Sz..nak s Parajdnak nincs gazdája…
A sóbányák be szoktak omolni. 1875 -ben ilyesmi történt Szovátán, 2010-ben Marosújváron.
A parajdi sóbánya veszélyeztetettségéről 2007 óta mindenki tud.
Bezzeg, ha akkor és azelőtt és azután Udvarhelyszéknek
… lett volna parlamenti képviselete! (Volt. Kettő darab képviselő és egy darab szenátor.)
… lett volna képviselete a megyei tanácsban! (Volt. Alelnök, elnök, megyei tanácsosok.)
Bezzeg, ha a romániai „magyarembereknek” lett volna mondjuk környezetvédelmi miniszterük… (Volt. 2007 – 2008 és 2009 – 2012 között, 2014 -ben, valamint 2020 – 2023 között.)
Az RMDSZ honlapján, természetesen, nem található semmilyen adat az elmúlt évtizedek
tisztségviselőiről. Pedig nem lenne érdektelen.
Az ilyen-olyan-amolyan választott vagy kinevezett közméltóságokat, tisztségviselőket a
majdnem tökélyre fejlesztett kontraszelekcióval választja ki a pártként működő szövetség.
Alapvető követelmény egy van: a főnök iránti feltétel nélküli lojalitás. Nem hátrány, ha az illető semmihez sem ért, mert bárhova beilleszthető háztartási melléktermékből font ostorként.
(Vannak olyan diákszervezetek, melyeknek kiemelt fizetésű csúcsvezetői szándékosan halasztják záróvizsgájukat, addig, amíg ostornyersanyagként alkalmazza őket a párt. Addig is szervezgetik a Kincses város magyar diáknapjait.)
Az újsütetű, magas fizetésű ostorok munkaköri leírásának legfontosabb elemei:
– a pártkasszába és egyéb „perselyekbe” való befizetés
– a párt apparátusában, a magyaremberekért éjt nappá tévő más siserék állami fizetéssel való ellátása, és nem utolsósorban
– a gondok, problémák szőnyeg alá seprése.
„Az RMDSZ felelősséget érez minden romániai magyarért, meggyőződése, hogy az egyén, a család jóléte és szociális biztonsága a közösség boldogulásának feltétele” – írva vagyon pedig ez az RMDSZ programjában, melyben a Székelyföld iránti elkötelezettség igencsak hangsúlyosan jelenik meg.
Tehát ne csodálkozzon senki, hogy bár 2007 óta világos a végkifejlet, minden RMDSZ- képződmény (egyed vagy testület) bátran, példamutató fegyelmezettséggel és közösségünk iránt érzett, ápolt és vállalt felelőssége teljes tudatában… lapított, mint ostornyersanyag a fűben.
A fentiek tudatában, ha valamelyik öngyilkos hajlamú ostor véletlenül felvetette a parajdi sóbánya várható beomlásának kérdését, a „szezon” (a zavartalan turistaidény) érinthetetlensége mindent felülírt. No meg a székelyember tulajdonhoz való „következetes ragaszkodása”: lehet, hogy jó lenne elterelni azt a patakot, de nehogy már az én földemen keresztül!
Az a patak elterelhető, csak ne szezonban és ne az én földemen történjen. Ennyit a helyiek egymás (közösség) iránti szolidaritásáról és saját érdekeikhez való józan viszonyulásáról.
Megjegyzem, folyómeder-szabályozásra kizárólag a „szezon” időjárása alkalmas. Levegőben pedig legutóbb a rómaiak vezettek gond nélkül vizet. Nekünk, a kipcsakok dicső ivadékainak még a „szülőföldön”, a turulmadarak sugárhajtóműveinek árnyékában sem sikerül.
A legfontosabb az, hogy a „környezetvédő civilek” és a helyi fejlesztési egyesület által képviselt környezetvédelmi szempont győzedelmeskedett: a Korond pataka megmenekült.
Vagy mégsem?