Mitől lesz jelentős egy korszak? És honnan tudjuk, hogy tényleg jelentős volt? Emlékszel?
Temesvár épületei borzas üstökű szörnyekre hasonlítottak. Megszámlálhatatlan, drótokkal lehorgonyzott tévéantenna éktelenkedett a háztetőkön, a kivételes rangnak és megbecsülésnek örvendő szakik iránymutatásának megfelelően NYUGAT felé tájolva. A lakásokban a tévé erejét megsokszorozó rádiók: Szabad Európa, BBC, London, Párizs, Köln, Budapest, Novi Sad, Radio Luxemburg… Az információk börzéje, a lépcsőházak előtti padokon összeverődő kis csoportok, jobbára férfiak, főleg alkonytájban, vacsora előtt: mit mondott a Panoráma, Monica Lovinescu, Hurezeanu Berlinből, Neculai Constantin Munteanu, Virgil Ierunca, Ónody Madridból, Határ Győző Londonból. Nyugdíjas ezredes, magyar feleséggel: “Nagyon érdekes az a Forgószínpad, ha az aszszony nincs otthon, az anyós fordítja – de sajnos – ő nem tud olyan jól románul.” (Dr. Albert Ferenc – kisbetűs történelem, 2016)
És a Zürichből induló, majd Párizs érintésével Münchenben lehorgonyzó, Borbándi Gyula nevével fémjelzett Új Látóhatár (Látóhatár, Egész látóhatár), mely havilapról az 1970 -es években legjobb esetben hallottunk.
Végül is egy időszak az akkor és ott élő\dolgozó\alkotó\teremtő nagybetűs emberek miatt válik korszakká.
Az 1970 -es évek Romániájában a magyar egyetemi hallgatók élete Temesváron volt a legpezsgőbb, legtermékenyebb. Thalia diákszínjátszó csoport, a diákrádió M Stúdiója, a helyi magyar napilap (Szabad Szó) havi rendszerességgel megjelenő, kétoldalas, egyetemisták által szerkesztett „diákoldala”, a Temesvári séták. Noha temesvári egyetemi központ erőssége az 1920-ban indított műszaki oktatás volt, az 1968-ban létrehozott tudományegyetemen pedig magyar bölcsészek nem nagyon tanultak, a felsorolt diákintézmények tevékenysége szinte kizárólag a humanióra volt. Magyarán semmivel nem maradt el a kolozsvári vagy marosvásárhelyi magyar egyetemi hallgatók hasonló tevékenységétől. Sőt!
Általában az országban mindenhol rangot és tekintélyt jelentett a temesvári egyetemi hallgatói státus. De Temesváron is igen nagy becsben voltak a helyi egyetemek hallgatói. Ezen felül, a temesvári magyar diákok, az ország többi részéhez viszonyítva öszszehasonlíthatatlanul szabadabb és a kritikai gondolkodást kifejezetten támogató közegben léteztek.
Nos, volt néhány magyar egyetemi tanár és tanársegéd, akik önzetlenül, közösség iránti elkötelezettséggel, szinte folyamatosan korlátokat feszegetve és kockázatokat tudatosan vállalva pásztorolták a Temesváron tanuló magyar egyetemi hallgatók szellemi-erkölcsi fejlődését. És a város, a térség nagylélegzetű birodalmi habitusa meg a néhány vezető magyar (és nemcsak magyar!) értelmiségi következetes, tudatos tevékenységének eredménye a városba beköszöntő, néhány évig tartó, kegyelmi állapot. A jelzett néhány hangadó értelmiségi közé tartozott Bálintfi Ottó is. Nincs ma a magyar glóbuszon olyan barikád vagy lövészárok, amelyen-amelyben a Bálintfi Ottó által mentorált temesvári Látóhatár önképzőkörből érkező ne lenne és a Bálintfi Ottó személyiségének, emberségének hatását magán ne viselné.
A temesvári Diákművelődési ház immár legendás 202-es termében vasárnaponként húsz-harmic magyar fiatal találkozott, beszélgetett, uram bocsá’ együtt gondolkodott. Miről? Két példa, a monitoromon kinagyított plakátokról: 1976. feb. 22.: 1. Diákművelődésről, fehéren-feketén, 2. Meglepetés?! (Mikor nem volt?), 1976. nov. 14.: „Jövő, lehetséges jövők, jövőkutatás”.
Bálintfiról életemben először, még a temesvári Ferdinánd laktanya bakájaként 1975 telén, Franyó Zoltántól hallottam. Franyó (is) módszeresen, tudatosan csiszolta a közelébe kerülő fiatalokat. Franyó évente kétszer meghívott: kapuciner kávé és kuglóf várt a hajdani Rezső sori (ma Calea Bogdăneștilor) házban. A Mester pedig lebilincselő történetekkel várt. Gondja volt arra, hogy a jelenre készítsen fel – magyarán mesélt az akkor ott élő és általa értékesnek/fontosnak tartott emberekről, ezek között Bálintfi Ottóról és a Látóhatárról.
Bálintfi Ottó nyugodtan legendásíthatta volna önmagát, szerepét. Ehhez képest, ahogy egész életében tette, a Látóhatár önképzőkör létrejöttéről is ironikusan, öniróniával mesélt., ahogy az látható-hallható a mellékelt linkkel elérhető kisfilmen is.
Status gratiae – kegyelmi állapot volt az időszak, melyben a Bálintfi Ottó, társaival, az akkori temesvári magyar (és nemcsak!) értelmiségiekkel közösen, elkezdte a Temesváron tanuló magyar egyetemi hallgatók kritikai gondolkodásmódját csiszolni és romániai magyar közösségünk életét mind a mai napig jótékonyan befolyásolni.
Mitől lesz jelentős egy korszak? És honnan tudjuk, hogy tényleg jelentős volt? Hát gondolom attól, hogy Bálinfi Ottók bukkannak fel, és a szerencséseknek megadatik a személyes ismeretség.
Szerencsés vagyok, mert Bálintfi Ottó tanár urat is személyesen ismerhettem, és ő is befolyásolta alakulásomat.
Köszönjük tanár Úr, nagyon köszönjük!
Megjelent a temesvári Heti Új Szó 2025, január 25-i számában.