Nicoale Ceaușeșcu, a Román Kommunista Párt főtitkára, „népünk hőn szeretett fia” 1971. július 6-án elmondott beszéde Júliusi tézisek (“Javaslatok a politikai-ideológiai, a párttagok, minden dolgozó ember marxista-leninista nevelésére irányuló tevékenység javítására”) néven került be a köztudatba. A “tézisek” 10. cikkelyének utolsó bekezdésében ez áll: “A rádió és a televízió ösztönözni fogja a forradalmi-, hazafias-, munkás-dalok alkotását és tömeges közvetítését, szerzői és előadói versenyek, speciális
előadások stb. szervezésével.”
Azt kell mondanunk, hogy a hosszan tartó lelkes tapssal és hazafias büszkeséggel fogadott tézisek gyakorlati megvalósítása a pop-rock terén nem nagyon sikerült. A romániai rockegyüttesek nem produkáltak hazafiasat, de a rádió és a televízió se nagyon gyúródott „a forradalmi-, hazafias-, munkás- dalok alkotását” bátorítani.
1973 -ban Ceaușescu udvari költője, a béketábor számára irányadó moszkvai Ogonyok mintájára, a Bukarestben 1948 -tól újra kiadott Flacăra (A láng) című hetilap égisze alatt létrehozott Láng irodalmi kör („Cenaclul Flacăra”) rendezvényeivel sietett az eljövendő „szocialista kultúra és nevelés” segítségére. (A Flacăra-előd Flacăra 1911-ben jelent meg először.)
Eljöve a „szocialista kultúra és nevelés” aranykora is. 1976. június 2- 4. között került sor a Szocialista Kultúra és Politikai Nevelés első kongresszusára. Ekkor hozták létre a Szocialista Kultúra és Nevelés Országos (Nemzeti) Tanácsát. Ez a Tanács „kezdeményezte” a „Megéneklünk Románia” nemzeti fesztivált, amely kerete lett minden fajta, hivatásos és műkedvelő kulturális megnyilvánulásnak.
A Ceaușescu-diktatúra legsötétebb éveiben mindent, ami a közművelődéshez tartozott, a szórakoztató műfajokat is ideértve, bekebelezte a “Megéneklünk Románia Nemzeti Fesztivál”. Az volt az „aranykor” („epoca de aur”).
Jelenleg éppen az Amerikai Egyesült Államok igyekszik utolérni bennünket, belelépve saját „aranykorába”. (Donald Trump, az USA frissen megválasztott elnöke, 2004. november 6 -án: „This will truly be the golden age of America, that’s what we have to have.” – „Ez valóban Amerika aranykora lesz, erre van szükségünk.”).
*
De maradjunk még egy keveset Románia aranykoránál. Tehát A láng irodalmi kör Cenaclul Flacăra) volt „az ideológia szellemében született munkák és a politikai vezetéssel közösséget vállaló művészek támogatásá”-nak intézménye és eszköze. Ez volt a „műhely”, ahol megszületett a (román) „nemzeti rock”.
William Totok, az Aktionsgruppe Banat jeles tagja, nagyon pontos képet nyújt a Cenaclul Flacăra hangulatáról, szellemiségéről, forgatókönyvéről.
„Éljen Iancu szelleme!” – énekelték a hisztérikus Păunescu-rajongók a Flacăra kör tömegrendezvényein:
„A szabadság mezeje’ (utalás a balázsfalvi román népgyűlésre – 1848. május 15.) énekel most, mindannyian Avram Iancu vagyunk. Román nép, ne feledd soha, nem ijedős korcsok unokája vagy. A te hazádban örök fények égnek, a hősök dicsőségére. Teérted is égnek a fények. Itt románul susognak a tölgyek. Indulunk, jövünk hozzád Avram Iancu! Örökké a naptárban áll a neved. Éljen szellemed, Avram Iancu, mert Iancu mi vagyunk!…
A Flacăra kör népszerű tömegrendezvényei mindig egy olyan központi üzenetet közvetítettek, amely Ceaușescu szinte liturgikus dicsőítésébe torkollott. Légiesen ábrázolt alakját azonosították az országgal, az ország volt uralkodóival, a
néppel és a párttal. Alapjában véve az „Egy birodalom, egy nép, egy vezér!” („Ein Reich, ein Volk, ein Führer!”) náci jelszó román változatáról volt szó. …
Az apoteózis lelkesítő, a vezért megéneklő dicshimnuszban érte el tetőpontját.”
