Ajánlom szeretettel Iuliu barátomnak
Verne Gyula és May Károly
Gyerekkoromban, kétévente, ha szerencsés volt a család, harminc napra együtt utazhattunk Magyarországra.
Budapesten első utunk a Múzeum körúti antikváriumokba vezetett. Centizgettük, hány könyvet vásárolhatunk, hogy a román határőrök és vámosok, ha fenyegető-durván viselkedve is, de átengedjék a számomra vásárolt ifjúsági regényeket.
Az antikváriumok polcairól áhítattal emeltem volna le, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál megjelent összes Verne Gyula-regényt. Persze szüleim buksztárcájában nagyon is véges számú forintok lapultak, noha Püspökladányban egy fél liter román konyakot nyújtott be anyám a MÁV jegypénztár ablakán, három másodosztályú vonatjegyet kérve Debrecenig. De számolni kellett a biharpüspöki „románok”, talán
a forintjaink számánál is végesebb türelmével.
No meg nálunk, vagyis Romániában, akkor nem lehetett még román nyelvű May Károly könyveket sem találni, nemhogy magyar nyelvűeket. Ezért az indiános könyveket is kerestük.
Igen kérem, May Károly és Verne Gyula, így, tüchtig-echte mágyároschán.
Szerencsésen – értsd a román határrendészek-vámosok, csak leordították a fejünket, de nem kobozták el az ifjúsági regényeket, és a vonatról sem szállítottak le – hazaértünk. Habzsolva olvastam az antikvár-könyveket, gyönyörködtem az eredeti fametszetek alapján készült illusztrációkban és könyvborítókban.
Míg egy szép napon beléptem legdélibb dél-erdélyi szülővárosom fő utcáján levő könyvesboltba… És szemben, a polcon a jól ismert könyvborító, amire az volt nyomtatva, hogy Jules Verne: Căpitan la cincisprezece ani, Biblioteca pentru toți copiii.
Nagyon idegesen rohantam haza, és azonnal be is panaszoltam a románokat édesapámnál: „ezt is ellopták tőlünk!” Úgy írják, hogy Jules Verne, az illusztrációk ugyanazok, mint az én „eredeti” magyar kiadásomban, és sehol nem tüntetik fel, hogy a szerző magyar és hogy egy magyar könyv alapján jelentették meg románul. Úgy tesznek, mintha nem is volna magyar!
Édesapám szelíden bólintott: igen, mert Zsülvern nem magyar, hanem francia. Maikároly pedig valójában Karl May, és német szerző. Édesapám nem folytatta a gondolatmenetet, hagyta, hogy én vigyem végig a fonalat. Ha a románok nem csaltak, ha tényleg Jules Verne és nem Verne Gyula, akkor… akkor bizony, mi csaltunk. (?!)
A pozsonyi Új szó 2005. március 24-én, Jules Verne halálának századik évfordulóján írta: „… két olyan írót tudok megemlíteni, akiket még ma is magyarított nevükön emlegetünk: May Károlyt és Verne Gyulát. Tízévesen, amikor épphogy csak felfogtam – de nem tudatosítottam –, hogy a magyarokon kívül más nemzetek is élnek a világban, meggyőződésem volt, hogy Verne Gyula magyar. Utóbb kiderült, ezzel
nem vagyok egyedül.”
De vissza a jelenbe! 2024. január 5-én, az antikvarium.hu honlapon ezt olvastam: „A tizenötéves kapitány, SZERZŐ Verne Gyula, FORDÍTÓ Passuth László.” Tényleg! Tudja még valaki, hogy ki volt Passuth László?
Mi, magyar gyerekek tehát értelemszerűen abban nőttünk fel, hogy Verne Gyula, May Károly, Gozsdu Manó és Mániú Gyula: mind-mind magyarok voltak. De ez utóbbi kettővel még később foglalkozunk.
Ha István vagyok, miért Ștefan a nevem?
Hivatalos keresztneveim Ștefan–Francisc. Már óvodás koromban, minden eshetőségre felkészítve, betéve tudtam, ha eltévednék, akkor azt kell mondanom, hogy „Mă numesc Csutak Ștefan–Francisc, locuiesc în strada Doctor Petru Groza numărul unu.”
Borszéken is bemutatkoztam a villa előtt játszadozó gyerekeknek. Aztán felszaladtam a szobánkba. A nyitott ablakon át hallottam, hogy újdonsült pajtásaim kiabálva keresnek valakit. Kíváncsian az ablakhoz szaladtam. Lentről szólt a gyerekhad: Fraaancisc!! Fraancisc!! Hát én is csatasorba állva kiabáltam, kíváncsian kikandikálva: Fraaancisc!! Fraaancisc!! Hisz én István voltam, és csak erre a névre reagáltam.
Értetlenkedve kérdeztem szüleimtől, ha én István–Ferenc vagyok, akkor miért Ștefan–Francisc a nevem? Nem nagyon értettem, hogy mi az a Dél-Erdély, és hogy ott miért nem volt szabad Istvánnak nevezni az Istvánokat.
Később, enyhén vádolva nagyszüleimet, kérdeztem, ha olyan nagyon magyarok vagyunk, akkor édesanyám hivatalos neve miért Clara–Ana és az édesapámé pedig Ștefan? Akkor tudtam meg, hogy a királyi Romániában sem lehetett…
Manapság, amikor derék „magyaremberek” a keresztnevem miatt kötnek belém, a valóságnál sokkal frappánsabb magyarázattal szolgálok. Anyám-apám (Dél-Erdélyben) ököllel verték az anyakönyvvezető asztalát, nehogy István–Ferencnek próbáljon anyakönyvezni, mert ezt tanulták szüleiktől, a dél-erdélyi nagyszüleimtől, akik szintén megfenyegették (a királyi) Románia anyakönyvi hivatalnokát, nehogy eltévessze, és ne Clara–Anat meg Ștefant írjon a nagykönyvbe.
