Ilyenkor, Románia jelenleg hatályos nemzeti ünnepének közeledtével trendi a magyarember részéről (magyar)fogakat csikorgatni, (magyar)öklöt rázni, átkozódni, árulást és igazságtalanságot emlegetni, (díszmagyar) gyászruhában feszíteni a „másikok” (valójában igen közeli szomszédok) nagyon fontos, ezért is nemzeti ünnepén. Ilyenkor aztán a megszokottnál is lendületesebben sikerül felülkerekednünk a Kárpát medencei „összmagyarságunkra” különben is káros libernyák rögeszmén, mely szerint lehet, hogy a „másik” is ember. Neki is lehetnek sérelmei – melyeket szándékosan vagy, jobb esetben, érzéketlenségből, netán krónikus felsőbbrendűségi kényszerképzetünkből fakadóan, de mi okoztunk.
Az alábbiakban, éppen a fentiek értelmében ejtünk valamennyi szót a nulláslisztbe.
Van néhány „elhanyagolható apróság”, vagyis tény, melyekről magyarember részéről nem ildomos szót ejteni:
Akkoriban (1918) mennyire volt magyar a „Magyar Birodalom” és ezen belül Erdély, a Bánság és a Részek?
Mit jelentett az utórezgéseivel máig is ható 1898. -as „a község- és egyéb helynevekről” rendelkező törvény? és
Mit jelentett az utórezgéseivel máig is ható 1907-es „Lex Apponyi” néven hírhedté vált törvény? és nem utolsósorban
Mit tartalmazott az utórezgéseivel máig is ható 1916. -os bukaresti (politikai és katonai) szerződés?
Erdély, a Bánság és a Részek etnikai összetétele 1910-ben
1910 -ben végezték el a dualista Magyarországon az első világháború előtti népszámlálást, melynek adatait senki meg nem kérdőjelezi.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint, a Romániához csatolt, jelenleg Erdélyben, a Bánságban és a Részeken létező megyékre leképezve, beleszámolva a Bacău, Mehedinţi, Neamţ és Suceava megyékhez került települések lakosságát is: az 5.259.360 lakos 31,59 százaléka magyar, 53,80 százaléka román, a többi százalék a többi.
(Adataink Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, 1850-2002. c. munkájából valók.)
Tehát 1910 -ben a magyarok aránya
90.70 százalék Székelyföldön (a mai Hargita és Kovászna megyékben),
41.18 százalék a Részeken (Arad, Szatmár, Bihar),
26.78 százalék Erdélyben (Beszterce-Naszód, Brassó, Fehér, Hunyad, Kolozs, Máramaros, Maros, Szeben, Szilágy megyékben),
12.62 százalék a Bánságban (Temes, Krassó-Szörény megyékben), valamint
32.03 százalék az Ókirálysághoz (Regát) került helységekben (Bacău, Mehedinți, Neamț, Suceava megyékben).
Nyolc évvel később is ilyesvalami lehetett az arány. Vagyis „Erdély” (valójában Erdély, a Bánság és a Részek) úgy volt „a magyaroké”, hogy magyarok jelentős kisebbségben éltek ott, ám a jelzett területek „a magyar Szent Korona országaihoz” tartoztak, ennek értelmében „a Magyar Szent Korona” közigazgatta azokat.
Rakosgathatjuk akárhogyan, a majdnem 32 százalék magyar, vagyis a lakosság szűk egyharmada csak nagyon elkötelezett nemzeti-keresztény-konzervatív megközelítésben értelmezhető többségnek.
A Magyar statisztikai közlemények, Új sorozat, 61. kötet (A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi NÉPSZÁMLÁLÁSA, Ötödik rész, RÉSZLETES DEMOGRÁFIA, A Magyar Kir. kereskedelemügyi Miniszter rendeletéből szerkeszti és kiadja A Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest 1916) adati szerint a Magyar Birodalom területén élő nem magyarok aránya, 1910 -ben, 51,88 százalék vala (a 20.886.487 lakosból).
Az 1918. évi Magyarország nemzetiségi hangulatának gondos előkészítése
Legalább két olyan, a nem magyarok számára is fontos és a nem magyarok elsöprő többségét negatívan érintő törvény létezett, mely törvényeket a kiegyezés utáni Magyarország példamutató következetességgel, érzéketlenséggel és kitartással nyomott le „az idegen elem” torkán. Hogy azután röpke félévszázad múltán, a kiváltott hatások láttán eléggé bambán értetlenkedjen.
I. Törvénycikk a község- és egyéb helynevekről
Elsőként tegyünk említést a „1898. évi IV. törvénycikk a község- és egyéb helynevekről” nevű törvényről. A mindössze hat cikkelyből álló törvény utóhullámait ma is kortyolgatjuk.
A törvény első cikkelye, rövid, kerek, velős: „Minden községnek csak egy hivatalos neve lehet.” Na? Hogy tetszik?
