A lázongó fiatalokról mindig 1968, a világot megrengető év jut eszembe. Áprilisban kezdődött, 23-án, a New York-i Columbia egyetem diákjai lázadtak.
Július 26. – november 2. között Mexikóvárosban és környékén zajlik egy diáklázadás.
November másodikán Talatelolco városrészben a hadsereg tömegmészárlása vet véget a lázadásnak. A halálos áldozatok száma háromszáznál több volt.
Augusztus 21-én a Szovjetunió Vörös hadserege és a Varsói Szerződésbe tömörített
csatlósállamok alakulatai vetnek véget a „Prágai tavasznak”. A felvidéki magyaroknak
Magyarország honvédségi alakulatai kézbesítitk a szelíd orosz önvédelmi békeüzenetet.
Az USA-ban főként a rasszizmus és délkelet-ázsiai háborúk ellen lázadtak az egyetemisták.
Párizsban De Gaulle tábornok konzervatív keresztény rendszere ellen lázadtak az
egyetemisták. Mexikóban Che Guevara képeit magasba emelve, a kapitalizmus ellen lázadtak az egyetemisták. Prágában a kommunista lágerben uralkodó állapotokkal szemben, „az emberarcú szocializmust”, védték az egyetemisták.
Vagyis: New York-ban, Párizsban, Mexikóvárosban a fiatalok a rendszer ellen lázadtak,
Prágában a, a fiatalok, de nemcsak ők, a szokásos orosz (akkor szovjetnek nevezett) önvédelmi, különleges katonai művelet (magyarán Csehszlovákia lerohanása, katonai megszállása) ellen tiltakoztak.
„Karácsonyt akarunk!” – Bukarest diákmegmozdulás 1968 karácsony estéjén
A köztudatban szinte egyáltalán nincs jelen a bukaresti dákok lázadása. A bukaresti 22 című hetilap 2006. december 22-i számában jelent meg egy beszámoló. 1968 december 24-én Ana Șincai éppen a bukaresti Színház és Filmművészeti Egyetem (IATC) harmadéves diákja, a bukaresti Diákművelődési Ház „padlásszínházában” (az 1967-ben, IATC-s diákok alapította Teatrul Pod) tartózkodott. Odaérkezett egy csoport fiú gyertyákkal, és együtt mentek a 6 Martie diákbentlakáshoz. Ott már diáklányok karácsonyi énekeket énekeltek. A lányok a bentlakás ablakaiból WC-papírt görgettek le. A műszaki egyetemista fiúk lent meggyújtották a papírszalagokat. Éjféltájt indultak el az éneklő diákok Bukarest belvárosa felé. Az éneklők csoportjához egyre több diák csatlakozott. Abban az időben Romániában a karácsony „nemzeti néphagyomány ünnepség” volt. Bukarest központjában, a diákok Csehszlovákia nagykövetsége előtt hangosan éltették a prágai tavaszt, majd tovább vonultak. A bukarestiek perecet, almát dobáltak az ablakokból az éneklő diákoknak. Az állambiztonságiak is megjelentek, no meg jeles pártapparatcsikok: Cornel Pacoste (a bukaresti egyetemi központ párttikárának helyettese) és Marin Rădoi Bukarest párttikára. (Pacoste 1989 karácsonyán temesvári párttitkár volt. Az ellene folyó tárgyaláson azt nyilatkozta, hogy soha nem politizált.
Șincait letartóztatták. Családja hetekig nem kapott hírt róla. A kihallgatások alatt mondták neki, hogy akár beléjük is lőhettek volna. (Két évtized múlva meg is tették.) A vizsgálati fogságban a rossz körülmények miatt Șincai tüdőgyulladást kapott. Szilveszterre kórházba került. Ott – hogy segítsenek rajta – elmegyógyászati diagnózist is adtak neki. A rezsim félt politikai okokra hivatkozni, Ceaușescu kerülni akarta, hogy kiderüljön, a fiatalok nem szeretik. Șincait csendháborításért ítélték el. Pszichiátriai diagnózisa miatt kényszerlakhelyet jelöltek ki számára.
A bukaresti Dilema veche. hetilap 2011. december 29-i számának cikke szerint
J. Bauer a Lengyel Népköztársaság bukaresti nagykövetségének első beosztottként szolgáló diplomatája 1969. január 24-én jegyzéket küldött a lengyel külügyminisztériumnak a történtekről: „demokráciát és szabadságot a diákoknak!” és „karácsonyt akarunk!” skandálták a diákok. Ion Iliescu későbbi államelnöknek fontos szerepe volt a karácsonyi kolindáló „huligán” egyetemisták megbüntetésében.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének bukaresti nagykövetsége szerint „Titóra van szükségünk!” skandálták a diákok. (Josip Broz Tito a kommunista Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság teljhatalmú vezetője, a délszláv államokban a kommunista láger többi országához képest tényleg paradicsomi állapotokat
teremtett.) Az oroszok százötven letartóztatottról tudtak.
A Német Demokratikus Köztársaság (a szovjet – orosz lágerhez tartozó Kelet-Németország nagykövetsége szerint is Titót éltető jelszavak hangoztak el. A keletnémetek kétszáz letartóztatottról tudtak.
A letartóztatott diákokat kihallgatták, majd elengedték.
A következő évtől vezették be Romániában a karácsony idejére a „téli szünidőt”.
Mi volt mégis a közös az 1968-as megmozdulásokban? A szabadság óhaja. No meg az is közös volt, hogy az éppen regnáló hatalom a jelenséget nem tudta kezelni, csak leverni.
A mai magyarországi (anyaország, anyahatalom) sem tudja kezelni a lázadozó fiatalokat.
Cornel Pacoste (nomen est omen – pacoste: szerencsétlenség, baj) nem értette, hogy miért elégedetlenkednek a bukaresti diákok. Az anyaországi anyahatalom sem érti, hogy miért izélnek a lázongó fiatalok? „Mi a jó isten bajod van, kicsi barátom? … Hát, anyádat!” – mondja a rezsim aranytollas (aranytollú?) propagandistája – Tusványoson.
Csakhogy ettől a fiatalok közérzete nem javul. Anno nem javult a letartóztatástól sem.
A hatalom egyre idegesebb lesz, és egyre tanácstalanabb. A fiatalok között a hangos
elégedetlenkedés pedig egy szép napon életérzéssé válhat.
