Az első világháborút lezáró békekötések előtt volt legutóbb az a helyzet, hogy ha Brassóban vonatra ültél, Bécsig úgy utaztál, hogy az úton vonatjegyen kívül más okmányt nem kért tőled senki, mert végig egy közigazgatási területen, a „Monarchián” belül utaztál. Azok voltak a „szép békebeli idők”.
A második világháborútól 1990-ig, Romániában megalázó, keserves megpróbáltatás volt útlevélhez jutni.
Európában a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének (röviden Szovjetunió, bővebben Szovjetoroszország, korfüggetlenül Oroszország Anyácska – bár egy ekkor behemótot anyácskának becézni furcsa) érdekszférájában (KGST, Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa és katonailag a Varsói szerződés) levő országok közül az egyik leggyalázatosabb rendszer a Nicolae Ceaușescué volt.
Romániában kétévente egyszer kérvényezhettél útlevelet a „szocialista láger” – vagy ahogy akkor önmagukat nevezték a „béketábor” – országaiba (Jugoszlávia kivételével).
A romániai magyarok számára a kétévenkénti, legtöbb legfeljebb harminc napos magyarországi út volt álmaink netovábbja. A fiatalok a Magyarország – Csehszlovákia – Német Demokratikus Köztársaság (Kelet-Németország) – Lengyelország körutat is kipróbálták.
Pénzünk nem volt. Vasúti állomásokban aludtunk. A prágai volt a legúribb. Lengyelországban éppen hadiállapot volt. Hálózsákban aludtunk, talán a krakkói
állomás cementjén. Éjszaka, arra ébredtem, hogy a katonai rendőrök járőröztek. Halkan beszélgettek, óvatosan lépkedtek, nehogy véletlenül a földön alvó fiatalokat megzavarják. Félálomban arra gondoltam, mit nem adnék én odahaza egy ilyen katonai diktatúráért!
Szóval Romániában kétévente elutazhattál a megyeszékhelyre, ahol hatalmas sorállás, színvonalas tülekedés eredményeként kikérhetted a nyomtatványokat. Vigyázni kellett, mert hibás kitöltés esetén új nyomtatványt csak a következő alkalomkor, vagyis két év múlva kérhettél.
1973-ban kiengedtek a szüleimmel. Legközelebb 1983-ban kaptam útlevelet a szocialista körútra.
Ha netán visszautasították útlevélkérésedet, nagy valószínűséggel két év múlva is ugyanúgy jártál vagy jártak el.
Legyen világos: az útlevelet nem otthon tartottad a fiókban, hanem a megyei rendőrség útlevélosztályán tartották. Te, mint tulajdonos, ha szerencséd volt, csak kétévente, és akkor is néhány hónapig tarthattad magadnál. Hazatérés után huszonnégy órán belül az útlevelet le kellett adni, és akkor visszakaptad a személyi igazolványodat, vagyis a „buletinedet”.
Jugoszlávia, maga a földi paradicsom, szóba sem jött, hisz onnan viszonylag könnyen lehetett Olaszországba vagy Ausztriába disszidálni. Utólag, 1990 után, hallottam Görögországban, Szaloniki környékén élő románoktól, hogy Bulgáriába kapott útlevéllel, a balkáni hegyekben viszonylag akadálymentesen lehetett átjutni Görögországba.
No de mi most a nagy kalandra készülünk, utazni Magyarországra.
Ha kiengedtek az országból, kivetted az útlevelet, amelybe egy téglalap volt bepecsételve (ez volt az ablak) és abba kézzel beleírva, hogy harmincnapos magyarországi tartózkodásra érvényes. Magyarországról vagy a „béketábor” szögesdrót-kerítésén kívülre nem mehettél, mert világútleveled csak az „ablakba” írt helyekre volt érvényes.
Pénzt nem kaptál, hanem kevéske forint kiváltására alkalmas csekket. Vagyis idehaza kifizetted a forint ellenértékét, Magyarországon az IBUSZ -nál beváltottad.
Ám azelőtt befutott a vonat Biharpüspökire. A vasúti szerelvény mindkét oldala mellé, minden ajtóhoz felsorakozott egy-egy fegyveres (szekus) kiskatona. A vonatról nem volt szabad leszállni, csak ha leszállítottak.
A (román) határörök ordítozva szálltak fel: mindenki menjen a helyére, a folyósokon senki nem lehet. Aztán betódultak, benéztek a székek alá, a vécékbe, a kocsik tetőterébe, útleveledbe, az „ablak” mellé beütötték a bélyegzőt, és elvették a kilépési igazolást (Anexa 6). Azután jöttek a vámosok. Mindenkinek legalább egy csomagját kibontották, turkáltak benne, minimum jól összekavarták a gondosan
becsomagolt holmit. Nagyon stresszes és megalázó volt minden ilyen eljárás.
A „Magyarország” feliratú táblát megkönnyebbülve, általában könnyes szemmel olvastuk el, és befutottunk a biharkeresztesi állomásba.
„Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe: Közért!”
Debrecenben éltek rokonaink, hát Püspökladányban leszálltunk. Forintunk nem lévén, egy fél liter Vrancea konyakért a MÁV tisztviselő adott három jegyet Debrecenig. Abban az időben a román konyak, csokoládé, üveghal és kombiné Magyarországon igen keresett portékák voltak. Persze a román vámosok is keresték…
Azután Budapest, Múzeum Körút, antikváriumok. Nekem még külön a „Rózsavölgyi”, a zenei antikvárium.
„…hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni: Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például: Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!”