Az utolsó előtti cikkely is kedélyes: „Állami, törvényhatósági és községi, valamint egyéb hivatalos iratokban, községi pecséteken, bélyegzőkön és jelzőtáblákon, … stb., stb., kizárólag a község hivatalos neve használandó azon írásmód szerint, a mint az az országos községi törzskönyvben vezettetik.” Hát ehhez mit tetszenek szólni?
Bartos-Elekes Zsombor A hatalom névrajza – a névrajz hatalma című tanulmányában tárgyszerűen, indulatok nélkül foglalkozik a törvény alkalmazásával.
A törvény előírta, hogy létrejön az „Országos községi törzskönyv-bizottság”, amely a helységneveket majd (jól) elrendezi. És lőn. A „bizottság” 1898-1912 között működött. A létező, több mint tizenkétezer helységnévnek alig felét hagyta változatlanul. A tanulmány megállapítja, hogy „…nemzetiségi területeken a névváltoztatások száma több volt, mint a névmegőrzésé, ill. maga a változtatás is gyökeresebb volt.”
Apróság ugyan, de kár lenne kihagyni. Magyarország belügyminisztere 1895. májusában rendelte el az „előkészítő” bizottság megalakítását és a törvénytervezet kidolgozását.
„… külsőleg, a helynevekben is megnyilvánuljon e területnek a magyar államhoz való tartozandósága …” – írta volt a bizottság elnöke a belügyi tárca vezetőjéhez intézett levelében az „Országos községi törzskönyv-bizottság” tevékenységének célját illetően. Tiszta, világos beszéd.
A helységnevek erőszakos magyarosítása – az erőszakos asszimiláció egyik fontos összetevője – a nem magyarok körében, enyhén szólva, osztatlan népszerűtlenségnek örvendett. A névváltoztatások 97 százalékát nem helyi szintről kérték. Helyi szinten bizottság által javasolt új helységneveknek csupán 43 százalékát fogadták el ellenkezés nélkül. A megfellebbezett elnevezések esetében, a belügyminiszter az óvások 62 százalékát elutasította.
Lássunk talán egy példát is a helységnévtörvény alkalmazására. Oláh-Andrásfalva községi képviselőtestületének tiltakozása és érvelése ellenére (csak egy magyar család lakik a faluban), a kiváló bizottság arra hivatkozva, hogy laknak itt magyarok, a többiek pedig beszélik a nyelvet, a fellebbezést nem fogadta el. És Oláh-Andrásfalvá -ból így lett Székely-Andrásfalva.
A magyar állam tehát, főleg a millennium tájékától, saját szimbólumait is beépítve, mesterséges névadással „oldotta meg”, a neki nem tetsző helységnevek által okozott „problémákat”.
1920 után, amikor a román hatalom tette ugyanezt, a magyarok által is lakott térségekben, a magyaroknak már nem tűnt annyira rokonszenvesnek, demokratikusnak, haladónak az ilyen típusú névadás.
Talán nem árt átismételni, hogy 1910 -ben, a Magyar Birodalom területén élő 20.886.487 lakosból a nem magyarok aránya, 51,88 százalék vala. Ezen belül a Romániához csatolt területen (Erdély, a Bánság és a Részek) az 5.259.360 lakos 53,80 százaléka volt román.
II. Lex Apponyi
Másodikként tegyünk említést „Lex Apponyi” becenéven elhíresült törvényről (1907. évi XXVII. Törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól.)
A törvény a nemzetiségek által is – felekezeti alapon – létrehozott (felépített, működtetett) iskolákban tanítók fizetésének állami finanszírozásáért „cserébe” gyakorlatilag a nemzetiségek felekezeti iskoláinak államosítását jelentette. A különböző intézmények/szervezetek/stb. „einstandolása”, haladó hagyományként, a jelenlegi piciny, de szuverén magyar nemzetállamban is dívik.
A Lex Apponyi megszüntetett elég sok olyan jogot, melyet az „1868. évi XLIV. törvénycikk a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” biztosított. Érthetőbben: a Lex Apponyi az 1868-as, rögtön a kiegyezés után hozott, mai terminológiát használva „libernyák” nemzetiségi törvény „hebehurgya, progresszív, indokolatlanul nagyvonalú” engedményeit a „nemzeti-konzervatív-keresztény, erős nemzetállami” magasztos elvárásokhoz igazította. A magyarországi magyar politikai elit az ország, pardon „birodalom” lakosságának majdnem 49 százalékos magyar „többségének” érdekeit szem előtt tartva, regulázta meg a lakosság 51 százalékát kitevő „kisebbségeket” akkori szóhasználattal élve „nemzetiségeket”.
A törvény parlamenti vitájában, a magyar országgyűlésben mandátummal rendelkező összes kisebbségi képviselő a tervezet ellen érvelt.
Mielőtt a Lex Apponyit bogarásznánk, vessünk egy pillantást a kiegyezés után magyar országgyűlésben tevékenykedő nemzetiségi képviselőkre.
Pap József A nemzetiségek képviselete a dualizmus kori magyar parlamentben című tanulmányában számszerűsíti az akkori helyzetet. Néhány részlet:
Nemzetiségi származású képviselők a dualizmus kori magyar parlamentben 1906-1910 között
Bár nemzetiségek bő 51 százalékot tettek ki, az országgyűlésben messze ez alatt az arány alatt voltak jelen.
