1990 márciusában Hargita megye (Nemzeti Megmentési Front) egyházi-, katonai- és biztonsági kérdésekkel foglalkozó alelnöke voltam. Magyarországi barátaimtól kaptam egy kokárdát (három hónappal azelőtt még börtön járt volna érte) meg egy Petőfit ábrázoló kerek kitűzős jelvényt, a szélén háromszögű piros-fehér-zöld díszítéssel.
Az igazság az, hogy a megyének a vasútvonal közelségében levő településeit ismertem
gyerekkori vakációk, egyetemista turnék idejéről. De ehhez képest a megye sokkal
terjedelmesebb.
Szerencsémre szolgálati terepjáróm (ARO – emlékszik még valaki rá?) gépkocsivezetője előttem is az alelnök elvtársat szállította, így rábíztam magam. – X bácsi, kérem vigyen el a megye minden településére, mondja meg, hány nap kell hozzá? Minden polgármesteri hivatalnál meg szeretnék állni egy fél órára – mondtam. Kitűztem a kokárdát meg Petőfit – X bácsi csuklani kezdett, de tartotta magát, nem ájult ki. És nekivágtunk.
Nem foglalkoztam érkezésem jelzésével, azt azért már tudtam, hogy gondos szemek-fülek kísérik minden purcintásomat. „Valahonnan” kiderült, hogy melyik nap hova megyek, ergo a polgármesterek érkezésemkor tiszta véletlenül mind a hivatalukban voltak.
Monológom valahogy így szólt: „Március tizenötödikén, minden magyarok nagy ünnepén természetesen ünnepelni fogunk, ugye? Kokárdával, magyar zászlóval…” A legtöbben szólni se mertek, meredten bámulták a háromszámjegyű rendszámmal érkező terepjáróból kiszálló szakállas, hosszú hajú, kikokárdázott legényembert. Három számjegyű rendszáma 1990 előtt csak a fontos elvtársaknak volt. Én egy fontos elvtárs terepjáróját és gépkocsivezetőjét örököltem.
Volt néhány polgármester, aki nyugodtan válaszolt, hogyne, persze, van a padláson magyar zászlónk – Kossuth címeres is volt. (Érdekes, bár nem pont ide tartozik, senki nem tett említést megőrzött székely zászlóról.)
Miután körbejártam a megyét, mint aki jól végezte dolgát, felhívtam Magyarország bukaresti követségét, és a nagykövetet kértem telefonhoz. Szűts Pál fogadta hívásomat. Tisztelettel meghívtam Csíkszeredába a március 15-i ünnepségre. A nagykövet úr azonnal elfogadta a meghívást, el is jött.
De addig is, mint aki még jobban végezte dolgát, a tanács következő ülésén nagy büszkén bejelentettem, hogy körbejártam a megyét, majd meghívtam Magyarország nagykövetét Csíkszeredába.
Na, lett is kravál. Tiszta szerencsém volt, hogy Hargita megye akkori vezetője, az 1968-as megyésítéskor kifejtett hősies tevékenysége és az 1980-as évek vége felé történt leváltása után, az 1989-ben pajzson visszatért Y elvtárs nem pofozott fel – mint gondolom a kollektivizáláskor tette volna. Megelégedett azzal, hogy hatalmas ordítozás közepette HADITÖRVÉNYSZÉK elé állítással fenyegetett meg, főleg a nagykövettel való közvetlen kapcsolatfelvétel miatt.
Nekem volt már ennél megrázóbb élményem is, mert kilencedikes koromban osztályfőnököm és egyben magyar nyelv- és irodalom tanárom ki akart tiltatni az ország minden középiskolájából, amiatt, hogy lehülyéztem. (A történet hátterében az állt, hogy három napot adott az osztálynak a Fanni hagyományai elolvasására – a városban két példányban volt meg a könyv.) Vegyes iskolába jártam. Az iskola román igazgatója és a többségében román tantestület leszavazta a nagyszerű kezdeményezést. A magyar pedagógusok közben a cipőfűzőjükkel voltak elfoglalva.
Szóval az elnök úr (azelőtt elvtárs) fenyegetőzésére lett nagy csend és cipőfűzőmatatás a tanács többségében székely/magyar tagjainak tömött soraiban. Az akkori tanácstagok között volt (kivétel nélkül) minden későbbi mélyszékely autonomista, hadd ne soroljak most neveket.
Mondtam az elnök úrnak, csak nyugodtan, bátran, a fokozódó osztályharc jegyében tessen – volt már nekem magaviseletből is nyolcasom. (Szégyen, de igaz, középiskolában az volt a legkisebb jegyem.)
Az az első március 15. felejthetetlen volt. Nem nagyon merte senki megszervezni. Hát feltettünk hirdetést a helyi lapban, hogy március 15-én ilyen órától a vártéren, a Petőfi – Bălcescu szobrok előtt kezdődik az ünnepség. Kérjük, hogy aki koszorút/virágot kíván hozni, addig tegye meg (az érkezés sorrendjében). Ennyit.
Ma sem jön, hogy elhiggyem, akkor még az állam is leesett. Döbbenetesen hosszú sorba szerveződve jöttek ünneplőbe-népviseletbe öltözve az emberek, és szinte kivétel nélkül két-két koszorúval. Ott volt a rendőrség, csendőrség, katonaság is. Ők nem ünnepelni jöttek, de nem is provokáltak, nem is akadályoztak, a maguk módján figyelték megdöbbenve a fegyelmezetten viselkedő magyar tömeget, amely főhajtással koszorúzta meg Nicolae Bălcescu szobrát is.
Csíkszeredában talán az volt az utolsó olyan szabad március 15. ahol nem a félig (vagy talán egészen) műveletlen apparatcsikok, valamit „szemforgató, hamis papok” (Szállj fel, szabad madár – István, a király) tették próbára az akkor egybegyűltek, ma már odatereltek (főleg iskolások) türelmét.
Manapság magyarnál Magyarabb habzó szájú szónokok gyalázzák egymást – poloskák és egyéb ős patkányok terjesztenek egymást között ezt-azt.
1990-ben gondolni sem mertünk arra, hogy március 15-én a mindenkori román kormányfő üdvözli majd ünneplő magyar honfitársait. De arra sem mertünk gondolni, hogy eljöhet egy olyan nap, amikor a román–magyar határon úgy mehetünk át – EU-tagállamok polgáraiként –, hogy az idősebbek emlékezhetnek még a hajdani határátkelőkre (és egyebekre, amiről most ne beszéljünk).
Nézem a Budapesten állítólag ünneplő, egymást gyalázó vezérszónokokat és tömegeket. Megnyugtat, hogy legalább egyik tábor sem EU-zászlót lobogtatva gyalázkodik.
2025 márciusának idusán Bukarestben volt egy hatalmas megmozdulás. A magyarországi sajtó nem nagyon foglalkozott vele. Amint a mellékelt fotón is látható: a tömeg egy szívet formált meg, méghozzá EU-ra utaló kék színűt. Román nemzeti zászlót alig látni. Bukarestben hatalmas tömeg jelezte békésen: hazájukat Európában
kívánják tartani. Megrendítő tanúbizonysága volt ez összefogásnak, szeretetnek.
