1949-et írtunk, és mint a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai, lázasan készülődtünk a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre. Eredetileg helyesebben a mindig merészen gondolkodó kultúr- és propagandatevékenységért felelős alelnök, Révy Ilona által elképzelt terv szerint, az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása lett volna. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester. Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű), ha megvan rá a legfelsőbb engedély.
A legfelsőbb engedélyt akkor a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsük meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget „túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával”, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Meggyőződésem azonban, hogy az engedély elutasításában nem ez volt a döntő, hanem az, hogy a – különben aradi származású – titkár enyhén szólva nem nagyon kedvelte a magyarokat, és bizonyára nem volt az ínyére és nem tudta vo!na lenyelni, hogy Arad egyik központi terén, a szoborról elnevezett Szabadság téren újra álljon a aradi várban kivégzett tizenhárom tábornok emlékére felállított szoborcsoport.
Arra viszont engedélyt kaptunk, hogy a centenáriumi megemlékezést a vár melletti vesztőhelyen tartsuk, ahol a kivégzés történt, és ahol ennek emlékére obeliszk állott és áll ma is.
Sohasem felejtem el, hogy első helyszínelésünk alkalmává! milyen siralmas állapotban találtuk az obeliszket és környékét, ahol éppen egy tehéncsorda legelt. Hála az említett alpolgármesternek és az általa beszervezett lelkes aradi mestereknek, az ünnepség idejére mindent tendbe tettek.
Még két emlék a hatvan év előtti eseményekről.
Az ünnepségre magas rangú magyarországi katonai küldöttség jelentette be érkezését. Nekem többek között az a feladat jutott, hogy felügyeljek a fogadóhelyek feldíszítésére, a kifüggesztett jelszavak helyes magyar lefordítására. Nagy buzgósággal feldíszítettük az aradi repülőteret, és amikor minden készen volt, kaptuk az utasítást: mivel a magyar küldöttségnek nem áll rendelkezésére repülőgép (ne feledjük, mindez 1949-ben történt), vonattal érkezik – díszítsük fel tehát a vasútállomást. Az aradi állomás még abban az állapotban volt, ahogy az 1944. évi amerikai szőnyegbombázás hagyta. Éjjel-nappal nagyszámú csapat dolgozott, hogy legalább részben eltakarjuk a romokat és kialakítsunk a delegáció számára egytűrhető fogadóhelyet. Október 5-én délben ezzel is elkészültünk, és akkor Bukarestből az az értesítés érkezett, hogy a magyar katonai küldöttség autóval jön, október 6-án reggel Nagylaknál fogja átlépni a határt. Nem volt más megoldás, újra leszereltük az óriási Gheoghiu-Dej- és Rákosi-képeket, a pártok és az államok címerét, a zászlókat meg a jelszavakat, és vittük ki mindezeket lóhalálában Nagylakra, hogy ott rendezzük be a fogadóhelyet. Hatodikán hajnalban fejeztük be munkánkat – egy órával a delegáció megérkezése előtt.
Másik emlék. Az ünnepség keretében, október 6-án este, az aradi színházban, a Marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyaláng-ját mutatta be. Páratlan élmény volt, hogy tanúi lehettünk Kossuth és Görgey drámai összecsapásának, úgy, ahogy a nagy író és költő elképzelte és színművészetünk titánjai színpadra vitték.
Számomra azonban ez egyúttal igen nagy megpróbáltatással járt. Ugyanis a másik kijelölt feladatom az volt, hogy a román katonai delegáció tolmácsa is legyek, így kerültem egy páholyba a román delegáció vezetőjével, Walter Romannal, akiről bizonyára sokan tudják, hogy a későbbi román miniszterelnök, Petre Roman apja volt, akkor pedig, ha jól emlékszem, Románia hadügyminisztere. Elképzelhető, vért izzadtam törekvésemben, hogy valahogy értésére adjam, mi történik a színpadon, kik a szereplők, mi a mondanivalójuk, felvázoljam a magyar szabadságharc akkori politikai és katonai helyzetének tragédiáját.
Előadás után Walter Roman magához intett, megszorította a kezemet, és a legtisztább magyarsággal a következőket mondta: „Gratulálok kedves barátom, kiválóan tolmácsolta a színdarab drámai mondanivalóját.”
Hát ez (is) történt Aradon, ezelőtt hatvan évvel.
Forrás: ÚMSZ –Színkép, 2009. október 10-11.