A dualizmus kezdetén a nemzetiségi képviselők aránya 17,4 százalék volt, a végére 10,9 százalék lett. Zárójelben a nemzetiségi pártok képviseletében parlamentbe került képviselők aránya:
1868-1869 17.4 százalék (4.1 százalék ), 1906-1910 11.8 százalék (7.3 százalék ), 1910-1918 10.9 százalék (2.4 százalék )
A gróf Apponyi Albert kultuszminiszter által jegyzett 1907-es, törvénycsomag az iskolai asszimiláció szimbólumává vált. A törvény nagyon szigorú asszimilációs elvárások teljesítésének fejében ígérte a nemzetiségi egyházak népiskolai tanítóinak fizetésének biztosítását, s erre a célra az állam – igény esetén – közpénzből (vagyis a nemzetiségekhez tartozó személyek által is befizetett adókból) segélyt adott.
„Nem magyar tanítási nyelvű iskoláknál alkalmazott tanítók állami fizetés- vagy korpótlék-kiegészítésben a 16. §-ban megszabott feltételeken kívül csak a következő további feltételek teljesítése mellett részesülhetnek:
1. ha az illető iskolákban a magyar nyelv, a számolás, a hazai földrajz és történelem, továbbá a polgári jogok és kötelességek tanítása a vallás- és közoktatásügyi miniszter által megállapított tanterv szerint és óraszámban, kizárólag az általa engedélyezett tankönyvek és tanítási segédeszközök használatával történik;
2. ha az illető iskolában kizárólag a vallás- és közoktatásügyi miniszter által helybenhagyott hazafias tartalmú olvasókönyvek és tanszerek használtatnak.”
A Lex Apponyi nem hagy kétséget az iskolák kinézete és belső díszítése kapcsán sem: „Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külső kifejezéséül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország címere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti címeres zászló tűzendő ki. E jelvényeken kívül csak a törvényhatóság és a község címere és az iskola községi, illetőleg felekezeti jellegét a törvényesen megállapított kitételekkel megjelölő külső felirat és a tantermekben vallási jelvények és az oktatáshoz szükséges tanszerek alkalmazása van megengedve, melyek azonban idegen történeti vagy földrajzi vonatkozásokat nem tartalmazhatnak, és csakis hazai készítmények lehetnek.”
Az előbbi szövegből jóformán azt sem tudom, mit emeljek ki. Amikor mi tettük ezt a „másikokkal” akkor igen rokonszenvesnek tűnt. Amikor „a slagnak másik végére” kerültünk, vagyis a pumpával ellentétesre, már másként értékeltük az állapotot. Annál értetlenebbül, mivel generációk hosszú során keresztül nekünk a család és mindenki más azt sugallotta, mi aztán soha! Ellenkezőleg, mi mindig babusgattuk a „kisebbségeket”.
Szintén igen kedélyesre sikerült nemzetiségek felekezeti iskoláit igazgató személyek kinevezésének procedúrája. Amennyiben a miniszter kétszer visszautasította az adott kisebbség/felekezet javaslatát, úgy jogában állt neki iskolaigazgatót kinevezni. Vagyis: megnyílik az út az önkényeskedés előtt.
A parlamenti vitában, de az élet minden más területén a lakosságnak majdnem 49 százalékos „többségét” képviselő magyarországi politikai elit mint karakteres (értsd: erőszakos) nemzetállamot meghatározó többség viselkedett az 51 százalékos „kisebbséget” jelentő „nemzetiségekkel” szemben. (Magyarán nem törődve a hosszabb távú következményekkel, a nem magyarokkal szemben türelmetlen elmagyarosító/asszimilációs intézkedéseket foganatosított.)
No de kóstoljunk bele a Lex Apponyi parlamenti vitájába, a nemzetiségi képviselők kétségbeesett – és fölöslegesnek bizonyult – érveléseibe. Figyelem! Alább nem a magyar képviselők küzdenek közösségük elemi jogaiért a bukaresti parlamentben, hanem „oláh”, „tót”, szerb képviselők teszik ezt a budapesti országgyűlésben!
Lévén, hogy e fogalmazás célja nem a Lex Apponyi parlamenti vitájának átfogó bemutatása, csupán az általános vita néhány elemét villantjuk fel.
