„Minden bentlakónak éreznie kell s egyben tudatosítania is magában, hogy a kulturált
életkörülményeket érte hozták létre, … nagyszerű lehetőség egy nagyobb családias
közösségben élni. Minden tanuló érezze kitüntetésnek, hogy itt nevelkedhet s becsülje
meg az iskola által nyújtott lehetőséget. A bentlakás szabályzatának betartását ne tekintse tehernek, mivel előírásai arra szolgálnak, hogy a szülők biztonságban tudhassák
gyermekeiket és hogy a tanulók egyéni, tárgyi és szellemi értékeiket megőrizhessék.”
(A Tamási Áron Gimnázium Bentlakás szabályzatából)
Délutáni kimenő idején, karácsonyt várva, a fiatalok jókedvűen, nevetgélve, szünidő
előtti hangulatban rajzanak ki. Ki nem vágyik ilyenkor társaival teát, üdítőt, kávét inni, cukrászdába beülni, csatangolni utcákon-tereken?
De milyen okai lehetnek annak, hogy egy tizenhét éves fiú, fülhallgató védelmében, behunyt szemmel (alszik?!) fekszik az ágyán, és nem kíván részt venni társai vidám
gomolygásában? Elképzelhető, hogy önvédelemből teszi, mert – családi körülményei miatt – nem engedhet meg magának egy teát sem.
És vajon egy segesvári kislány miért nem a marosvásárhelyi bentlakásos iskolát választja,
hanem a székelyudvarhelyit? Csak nem azért, mert a család csak a székelyudvarhelyi
tanulással járó költségeket képes előteremteni?
„… hogy a szülők biztonságban tudhassák gyermekeiket …”, írja az összedőlt
bentlakás szabályzatában. Ám ha nincsenek is biztonságban, utólag majd imádkozunk
értük. És nem mondunk le…
Nem mond le az igazgató úr. Vajon kinek a felelőssége az idézett „biztonságot” szavatolni, ha nem az igazgató úré? Nem mond le az aligazgató sem, de az iskola vezetőtanácsa sem. Minek? Hisz minden bizonnyal ők is imádkoztak az elhunyt
fiatal lelki üdvéért és a másik fiatal életéért.
Ilyenkor már az iskola velejéig keresztény vezetősége is családi körben várja a csodát…
Rovat: VÉLEM ÉN
