Íme, a kezdet és a vég. Van abban valami szimbolikus, ami tegnap történt velem, a fekete gyásznapon, amikor a magyar fiatalok jövőjét rombolták szét a bosszútörvény elfogadásával. Ez a törvény végleg megpecsételte az én sorsomat is. Mert ha eddig kacérkodtam is a gondolattal, hogy visszatérhetek még a tanításhoz, ez a tervem a tegnapi nappal végérvényesen semmivé lett.
És miközben a tanítást sirattam magamban, a facebook egy emléket sodort elém: egy párbeszédet két volt diákom között, akik életük legelső olaszórájára emlékeztek vissza majd negyven év távolából. Az az olaszóra pedig történetesen az én életem első olaszórája is volt, amit az egyetem elvégzése után tartottam a legelső osztályomban, a katedra túloldalán.
– Sale, mare. Ezerkilencszáznyolcvanhat, szeptember, Veres Péter Gimnázium. Az első olaszórán azt kérte Erzsi, soroljuk fel azokat az olasz szavakat, amelyeket ismerünk… Azóta is tart ez az amore. (Szilvi)
– Arra az órára a mai napig emlékszem. Tizennégyévesek voltunk. Ott ültünk, és néztünk ki a fejünkből, senki nem tudott még olaszul. Aztán félve elkezdtük mondogatni a szavakat, amiket hallottunk itt-ott. Spaghetti, ciao, signora, cappuccino… És Erzsi csak írta. Az óra végére tele lett a tábla. Ekkor hozzánk fordult és azt mondta, na látjátok, ennyit már tudtok olaszul. Ezek szerint nem csak az én emlékezetemben maradt meg, hogy milyen jó motivációs óra volt. (Judit)
El lehet kergetni a pedagógusokat a pályáról. De ha nyomot hagytak a diákok lelkében, azt semmilyen politikai arrogancia nem fogja kitörölni onnan.
Forrás: Újnépszabadság