Első nemzetiségi hozzászólóként, a magyar parlament által hivatalosan Polit Mihálynak elnevezett, becsületes nevén Mihail Polit-Desančić (Torontál vármegye, Nagykikinda választókerületi) képviselő szólalt fel: „De ezen törvényjavaslat … ellentétben van az etnikai viszonyokkal és, t. ház, ez okozta, hogy millió és millió magyarországi honpolgár nemcsak elégületlen, hanem ez náluk nagy elkeseredést keltett … aki ismeri Magyarország állapotát, múltját, aki ismeri az itteni etnikai és felekezeti viszonyokat, bizony nem fog szimpátiákkal viseltetni e törvényjavaslattal szemben, hanem azt fogja mondani, hogy ez egy szerencsétlen törvényjavaslat. … Én visszautasítom ezt a törvényjavaslatot, és bátor vagyok a t. ház asztalára egy határozati javaslatot letenni, amelyet az összes nemzetiségi képviselők aláírtak,…”
A magyar parlament által hivatalosan Goldis Lászlónak elnevezett, becsületes nevén Vasile Goldiş (Arad vármegye, Máriaradna választókerületi) képviselő: „… amint Polit t. barátom is kifejtette, bűn-e az, ha a görög-keleti román nemzeti egyház az ő felekezeti iskoláiban a román kultúrát is, a román nemzetiségi kultúrát és érdekeket is a tőle telhető erővel, anyagi áldozatokkal műveli és ápolja? … Éppen úgy, amint nem lehet a körtefának megparancsolni, hogy almát teremjen, éppen úgy nem lehet a román gyermeket úgy formálni, hogy magyar legyen. … Hiszen mi történik Arad vármegyében, ahol 80 százalék a románság? Alig van egy főszolgabíró, aki tudna románul. És azt mondják, hogy mi a nemzetiségi törvényt végrehajtjuk, csak a nemzetiségek nem akarják végrehajtani.”
A magyar parlament által hivatalosan Manojlovics Jánosnaknak elnevezett, becsületes nevén Joca Manojlović (Torontál vármegye, Újozora választókerületi) képviselő: „Én a szerbek nagybecskereki népgyűlésének megtisztelő megbízásából itt e házban hivatkozom 30.000 szerb honleánynak ezen két kötetben foglalt aláírására (Felkiáltások: a középen: Éljenek!), akik anyanyelvük érdekében tiltakoznak ezen törvényjavaslatok ellen. … „T. ház! E törvényjavaslat gyengíteni fog minket; a mi erőveszteségünk azonban nem fogja növelni a magyarság abszolút erejét…” Az 1868 -as kisebbségi törvény be nem tartott rendelkezéseire hivatkozva, Manojlović elmondja: „Az 1905. évi statisztikai kimutatás szerint az egész országban egyetlenegy állami népiskola van, melyben az oktatás nyelve nem magyar, hanem magyar-tót, de itt is csak átmenetileg.”
A magyar parlament által hivatalosan Popovics Györgynek elnevezett, becsületes nevén George Popovici (Krassó-Szörény vármegye, Lugos választókerületi) képviselő: „… pénzért feláldozni azokat a szerzett jogokat, amelyeket őseink igen nagy nehézségekkel vívtak ki, és amelyeket Őfelségének kegye megerősített, azt megengedni nem lehet. Ha elveszik, akkor elvették, de mi nem adjuk oda. (Helyeslés a nemzetiségiek padjain.) … Csak azt kívánjuk, hogy a magyar nyelv terjesztése oly módon történjék, hogy az minket jogainkban ne sértsen. … Lehet, hogy egyelőre semmiféle eredményt nem érünk el, de azért ügyünk még nem veszett el, mert jönni kell egy jobb kornak, melyben az igazság hazánkban is győzni fog, valamint mindig győzött a világtörténelemben. Lehet az is, hogy ez a küzdelem még sokáig fog tartani és sok ártatlan áldozatot fog követelni, de lehet az is, hogy e küzdelemben még sok könny és, Isten ments, vér is fog folyni, míg az igazság győz.”
Hát ezek bizony nagy keserűségről tanúskodó kijelentések. 1907-et írtak, amikor ezek a mondatok elhangzottak. És alig egy évtized múltán… Na, de mit nem adnék, ha manapság az RMDSZ képviselői és szenátorai ilyen választékosan tudnának … magyarul beszélni, mint láttuk azt szerb meg román képviselő által magyarul elmondott szövegek esetében.
A magyar parlament által hivatalosan Mihályi Tivadarnak elnevezett, becsületes nevén Teodor Mihali (Szolnok-Doboka vármegye, Nagyilonda-Ilonda/Kisnyíres – Mesteacănul Mic választókerületi) képviselő: “Mi jogosultsága lehet annak, hogy valamely nemzetiséget megakadályozzunk abban, hogy saját nyelvén képezze ki magát, hogy saját irodalmát vagy vallását szabadon gyakorolja?”
És én, aki úgy tudtam, mert mindenhol mindenki azt sustorogta a fülembe, hogy „mi magyarok” mindig engedékenyek voltunk a románokkal, minden joguk megvolt… És most, lám, „ők” mit tesznek velünk? Értsünk szót! Nem azt mondom, hogy 1920 után a románok jól tették, jogosan tették azt, amit a magyarokkal tettek. Csak azt jelezném, egészen halkan, hogy a mieink sem bántak kesztyűs kézzel a Magyar Birodalomban többséget jelentő akkori nemzetiségekkel. A nemzetállamok ilyenek.
És Teodor Mihali-tól még egy idézet: “Mert ha egyszer sikerült az államnak a nemzettel elhitetni azt, hogy a nemzeti egység címén joga van megbírálni a tanszabadságot, akkor mi tartja vissza az államot attól, hogy ugyanezen a címen elvonja a többi szabadságjogokat is?”
