Van már vagy másfél évtizede is annak, hogy volt egyszer, hol nem volt, egy pártelnök és egyben miniszterelnökhelyettes. Történt pedig vala, hogy összetrombitáltatta az alcsíki kiskirályokat (arrafele polgármesternek becézték őket), hogy a szemükbe – vagy szemük közé – nézzen.
Nos, nézett volna, nézegetett volna, de nem nagyon volt hova, mert minden kiskirály az asztal alatt rakoncátlankodó cipőfűzőjét kellett hogy nagy-nagy műgonddal rendezgesse.
Sebaj, mondá pártelnökünk és egyben miniszterelnök-helyettesünk, látjátok, feleim: most elmesélem nektek itt, hogyan szabadítottuk ki az Ébredő szabadságot, a Harckészséget, az Áldozatkészséget és a Haldokló harcost; bár nem a régi helyükre tértek vissza, de köztéren állnak ők, és kihúzta ki magát.
Ekkor cipőfűzőjének alapos analizálgatását meg nem szakítva, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki halhassa megszólalt a csíkszent….i kiskirály: „Ki az isten f…át érdekli az a kib…ott aradi szobor, amikor a Bolhaszegen az Olt elmosta a kishidat?!”
*
Az aradi Szabadság-szoborról szülővárosomban, távoli gyerekkoromban, a messzi dél-erdélyi szórványban csak halkan, áhítattal és nagyon bizalmas körben mertünk szót ejteni.
Ott és akkor, Alcsíkon, pártelnökünk stb. jóvoltából fényes világosság gyúla az én sötét agyamban. Mert vannak olyan értékek, melyek bárhol és bármilyen körülmények között, minden magyarul érző lény számára azonos fontosságú összekötő kapocsként léteznek. És az aradi Szabadság-szobor, ott és akkor pont nem ilyen volt. Habár…
*
1849-ben, majdnem két hónappal az aradi megtorlás előtt, bizonyos James Bloomfiled Orsovánál lépett olajra, mert ő sem akarta fölöslegesen kompromittálni magát a háborúpárti idegenek társaságával. Igaz, Aradról még Kossuth Lajos néven indult útnak, hamis útlevéllel.
Mint ahogyan az Aradi vértanúk és az emlékükre állított „aradi Szabadság-szobor” nemcsak az alcsíki identitástudatban, de kissé később, az Alcsúton született, de felcsúti identitástudattal bíró utcai békeharcos esetében sem éppen a korokon/történelmen/határokon átívelő kapocs, hisz ő jelenünkben fiksz a talján Pontidába utazott a háborúpárti idegenek (Knezić, Aulich, Lachner, Poltenberg, Leiningen-Westerburg, Schweidel, Dessewffy) és a hozzájuk csapódó hebehurgya magyarok megleckéztetésnek évfordulóján.
Hát jelenleg ez a helyzet Pontidától Hencidái.
*
Október hetedikén „Isten óvja cárt!” mondta Alekszánder Dugin minden patrióták cárjának a cári születésnapon.
A patriótáknak legalább november hetedikén illene tehát a Vörös Téren lenni, ahol ünnepélyes keretek között visszaadhatnák a béketáborhoz való tartozás jelenként a cári hadsereg jogos tulajdonát: az 1848-49 -es magyar zászlókat.
