2023 utolsó előtti napján, életének hatvanötödik évében meghalt Kovács András Ferenc, a kortárs magyar irodalom leghatalmasabb költője.
Talán nem szerencsés, hogy az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztőjeként ezzel a szuperlatívusszal fogalmazom meg a nyitó mondatot, hiszen (én ne tudnám?) sokféle költő van, és mindenki valami másban számít nagyon nagynak, de a váratlan, vagy így előre ki nem számítható halál most felment a szerkesztői illem alól. A legnagyobb volt, és halálában is a legnagyobb marad. Kovács András Ferenc, vagy ahogy az ő nevét néha még az irodalom berkein túl is közkeletűen rövidítették, KAF, gigantikus életművet hagyott ránk, a szó minden lehetséges értelmében. Örök volt és szabad, hogy a saját megfogalmazását idézzem utolsó verseskötetéből. Kiismerhetetlenül könnyűkezű, ugyanakkor utánozhatatlanul találékony formaművész, aki a vers legkülönbözőbb alakzataiban, a versbeszédben, a rímekben, a vers a legvégsőkig vitt költészetesítésében és a formák közé szorított szöveg élettel megtöltésében nem ismert lehetetlent vagy megoldhatatlant. Könnyűkezűsége és találékonysága időnként megtévesztőnek tűnt, és néha eltakarta az általa teremtett irodalom igazi mélységét.
Valamivel több mint három évtizednyire nyúlt aktív alkotói korszakában, míg az ihlete és a jó kedélye szolgálták, amit versben papírra vetett, az páratlan és jószerével felmérhetetlenül gazdag, való emberi életben bővelkedő világ. Harmincéves korára tudni lehetett, hogy elementáris tehetség, negyvenéves korára minden változatot kipróbált, ami a költészetben érdemes a kipróbálásra, ötvenéves korára minden kiegészítést elvégzett, ami az ő képzelete szerint hozzákívánkozott még a megírthoz, hatvanéves korára meg egyszerre csak elhallgatott. Az évtizedeket csupán a leegyszerűsítés, a könnyebb eligazodás kedvéért írom, de tény, hogy a pályáját nyitó első két versfüzete, a Tengerész Henrik intelmei (1983) és a Tűzföld hava (1988) hasonlíthatatlan indulást képvisel, a Kompletóriumban (2000), egyetlen, az addigi összes versét összegyűjtő kötetében teljes fegyverzetében előttünk áll, és a mindenkori közös rend szerint összegyűlő kisebb kötetek mellett a próteuszi alkatából meg a számára eredendően fontos Pessoa-hatásból következő kitalált alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor, Caius Licinius Calvus, és idetartoznak Kavafisz-átköltései is) közül az egyik, Alekszej Asztrov általa megírt versei 2010-ben nyerték el végső kötetbeli formájukat.
És az is tény, hogy a 2010-es évek közepétől kezdve a folyamatos visszahúzódás, az azelőtti termékenységgel összehasonlítva szembetűnő elhallgatás következett, 2017 után már csak nagyon ritkán egy-egy vers, miközben a korábban kötetben meg nem jelent darabok össze-összegyűjtögetése mindig elfedte a csöndjét, költői pályájának hasonlíthatatlan tragédiáját, és azt a szenvedést is, ami az elhallgatással járt.
1990-ben találkoztunk először, Budapesten, a Rátkai Klubban, egy monstre erdélyi irodalmi felolvasáson, azonnal a barátságába fogadott, ami önmagában nem nagy szó, hiszen szeretetre méltó, közvetlen ember volt, nyitott, színes és szívesen diskuráló személyiség, sokan tudhatták magukat joggal a barátjának. Legszívesebben a versről szeretett beszélni, és ebben is igazi demokrata volt: élő klasszikussal és bizonytalan kezdővel egyaránt szót értett. De ápoltuk ezt a baráti viszonyt (egyszer-kétszer Kolozsváron vagy Pécsett, sokkal gyakrabban Marosvásárhelyen és Budapesten), amelynek a tényleges lenyomata az ő mindenkori, Robotron géppel nem famentes papírra írott, verzál címmel ellátott, nyomdakész verskézirata lett, tízezer papírlap közül nyomban felimerhető, összetéveszthetetlen dolog. Ezek a kéziratok a jelenkoros éveimben szakadatlanul értek, és jó darabig az ÉS-nél is. „Andriskám, lassan felnő egy generáció, ami nem olvasott tőled új verset”, ezen felnevetett, majd elkomorodott. Egyetlen pillanat alatt tudott a viccesből az elszomorítóra váltani, és vissza, úgy emlékszem, soha nem hallottam a szájából: most minden rendben velem, egyenesben vagyok. A saját bőrömön éreztem meg a csendjét, és őszintén szólva titkon mindig arra számítottam, hogy ez a hallgatás, ez a gát egyszer csak felszakad majd, verseinek a folyama újra a régi mederben áramlik.
Június végén találkoztunk utoljára, hosszas egyeztetés után a bérelt lakásától kétszáz méterre lévő Dunapark Kávéházban ültünk le, kezembe nyomta a Névtelen cserépdarab előre dedikált példányát, a 61-es sorszámút. „Te ugye 61-ben születtél?” Nevetett, hogy nem minden évet sikerült ilyen könnyen megoldania, „de a 61-es a tiéd”. A hely nyolckor bezárt, egy darabig még ücsörögtünk a kiürült teraszon, aztán lassan elsétáltunk a háza felé, a bejárat előtt még majdnem egy órát csevegtünk, többnyire, mint mindig is, ő beszélt, néha közbeszóltam vagy visszakérdeztem, illetlennek éreztem már tovább fárasztani.
Tudtam róla, hogy szereti kicselezni az orvosait, nem járt hozzájuk, elkerülte őket, a halálhíre mégis váratlanul ért. Szabadnak hittem, világosan, árnyaltan, egyértelműen szabad szellemnek, és tényleg annak, ahogy leírta önmagát: öröknek. Nemcsak a barátomat vagy a kortársamat, a vele töltött ajándék időmet és a rendíthetetlen nagyságát gyászolom, hanem azt a tíz-tizenöt évet is, amit most idő előtt, visszavonhatatlanul magával vitt.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 1. számának Publicisztika rovatában 2024. január 5-én.