Nagyon kínos az is, amit a magyar parlament által hivatalosan Vajda Sándornak elnevezett, becsületes nevén Alexandru Vaida Voevod (Alsó-Fehér vármegye, Magyarigen választókerületi) képviselő vet fel: „Ez a törvényjavaslat, amint önök mindnyájan tudják, nagy visszahatást keltett az összes nemzetiségekben és nálunk románoknál is. … És, t. ház, ha már a mi népünkre reátukmálják önök a magyar nyelvet, miért nem érdeklődnek a magyar nép művelődése iránt is, hadd tanuljon az is több nyelvet? Ha a mi népünkről azt mondják önök, hogy annál műveltebb lesz, minél több nyelvet tud, hát miért nem oktatják saját népüket is a német, francia és angol nyelvre, amely utóbbi különösen jó volna, mert azon kellemes helyzetbe kerülne, hogy összehasonlításokat tehetne a mi alkotmányunk és az angol alkotmány között, amire itt e házban oly sok hivatkozás történik? … T. ház! Nekünk természetesen nehezebb lesz a helyzetünk. De mi lesz ennek a vége? Én minden törvényjavaslatnál azt szeretném, ha az, aki a törvényjavaslatot kidolgozza, a távolabbi időkre is gondolna, számításba venné azt is, hogy mi fog történni egynéhány évtized múlva. … És kérdem, ha majd évtizedek múlva folytatódni fog ez a harc a magyarság és a nemzetiségiek között: lesz-e köszönet a jelenleg tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatban, vagy sem? Én azt hiszem, akkor, amikor erre a nagy harcra kerül a sor, éppen ennek a törvényjavaslatnak fogja köszönhetni a magyarság, ha nem lesz annyira edzve és előkészítve a küzdelemre, mint amennyire edzett és előkészített lesz a mi népünk.”
Hát bizony Alexandru Vaida Voevod jóslata beigazolódott. A román elit a magyaroknál sokkal, de sokkal okosabb, célirányosabb és eredményesebb volt a XX. században, mint a főméltóságú (taszilókkal jól teletűzdelt) magyar elit.
A magyar parlament által hivatalosan Szkicsák Ferencnek elnevezett, becsületes nevén František Skyčák (Árva vármegye, Bobró választókerületi) képviselőtől megtudhatjuk azt, hogy miként lesz valakiből nemzeti öntudattól fűtött szlovák: „Azt sem tudtam, hogy mi fán terem a tót nemzeti öntudat, mikor a lőcsei főgimnáziumba jártam. Ekkor történt, hogy meg akartam tanulni anyanyelvemet irodalmilag is, és ebből a célból vettem egy ártatlan tót regényt. Hát, amint tanulmányoztam, olvasgattam azt a tót regényt, volt ott egy igazgató, aki érdemeket szerzett magának, és időközben főigazgatóvá lett; ez kitalálta, hogy pánszláv vagyok. Az a kisdiák azt sem tudta, hogy ki volt az a Szvatopluk, és hogy a tótoknak van-e történelmi múltjuk, és mégis az összes középiskolákból engemet ezért a kis dologért kizártak. Kizárva az iskolából, hová mehettem? Talán Franciaországba? Nem, elmentem a testvéreimhez Prágába. (Zaj.) Ott aztán öntöttek belém nemzeti öntudatot. Ezt a példát csak azért hoztam fel, hogy lássák, hogy mit tesz az erőszakos magyarosítás.”
Az általános vita zárszavában a nemzetiségi képviselők újabb kétségbeesett és természetesen eredménytelen kísérletet tesznek a T. Ház jobb belátásra való térítésére.
Mihail Polit-Desančić ezt mondja: „De furcsa dolog, hogy a közoktatásügyi bizottság túllicitálta azt a javaslatot, amelyet a t. vallás- és közoktatásügyi miniszter úr előterjesztett. Ebben van az a bizonyos 20 és 50 százalék , minek folytán ha találnak ennyi gyermeket, aki tudja a magyar nyelvet, mindjárt nemcsak tantárgy a magyar nyelv, hanem oktatási nyelv is. (Élénk helyeslés bal felől.) Ha ez így van, akkor lehet hallani, hogy az utcán néhány szerb gyerek tud pár szót magyarul, és mindjárt beírják, inskribálják, hogy hiszen ez a gyermek tud magyar nyelven, és kitalálnak 20 és 50 százalékot, hogy ezen iskolában a magyar nyelv nemcsak tantárgy legyen, hanem oktatási nyelv is.”
És újabb kínos megállapítás, ezúttal az annyira erőszakolt magyar nyelvhasználattal kapcsolatosan: „Sajnos, nagyon sajnos, hogy a magyar nemesség a múlt században és még a XVIII. században is a magyar nyelvet parasztnyelvnek nevezte, éppúgy, mint az oláh, rác és tót nyelvet, mert a hivatalban latinul beszéltek, otthon pedig németül és franciául. A magyar nemességben nem volt még meg annak a tudata, hogy a saját nemzetének nyelvét meg kell becsülnie; csak akkor, amikor II. József a német nyelvet akarta behozni Magyarországon, akkor ébredt fel a magyar nemességben az a tudat, hogy a magyar nyelv nem parasztnyelv, hanem fajunk nyelve, s ezt a nyelvet kell érvényesíteni.”
