Csutak István: Éppen itt az ideje, hogy a román állam valamit visszafizessen!

Van annak már vagy másfél, ha nem két évtizede, hogy felvilágosíttattam, kik is alkotják a román államot.
Jó szokásom szerint belekötöttem a helyi (felcsíki) polgármesterbe, hogy azért az önkormányzat meghogyeshejjákolhatná már azt az izét az iskola udvarán. A polgármester kínban volt, eszkuzálta magát, hogy a hogyeshejjákolásra nincs pénz a Hivatal kasszájában.
Na, erre rántottam én elő a tromfot: a helyi autonómia jegyében az ön kormányzata nyugodtan költhet ilyesmire a helyi tanács felhatalmazásával.
Az elöljáró jelezte, hogy nyugodtság is meg felhatalmazás is volna, de az iskola épületéért kifizetendő bér miatt egy huncut garas sem marad „másra”, mint például a szülőföld leaszfaltozására vagy legalább útjainak foltozgatására.
Hogyhogyhogy? Bért fizetni az iskola épületéért? Ugyanbiza kinek?
Hát igen, válaszolt zavarodottan a polgármester, látva zavarodottságomat. Most, hogy az Egyház visszakapta az ingatlant, igencsak magas bért kér a polgármesteri hivataltól.
Akkor hallottam először ilyent, hogy egy TÖRTÉNELMI (sic!) magyar egyház 99,27 százalékban magyar – és az illető egyháznak alázattal adózó meg perselybe is „kotizáló” – híveket csuklás nélkül, miként Lucky Luciano „odaátol”, megsarcoljon.
Én úgy tudtam, hogy „történelmi egyházainknak” azért kell visszakapniuk régi ingatlanaikat, hogy „közösségünk” végre szabadon, zavartalanul használhassa azokat: a közösséget gyarapítandó.
Oh, balga lélek, az én idegenszívű fejemben ez úgy csapódott le vagy bele, hogy a régi-új tulajdonos („történelmi egyház”) ellenszolgáltatás nélkül bocsátja saját hívei rendelkezésére azt az iskolaépületet, amit addig a román állam bitorolt, és ahova a település gyerekei restitúció előtt és után iskolába jártak.
Nos, nem egészen így volt. Ha a restitúcióig az iskola fenntartása a településnek nem került semmibe, a sikeres visszaszolgáltatást követően a közösség azonnal megtanulta, hol is lakik a jóis…kola: a községi adókat szinte teljes egészében leperkálhatta a közösségét szolgáló egyháznak.
Nahát, mondok magamban egyet, hátha kettő lesz belőle: itt valami végzetes félreértés történt, hisz a restitúció közösségünk gyarapodását hivatott szolgálni és nem mást. Különben minek a restitúció? Hisz, állítólag, az egyházi ingatlanok államosítása piciny, ámde annál magasztosabb történelmű közösségünket rövidítette meg. Ergo a restitúció közösségünk gyarapodását hivatott szolgálni és nem mást.
Ám a plébi rövid úton felvilágosított a pofátlan bér indokairól. „Kérem szépen, a román állam ötven éven át ingyen bitorolta egyházunk eme ingatlanát. Éppen itt az ideje, hogy valamit visszafizessen!”
Magyarán az adott település lakója: 1. „kedves hívünk” – amikor önkéntes egyházi adót fizet, 2. „keresztény testvérünk” – amikor a templomi perselybe pénzt tesz, 3. „ingatlanainkat ingyen bitorló román állam” – amikor a település önkormányzatához befizeti a helyi adót.
Ilyen egyszerű, kérem, a román államot értelmezni.