Valamikor az ezerkilencszázkilencvenes évek elején, a Kárpát medencei magyar parlamenti képviseletek első találkozójára Kárpátalján került sor. Életemben akkor jutottam el először a Szovjetunióba.
A kétnapos ottlét döbbenetes élményekkel szolgált. Életemben én még olyan szép, tiszta, szabatos magyar beszédet nem hallottam, mint amit ott az utcán, az intézményekben. Azóta sem. És azóta is őrzöm, és amikor csak lehet megidézem ezt a felemelő és ugyanakkor szívbemarkoló érzést.
Ukrajna nyugati részén, a Kárpátontúli területen (fonetikusan írva Zakarpatszka oblaszty), Beregszász közelében van egy többségében magyarok lakta helység. Ma olyan ezernyolcszáz lakosa van. Református és görögkatolikus temploma van. A görögkatolikus egyházat az orosz hatalom 1949 betiltotta. Napjainkban a lakosság 80 százaléka megint görögkatolikus.
A községnek postája, takarékpénztár fiókja, orvosi és fogorvosi rendelője van. De ezt most nem azért mondom. Tényleg.
És ebben a helységben él egy kedves barátom. Ő is eleve villamosmérnöki egyetemet végzett, mert a műszaki értelmiség ott, náluk is, a bölcsészeknél kevésbé volt célkeresztben. Jelenleg, természetesen, ő sem villamosmérnökként keresi napi betevőjét.
Ezzel a barátommal is nagyon ritkán szoktam személyesen találkozni. Múlt szombaton sms-t küldtem neki. Sokáig töprengtem, mit írjak, hogy ne legyen érzékeltlen, arcátlan
szöveg de mégse legyen katasztrófálisan idétlen. „Békés Ünnepeket és reményteljes BUÉK!” – ez volt az üzenet. Négy nap múlva, tegnap érkezett válasz-email. Idézem.
Így év végén azon törtem a fejemet, mit nem érkeztem még megcsinálni ebben az évben. Te is eszembe jutottál többször, kellene neked írnom egy pár sort. De amikor időm volt villany nem volt, amikor meg villany volt időm nem volt. Év végére azért összejött, időm is van meg villany is.
Nálunk a helyzet kritikus. Az oroszok szisztematikusan lövik az energetikai infrastrukturát. Ennek következménye az, hogy elkezdték megint kikapcsolni a villanyáramot. Hála Istennek a gázszolgáltatás folyamatos.
Az embereket az utcáról úgy fogdossák, hogy haza sem engedik őket. A mobiltelefont elveszik, aztán már csak ha bent vannak valamerre Ukrajnában, akkor adják vissza. Az autókból, tömegközlekedési eszközökről, leszedik a hadköteleseket, és elviszik. Megy az erőszakos toborzás. Még nem láttam ilyet, hogy a saját fajtájával így bánjon valaki. Felmerül bennem a kérdés: az európai nagy emberjogi szervezetek ilyenkor hol vannak? Miért nem tiltakoznak egy embertelen rezsim ellen, ahol az emberi méltóságot és jogokat sárba tiporják? A másik nagy kérdés: ezek a kényszersorozott emberek, akiket
kiképeznek ölni, és megszagolták a vér szagát, levetnek minden gátlást, ha egyszer hazakeverednek, nem fognak bosszút állni azokon akik őket erőnek erejével besorozták? Tehát a fegyver letételével nem fog megszűnni a háború. Már csak azért imádkozom, hogy ne hogy elkezdődjön egy polgárháború.
Hallgatván a híreket úgy látom nálatok is tombol a demokrácia. A román politika sem egy egyszerű dolog, pláne kisebbséginek. De nem kell kétségbeesni. Ép a karácsony kapcsán arról elmélkedtem, hogy Jézus Krisztus sem volt jobb helyzetben. Heródes uralkodása alatt nem volt könnyű élni. Poncius Pilátus azt mondta róla „Jobb Heródes disznajának lenni, mint fiának”. Az Isten nem a birodalmakat, vagy az államokat segíti, hanem a benne bízó embereket. Én remélem ez így lesz a következő 2025 évben is.
Köszönöm szépen a karácsonyi és az újévi köszöntéseket!
Kívánom, hogy a 2025 évben örvendeztessen meg mindnyájatokat jó egészséggel, békességgel és bőséggel.
Dicsőség Jézus Krisztusnak!
Nem vagyok vallásos, de könnyes szemmel küldtem a válasz sms-t: Mindörökké Ámen!
Rovat: VÉLEM ÉN