Egy újbudai képviselő megszavaztatta az embereket, akarnak-e szabálytalanul parkolni. Akarnak.
A romániai magyaroknak a kolozsvári hajdani nyári színház nagytermében megesett bénázása, ami során a Kolozsvári Magyar Napokra érkezett tiszás államtitkár, Kollai István mérsékelt tapsot kapott, Kelemen Hunor pedig demonstratívan nagyot, nem a magas hőmérséklet és páratartalom eredménye. Nem is Simicska mester hajdani katonatársának kizárólagos sikere.
A mi történetünk, az egyszerűség kedvéért, 1920 -ban veszi kezdetét. A nagyhatalmak akkor ismerték el a magyar elit több mint fél évszázados, az etnikailag homogén magyar nemzetállam(ocska) létrehozásáért folytatott következetes, kitartó munkálkodásának vitathatatlan sikerét.
És azóta családban, templomban mit szívhatnak magukba a felcseperedő generációk? „A ‘védőbeszéd’ [a Gróf Apponyi Alberté szerk. meg.] a magyar közvéleményben szinte azonnal kultikussá vált, úgyszólván ’bibliája’ lett a revíziós propagandának.”
Megsuttogák nekünk, hogy 1920 -ig „Erdély magyar föld volt”. Gyerekként az ember nem arra gondol, hogy a magyar állam fennhatósága alatt volt, hanem arra, hogy „mi” voltunk többen, nem „ők”. Ezzel szemben, Erdély népességének etnikai megoszlása 1766-ban, vallási alapon becsülve, a magyarok számára legkedvezőbb változatban magyar 27,4 százalék, német 13,7 százalék, román 54,5 százalék.
Az is „megsugódott”, hogy „azok” nem államalkotó nép, ezzel szemben mi államalkotó NEMZET vagyunk. És amúgy felsőbbrendűek a már 1766-ban 54,5 százalékot jelentő kisebbséggel szemben. „…feltételezhetjük, hogy még egy magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség”
Akkor ismételjük át: „mi” (magyarok) nyugodtan uralkodhatunk („a hegemónia gyakorlása”) az „alacsonyabb fokon álló” többség felett. Mondja ezt Gróf Apponyi, akinek nyelvtörvénye ellen a monarchia minden kisebbségi képviselője (vagyis a többséget képviselő parlamenti kisebbség) tiltakozott az T. Házban.
A mai Kolozsváron a magyarok nem kolozsváriak, nem egy urbánus populáció (színház, opera, filharmónia fogyasztó), hanem egy döntő többségében székelyföldi güvecs. Hol vannak már azok az idők, amikor a régi posta mögötti parkban, népviseletben találkozott a sok, Kolozsváron szolgáló, kalotaszegi fiatal? Székelyföldön a transzilvanizmus azt jelenti, hogy az oda költöző román tanuljon meg magyarul, a Kolozsvárra betelepedő székely meg angolul beszél román barátaival. Székelyföldön nem tudatosul, hogy az ottani etnikai arányok kivételt és nem romániai átlagot jelentenek. („Románul kell a pizzát rendelni? Akkó nem es ehültem meg!”)
A valós élet folyamatosan orron fricskázza a turulmadár sugarhajtóművéből kiáramló kéjgáz-révületében lebegő társaságot.
És akkor jön, majdnem fehér póni lovon direkt Alcsútról, a magát Felcsútinak valló, szintén frusztrált rurális szalmakalap-tulajdonos. Rajta sem áll jól az öltöny. Nem, nem, soha! Na de bezzeg a szalmakalap? Az igen.
És a város méltóságát jelző Csaba királyfi szobrot „ád”, hisz ő is jó. És Albi grófot, meg „a Nyírőt” ajnározza. És Nagymagyarországos sálban szotyizik (vö. „bomboane agricole”) a VIP („Very Important Papagal”) páholyban.
„Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!
– Csak igazat ne!… Az fájna!” – mondja a költő.
Orbán Viktor megszavaztatta a rommagyarokat. Akarják-e, bármi áron, pöpecnek, a valóságnál nagyobbnak, fontosabbnak érezni önmagukat? Akarják.