(William Totok: TÖRTÉNELMI ÖSSZEFONÓDÁSOK, Beszélő, 2004. július–augusztus)
Táposabb talajon tenyésztett nyájas olvasóink számára: Avram Iancu az erdélyi Nyugati Érchegység térségében megszervezett, 7.500 – 8.500 halálos áldozatot követelő 1848 – 49-es magyarellenes pogromok vezérlakja.
A ”pártunk és kormányunk/egy a zászló egy a tábor” által elvárt hazafias/nemzeti rockot valójában egyetlen egy romániai rock együttes sem művelte, hanem a tehetségtelenségüktől frusztrált akarnokok rockkórusa kultiválta a „csénáklú” rendezvényein. Sok – sok pénzért. A „nemzeti gondolat” átélésétől,
áhítatosan és kenetteljesen kóválygó előadók és szerzők kínlódva fokozták osztályharcos attitűdjüket, és a szeretett vezetőt (”iubit conducător”) is ajnározták, vastagon.
A hálátlan (román) utókor mára teljesen elfeledte őket. Romániában kereslet
sincs hajdani termékeikre.
*
A Wikipédia szerint: „A nemzeti rock a 2000-es években Magyarországon kialakult rockzenei stílusirányzat. … meghatározásában a zenei stílusjegyek mellett fontos tényező a dalok értékrendje, világszemlélete is. A stílus szoros kapcsolatban áll a nemzeti radikalizmussal, annak kulturális hátterét adva. … A nemzeti rock dalok főleg a hazafiságról és a nemzeti történelemről szólnak, gyakoriak a katonadalok és népdal-feldolgozások. (…) Az ezredforduló eleje óta hazánkban a nemzeti rockzene
folyamatosan növekvő népszerűsége és elismertsége főként arra vezethető vissza, hogy a globalizálódó világban az identitástudatnak (a határokon is átívelő nemzethez tartozás tudatának) a tömegeket is megmozgatni képes nemzeti zene vált egyik fő alkotóelemévé – ily módon a koncertek közösségi létet is formálnak.”
Ímhol egy példácska:
„A hegyek feketébe öltöztek
A fenyők is gyászruhát öltöttek
Lehajtott fejjel emlékezünk, hogy
Volt nekünk hazánk, csak elvesztettük.
Kitépték kezünkből és feldarabolták
Mi nem tehettünk mást, csak vártuk a csodát
Néztük, ahogy Erdélyt román kézre adták
El kellett fogadnunk a tragédiát.
….
Nem lesz a mi hazánk senki másé
Erdély csakis Magyarországé
Reméljük, a térkép újra összeáll
Erdély majd egyszer hazatalál.
stb., stb., stb.”
(Szkítia Zenekar – Erdély majd egyszer hazatalál, Makkfalva 2015. május 11. – 12., Székely majális)
A „Magyarországon kialakult rockzenei stílusirányzat” fogyasztói, a születés előttől a feltámadás utánig tartó anyanyelvi zsákutcában, egyre jobban teljesítő magyaremberek. Ők a „Türk Világ Legfelsőbb Rendje” sugárhajtóművét elhagyó emissziókból áhítanak iránymutatással feltöltekezni, ugyanakkor saját köldökü(n)k alapos és áhítatos vizuális megfigyelésén kívül mással nem foglalkoznak. Főleg nem óhajtanak szomszéd nyelveket megismerni és használni.
Pedig az „egy ország két haza/két haza egy ország” dilemmája másokat is foglalkoztat – például a Moldáviában élő románokat. A vonatocska című dalban magyarokhoz nem méltó módon jelennek meg az iróniába, öniróniába rejtett gondolatok. Mely gondolatok csak akkor hitelesek, nemesek és fennköltek, ha „székrekedékes” (!) düh
és elkeseredettség hangulatában gerjesztik a szinesztéziát. (Megjegyzem, Frank Zappa azért ilyen előadással már 1979 -ben bárkinél „jobban teljesített” vö. Frank Zappa „Why Does It Hurt When I Pee?”.
Na, de „nemzeti” rockunkról lévén szó, vissza a köldökünkhöz! Rendes magyarember alantabb, remélem, elfordítja majd orcáját, a gyalázattól, melyet a román dalszöveg (Trenulețul = vonatocska) fordítása jelent. (Lásd a videóban.)
A két (Szkítia vs Zdob és Zdub) videó – Szkítia vs Zdob és Zdub – közötti minőségi különbségről már nem beszélve.