Visszafelé szorongva nézted Biharkeresztes elsuhanó állomásépületét és máris ott ordítoztak a „hazaiak”. A Qualiton hanglemezeket, az antikváriumokban vásárolt könyveket, mint nacionalista – irredenta – termékeket bogarászták. Igen, Qualiton volt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalt márkaneve. Az első Illés meg Atlantis kislemezeimen még a Qualiton név szerepel. De a Kodály-kórusokat tartalmazó, a Mester által saját kezűleg dedikált „családi” nagylemezünket is a Qualiton adta ki.
Szóval az előbb felsorolt kincseket elkobozhatták és még szerencsésnek mondhattad magad, ha ennyivel megúsztad a hazatérést.
Nézem, újranézem és aztán megint újra a nagylaki, hajdanvolt közúti határátkelőnél 2025. január 3-án este 22 óra 15 perckor készült filmecskét. (A vámnál az egyik kocsi mintha egy nagyon kicsit lassított volna…) 1990 előtt soha nem mertem arra gondolni, hogy még életemben tanúja leszek egy ilyen jelenetnek.
Amikor kedves feleim, édes egy romániai magyarjaim fele CG-re szavazna, talán jusson (józan) eszünkbe, hogy az Isten-Család-Haza (+ Vasgárda meg Mihály Arkangyal Légiója) jegyében menetelő, szabadságharc, felszabadító mozgalom vezetője addig érezte magát büszkének, amíg Románia be nem került a Schengeni, szabad utazást (is) jelentő övezetbe.
Csak remélni tudom, hogy a nemrég elzajlott romániai elnökválasztás után (a második forduló még kérdőjeles) CG úr továbbra is szégyenkezhet, mert Románia az EU, a NATO és nem utolsó sorban a schengeni övezet teljes jogú tagja marad.
Markó Béla: Ajakkerekítés
Honnan is tudhatnátok, hogy igazából melyik
a legszebb magyar szó. Láng? Gyöngy? Anya?
Ősz? Szűz? Kard? Csók? Vér? Szív? Sír?
Kosztolányi Dezső listája? Dehogy! Pontosan
negyven éve, ezerkilencszázhetvennyolcban,
amikor először jártam nálatok, megtanultam
egyszer s mindenkorra a legszebb magyar szavakat.
Biharkeresztes! Nyugati pályaudvar!
Vagy ami felejthetetlenül gyönyörű,
máig könnyet csal a szemembe: Közért!
Ó, azok a hosszú ékezetek! És az ajakkerekítéses
vonatállomások, városok, utcák, cégtáblák
mindenütt. Jöttem egy veláris ínségből,
a háztetős magánhangzók, a mássalhangzók aljára
akasztott, üresen himbálózó kampók világából,
ahol már csak itt-ott, már csak egy-egy színházteremben
lángolt, gyöngyözött, csókolt, sírt Kosztolányi Dezső,
hát van-e annál meghatóbb, mint félhangosan
elolvasni: Batthyány tér? Aztán a legszebb
magyar mondatok, például: Tessék vigyázni,
záródnak az ajtók! Ó, az a magyar bariton!
Az az összmagyar robogás József Attila
Dunája alatt! Nem hallgat a mély, micsoda
tévedés, hanem száguld. Újságot olvas
magyarul. Míg fölöttünk tovahömpölyögnek
az Erdélyből jött árvízi hajós izzadságcseppjei.
Majd persze a szívet-lelket lenyűgöző
változatosság ugyanazon a könnyed,
mégis férfias hangon, megállóról megállóra:
Az ajtók záródnak, kérem, vigyázzanak!
Vagy: Csukódnak az ajtók, tessék vigyázni!
És így tovább. Ülni huszonhét évesen,
kétgyerekes családapaként a föld alatti magyar
robogásban, elmenni a végállomásig és vissza,
csak azért, hogy a legszebb magyar mondatokat
újra meg újra… értitek ugye, mert csukódnak és záródnak
és tessék és kérem, úgy tűnik, csupa szeretet,
csupa boldogság, csupa megszólítás,
csupa szórend és csupa szórendiség,
semmi ajakkerekítéses pökhend és pökhendiség,
szeretnék vissza, oda, abba, ismét,
megint és állandóan és folytonosan
és megszakítás nélkül és mindig, mert ehető,
iható mondatok, laktatóak és elbágyasztóak,
szájunk szélén lecsordul egy-egy kortynyi
…ódnak és …ázni és …rem és …tók, a mohó
rágásban, nyelésben, fuldoklásban lehull egy-egy
morzsa, hogy aj… és tess… és kér…,
mit tettetek a legszebb magyar szavakkal,
mit tettetek a legszebb magyar mondatokkal,
miért olyan háztetős, miért olyan kampós,
miért olyan veláris ez az ajakkerekítéses ország,
hova robogunk a víz alatt, a Hídavatás
kísértetei alatt, a Dunába lőtt zoknik és harisnyák,
a parton hagyott cipők alatt, a rutinban,
a kopásban, a közönyben, távolodva
a legszebbségtől, sőt a szépségtől,
de még a széptől is, ahogy vissza-visszaugrik
a lemezjátszó tűje, ezt is ki érti már,
mit tettetek a legszebb mondataimmal,
csak annyi maradt belőlük, hogy: Záródnak.
Záródnak? Záródnak? Záródnak az ajtók? Csak
annyi? Kint maradni? Belépni? Szeretném még egyszer
megkönnyezni azt, hogy: Berettyóújfalu. Vagy: Házon
kívül tartózkodik. Vagy: Nyitvatartás. De már nem láng!
Nem gyöngy! Nem anya! Nem szűz! Nem sírok!