Vajon igazat mond Mihail Polit-Desančić? „Önök most abban a nézetben vannak, hogy Magyarország homogén nemzeti állam, és úgy látszik, nagyon érzik a magyar fajnak ezt az erejét, de feledik, hogy ha mi szerbek és horvátok akkor, midőn Erdélyország a Reichsratban képviselve volt, nem küzdöttünk volna olyan erősen Bécs ellen, az októberi diploma és a februári pátens érvényesült volna.”
És megint kétségbeesett, keserű segélykiáltás: „Arra kérem a t. képviselő urakat, ne méltóztassék azt gondolni, hogy mi boszorkányok vagyunk, és hogy csak az agitáció eredménye az ezen törvényjavaslat elleni állásfoglalásunk. Nem, t. ház, ez a millió és millió főre menő nem magyarajkú fajok, népünk állásfoglalásának a kifejezése. … Még csak egyet, és befejezem beszédemet. Legyenek meggyőződve, hogy én, aki 40–50 év óta küzdök már Magyarország és Horvátország önállóságáért, ezt a hazát szeretem. Szeretem nyelvünket, is és nagyon bánt, ha itt a képviselőházban engemet inzultálnak. (Ellenmondás.) Európában a faj- és az osztályuralom ideje megszűnt már. Ezt el kellene ismerni a mi testvéreinknek, a magyaroknak is – mert mi őket testvéreknek tekintjük, és azoknak kell őket tekintenünk.”
A szerb képviselő inzultusként értelmezte egy derék magyar honfiú, Ugron Gábor, megjegyzését, mely szerint Mihail Polit-Desančić képviselő PATKÁNY.
Vasile Goldiş kijelenti, hogy „mi boldogok volnánk, ha Magyarországon az elemi iskolákban mindenütt az illető gyermekek anyanyelve volna a tanítási nyelv, úgy az állami iskolákban, mint a felekezeti iskolákban… Egyszer a nagy Andrássy Gyula mondotta, hogy ha tudom, hogy nyitva van az ajtó, akkor nem jő kedvem kimenni, de ha rám csukják, két perc múlva kimenni kívánkozom. Így vagyunk mi a magyar nyelv tanulásával is. Ha folyton erőszakolják, odiózussá teszik, ellenére annak a célnak, amelyet el akarunk érni,…”
Teodor Mihali: „Én józan ésszel nem tudom felfogni, miért akarják a nemzetiségeket tűzzel-vassal beolvasztani akkor, … amikor saját fajuk tulajdonképpen pusztul, kénytelen a vándorbotot kezébe venni és kivándorolni Amerikába. Én nagyon üdvösnek tartanám az országra nézve, ha a közjogi kérdések helyett szociális és közgazdasági kérdéseket tárgyalnánk, mert azoknak helyes megoldása esetén a kormány a kulturális kérdéseket is könnyebben oldhatná meg.”
František Skyčák elmondja, hogy „.. úgy vagyunk, hogy aki tótul akar tanulni – mint azt múltkori beszédemben kifejtettem –, azon gyanú alá esik, hogy pánszláv; kizárják az iskolából, és ezáltal – én azt hiszem – nem ápolják a haza iránti szeretetet. … mi az 1868. évi XLIV. t.-cikket életbe léptetni kívánjuk. Hát ez az a különbség, amely közöttünk fennáll. Mármost ha ez a különbség, kérdem, vajon államellenes irányzat-e az, hogy ha mi véreink számára követeljük azt a jogot, amely a törvényben van lefektetve? (Mozgás bal felől.) Hogyha ez az az államellenes irányzat, akkor én magamra veszem, hogy igenis ilyen államellenes irányzat híve én is vagyok.”
Az általános vita zárszavában a magyar parlament által hivatalosan Vlád Aurélnak elnevezett, becsületes nevén Aurel Vlad (Hunyad vármegye, Szászváros választókerületi) képviselő, kimondja, hogy „Nekünk t. i. a törvényjavaslat alapelve ellen van kifogásunk, amely szerint a törvényjavaslat a magyarosítást tűzte ki céljául.”
Megállapítja, hogy Apponyi miniszteri expozéja szándékos kétszínűségét, mert „Nem a magyar nyelv tanítására fekteti a súlyt, de azért mégis a tanítást a hazafias irány követelményének mondja ki, és amennyiben ez az eredmény nem éretnék el, ezt államellenes cselekménynek minősíti, és fegyelmi alá vonja a tanítót.”