Mindentől eltekintve, minél többet kellett Ștefanozzam magam, annál inkább István voltam.
Harsányi Miklós
Temesváron 1990-ben összefutottam egy Harsányi Miklós nevű fiúval, aki érezhetően magyarul akart beszélni és beszélt is velem, noha világos volt, hogy minden porcikája a román kultúrához tartozik és keresi a magyar szavakat.
Egy év múlva, az Ann Arbor-i (Michigan) egyetemen futottunk össze. (A Villámok között című regény az Ann Arbor-i egyetemen játszódik. Gyerekkorom óta dédelgetett vágyam volt, talán egyszer eljutni oda…)
Miklósék könyvekkel és matracokkal Fulbright ösztöndíjból bebútorozott lakásukba fogadtak be néhány napra. Gyorsan összebarátkoztunk. Megkérdeztem tőle: te Miklós, mindig, nagyon előzékenyen magyarul beszélsz velem, holott érzem, hogy nagyon szép romános akcentusod van. Hogyan vesztette el családot magyar kulturális gyökereit? Hisz tudva tudtam, a magyarság berkeiben szorgalmasan ápolt legendákból, hogy a Bánságban csupa elkorcsosult, magyarságát elfelejtő magyar él. A válasz letaglózott: „Soha senkim nem volt magyar. Felmenőim kemény románok voltak. Dédapán egy bánsági román falu jegyzője volt. Az 1907-es Lex Apponyi után csak akkor maradhatott jegyző, a színromán faluban, ha nevet és vallást változtat. A falu népe arra kérte, hogy tegyen eleget az elvárásoknak, hogy maradhasson román közösségének szolgálatában.”(Kis kitérő: Manapság a német nevű, de németül nem, csak magyarul tudó evangélikus huszár zajosan vált a római katolikus vallásra.) A jegyző megtette, amit Báró Apponyi nyelvtörvénye és a Magyar Királyság megkövetelt, és Miklós maradt a helyén. Azóta a család tisztelettel viseli a dédi által kitalált és felvett nevet, és minden elsőszülött fiút, a dédi áldozatvállalásának emlékére Miklósnak keresztelnek, nem Nicolae-nak. És igyekeznek megtanulni magyarul is.
Gozsdu Manó és Mániú Gyula, avagy az önáltatás évszázados nemes magyar hagyománya
Kiváló (magyar) állami szolgálaton levő tápos ismerősöm meggyőződéssel ecsetelte egy eszmecserénk alkalmával a háládatlan románok XX. század eleji gaz cselekedeteit, holott a T. Házban (budapesti parlament) Mániú Gyula magyarul szólalt fel, Gozsdu Manó pedig magyar (!) ügyvéd volt Budapesten. Lett ám fizimiskára esés, azután meg fogcsikorgatás, midőn közöltem az örökös magyar hevülettől fűtött kollégával, hogy Emanuil Gojdu és Iuliu Maniu az illetők becsületes neve és úgy is anyakönyvezték őket. És minél inkább Gozsdu Manózták meg Mániú Gyulázták őket, annál inkább voltak és maradtak Eamanuil Gojdu és Iuliu Maniu. És úgy is éreztek, és úgy is cselekedtek.
Életmentő örökbefogadás
Az 1950 -es évek elején, Nagyenyeden (a hajdani Alsó-Fehér megye székhelye) élő anyai nagyapám, az X főnemesi család egyik fiát névlegesen örökbe fogadta, hogy a fiú „osztályidegen származásra” mutató családneve tűnjön el a „népi demokrácia szuverenitás védelmi szerveinek látóköréből”, ne küldjék kényszermunkára, és járhasson egyetemre. 1990 után anyám felajánlotta „mostohatestvérének”, hogy harag nincs, visszaveheti az ősi nevet. A válasz az volt, hogy nem. Nagyapám gesztusa iránti tiszteletből, nem váltotta vissza nevét. Az egész nemesi rokonság tisztelettel vette tudomásul a döntést.
Színvonalas magyar rögeszme avagy az is magyar, aki nem az
Jules Verne a Gyulázástól nem lett franciább, Karl May a Károlyozástól nem lett németebb. Igaz, magyarok se lettek.
Harsányiék szelíd megbocsátással, de nem felednek és megbecsüléssel emlékeznek a közösségéért nem kis áldozatot vállaló elődre.
Emanuil nem lett Manó, Iuliu nem lett Gyula, ám ez utóbbi igen buzgón igyekezett elkülönülni az őt Gyulázóktól.
1990 után az erdélyi főnemesi család sarja nem vágta sutba nagyapám jelentéktelen családnevét a sokkal előnyösebb eredeti családnév kedvéért, mert így kívánta tiszteletét kifejezni az érte nem kis kockázatot vállaló tanítóval szemben.
Szüleink nem kitörő jókedvükben adták nekünk a Iuliu vagy Ștefan-Francisc keresztneveket.
Hivatalos keresztneveim arra figyelmeztetnek, hogy igyekeznem kell úgy élni és cselekedni, hogy soha senki ne kerüljön olyan helyzetbe, mint amilyenben szüleink voltak keresztneveink anyakönyveztetésének idején.
Hát, kedves barátom, hivatalos neveden Iuliu, ilyesmikért nem fogok soha (nevörnevör) lemondani a szüleimre oktrojált hivatalos, Ștefan-Francisc keresztneveimről.