Aurel Vlad nehezményezi a magyarosítási szándékot: „Általános a panasz, hogy nálunk legalább ez idő szerint a népoktatást és különösen az állami népoktatást nem az ismeretek terjesztésére, nem a közművelődés emelésére használják fel, hanem magyarosításra.” Ezt alátámasztandó egy Torontál vármegyei nagy román községben történteket ismerteti: „…tanfelügyelő szemrehányást tett a tanítónak, hogy nem csinált semmit, nem ért el eredményt, és egyúttal fegyelmivel is fenyegette. Mi volt a tanító válasza? Azt mondta: Kérem, az én feladatom nem az, hogy tanítsak, hanem az, hogy magyarosítsak. És e kijelentés után a fegyelmi elmaradt.”)
Gróf Apponyi törvénytervezete jogerőre emelkedett. Az 51 százaléknyi magyarországi nemzetiségek egyöntetűen sérelmezték. Magyarországnak az 1920 -as Párizs környéki béketárgyalásokra érkező küldöttségét nem más, mint gr. Apponyi vezette. Az a magyar politikus, akinek az erőszakos asszimilációt képviselő törvénye hírhedté lett. És csodálkozunk, hogy Párizsban, az odasereglett küldöttségek, köztük az eljövendő utódállamok nemzeteinek képviselői nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel a magyar küldöttséget és annak vezetőjét? Őt, gr. Apponyit, aki feltétel nélkül és lelkes híve volt az első világháborút kirobbantó Szerbia elleni támadásnak. És lelkesedésének, védekezésnek minősítve a támadást, fulmináns parlamenti beszédben adott hangot „Át vagyunk hatva attól, hogy az a leszámolás, amely megindult, kikerülhetetlen volt (…) és hogy azzal nem a támadásnak terére lépünk, hanem egy elemi, védelmi kötelezettséget teljesítünk. (…) Ennek a leszámolásnak megkezdésére mi is csak egy szóval felelhetünk, azzal a szóval, amely az egész közönségnek ajkain van és ez a szó az: Hát végre!”
Néhány évvel később, az elvesztett háború után, a Párizs környéki béketárgyalások helyszínétől távol tartott magyar küldöttség vezetőjeként, felelősségteljes, bátor, gerinces államférfi módjára, totál hülyét próbál csinálni a győztes britekből és franciákból „….ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök”. Kiderül tehát, hogy a Főméltóságú úr, akkor még ellenzéki képviselőként elmondott beszéde helytelenítése volt a háború kirobbantásának. Nem is értem, hogyan méltóztathatott a nyájas olvasó másra gondolni?
Gróf Apponyi Párizsban elmondott „trianoni” védőbeszédében nyolcszor fordul elő az hajdani magyarországi nemzetiségekre és egyben az utódállamok nemzeteire vonatkozó „alacsony\alacsonyabb kultúrájú” minősítés. Íme egy példa: „Azt hiszem, hogy az emberiség nagy érdekei szempontjából nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly fajokra száll át, amelyek ha a legjobb reménységgel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állanak.” – mondja a Heraldikai lexikon szerint Főméltóságúnak szólítandó gróf úr. Mondja ezt azokra a szerbekre, románokra, szlovákokra és a többiekre, akinek nem jutott parlamenti képviselet, akiknek elemi szintű anyanyelvi oktatását is igyekezett elsorvasztani. Kis következetlenség is adódik a Főméltóságú párizsi beszédében, ugyanis az addig, belső, keresztény-nemzeti használatban „oláhok” és „tótok”, a párizsi beszédben románok és szlovákok lesznek. Lehet, hogy tudni méltóztatott, hogy a románok nem szeretik, ha oláhozzák őket, miként a szlovákok sem, ha tótozzák őket?
Ellágyul viszont az ember, midőn a magyar berkekben briliánsnak tartott beszédnek már nyitó mondataiból is ordító pökhendi, arrogáns hangvételt érzékeli. Kirobbantok egy háborút. Mese nélkül elvesztem. A béketárgyalásokra, érthető módon, be sem engednek – vagyis nem tárgyalófél vagyok, hanem a győztesek által hozott döntéseket tudomásul vevő futár. A tárgyalás helyszínétől távol, egy hivatalban mondhatom el szövegemet és én meg jól pontra teszem a győzteseket. „Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok.”
Oszt meglepődve tapasztalom, hogy finoman szólva, a győztese hatalmak fütyülnek az álláspontomra, ahelyett, hogy magukba omolva, zokogás közepette esedeznének bocsánatért.
A Párizs környéki béketárgyalások után a magyarországi politikai elit sértődötten vette tudomásul, hogy Trianonban, a más nemzetek elleni „vetélkedést” kirobbantó veszteseként, dölyfös viselkedését nem elismerés-esővel honorálták.
Az összmagyar narratívába pedig beépült Apponyi szerencsétlen, pardon briliáns, beszédének gondolatmenete: mi, magyarok, kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk. Valójában minden szempontból felsőbbrendűek vagyunk. A „másikok” nemcsak műveletlenek, de a közigazgatásban is primitívek, tönkreteszik az ölükbe hullott területeket. Ezt hallottuk születésünktől fogva a családban, az ismerősöktől, templomokban, mindenütt.
Nota bene Apponyi mester tudva tudta, hogy az utódállamokba kerülő népességnek csak 35százaléka magyar. Mindazonáltal ezt a tényt is az elcsatolás elleni érvként használja fel. Ami „logikus” is, ha a magyarság felsőbbrendűségének tudatában vagyunk.
A magyar külpolitika arcátlan pökhendisége, sajnos, a továbbiakban is folytonos. A nyugatiak pedig fejcsóválva nem értik. Azután némelykor szájba vernek, mint tették legutóbb, a szintén markáns magyar közreműködéssel, az „örök barát” Szerbia ellen hadüzenet nélkül (orvul) végrehajtott támadással kirobbantott második világháború lezárásakor.
Talán nem árt még egyszer átismételni, hogy 1910-ben, a Magyar Birodalom területén élő 20.886.487 lakosból a nem magyarok aránya 51,88 százalék vala. Ezen belül a Romániához csatolt területen (Erdély, a Bánság és a Részek) az 5.259.360 lakos 53,80 százaléka volt román.
Az első világháború utáni határok előkészítése
Tegyünk itt említést az 1916 -ban, Bukarestben, Románia valamint Franciaország, Nagy Britannia, Olaszország és Oroszország között megkötött szerződésről. Magyar berkekben nem nagyon foglalkoztak/foglalkoznak ezzel a szerződéssel. Holott…
Holott az 1916 augusztus 4/17-én aláírt politikai és katonai egyezmény rögzíti Románia majdani új határait. Ennek fejében a Román Királyság vállalja, hogy tíz napon belül, hadüzenetet követően, az Antant oldalán belép a háborúba.
Vagyis, minimum ettől a dátumtól kezdve, a háború utánra tervezett román-magyar határ nem lehetett titok. Már amennyiben a magyarországi politikai-katonai elit egyáltalán számolt az általuk kirobbantott háború elvesztésének a lehetőségével.
A szerződés következményeként, 1916. augusztus 27. -én négyszázezer román katona kezdi el a hadműveleteket.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy az akkori körülmények között, hogyan sikerülhetett tíz nap alatt négyszázezer katonát a magyar határra mozgósítani, valamint a szükséges lőszert, eszközöket, térképeket, hadműveleti terveket, utánpótlást stb. előállítani?
Vélhetően sehogy. Pontosabban, a Román Királyság jóval több mint tíz napja készült erre a lépésre. Akkor meg az a kérdés merül fel, hogy a magyar katonai hírszerzés, elhárítás és egyéb, kegyelmes „taszilókkal” telerakott magyar intézmények ugyanbiza mivel foglalkozhattak? Mert ekkora haderőt csak nem lehetett 1916-ban, „gyeszágákban” a határra csempészni.
De valamivel később, 1944. augusztus 23. tájékán, és valamivel még később a román „szekuritáté” által, a legfelsőbb magyar politikai körökbe plántált „Heltai Péterek” és „Mucuskák” esetében sem értesültek a dolgokról magyarországi titokszolgálatoknak? Úgy, ahogy a legfrissebb, 2024. október 23-ra készülődő magyarországi merénylőre is, mások kellett, hogy figyelmeztessék a megint kegyelmesektől roskadó magyarországi titokszolgálati intézményeket? Lehet, hogy legalább 1916 óta a mindenkori magyar titokszolgálatok ennyire képesek?
Az alábbi térkép a bukaresti szerződésben szereplő határvonalat mutatja és vastag pirossal az Antant által véglegesítetteket. Vagyis, a románok a bukaresti szerződésben rögzítettnél kevesebbet kaptak.
Látható az is, hogy a Bánság környékén színvonalas tülekedés alakult a románok és a dél-szlávok (szerbek) között, de végül, pofozkodás nélkül, testvériesen megegyeztek.
Tehát édes magyar feleim és testvéreim, lehet gyászmagyarba öltözve öklöt rázni, átkozódni és „igazságtalan” békediktátumról beszélve ápolgatni megtépázott felsőbbrendűségi érzésünket, azért, hogy legalább addig se vegyük tudomásul a tényeket.
Az 1867-es kiegyezést követően, a Szent István-i örökségeként („Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő.”) soknemzetiségű (51 százalékban nem magyar) Magyarország magyar politikai elitje következetes és egyre erőszakosabb nemzetállami, asszimilációs politikája nagyon elégedetlenné tette a „nemzetiségeket”. A magyar politikai elit soha nem vette komolyan az 1916-os bukaresti szerződést, és nem számolt a háború esetleges elvesztésének reális következményeivel. (Gyönyörű példa erre Főméltóságú Gróf Apponyi pökhendi párizsi beszéde.)
A sors fintora, hogy Románia a bukaresti szerződésben rögzítettnél kevesebbel kellett, hogy beérje.
Arról is mélyen hallgatunk, hogy Ausztria területének egynegyedével, lakosságának egyötödével maradt az 1919-es Saint-Germain-i békeszerződés után. Összehasonlítva Magyarország veszteségeivel … de, nem illik.
December elsején, Románia nemzeti ünnepén az szentségelés és siránkozás mellett, ha másért nem, hát a jövőre való tekintettel, üdvös lenne elkezdeni a tényeket emésztgetni.
