Markó Béla: Zsarnokra várva. Esszé, publicisztika 2017–2021. Kalligram Kiadó, Budapest, 2022, 544 oldal, 4990 Ft
Markó az újra terjedő nappali sötétségben azzal világít, hogy egyenesen beszél. Valahogy így: „…Romsics Ignác könyve mégis jó példa lehet arra is, hogy aki objektív, az végül is toleráns.” (221.) „Tájékozottsága és elemzőkészsége mellett van még valami, ami kivételes nála [Romsicsnál]: az önmegtartóztatása.” (213.) A fegyelmezettség és önmegtartóztatás azonban Markónál nem akadálya a felelősségvállalásnak és a bátorságnak: „Végül is az RMDSZ kényszerű pártsemlegessége sem jelentette azt, hogy nekünk Erdélyben nem voltak fontosak az általános demokratikus célkitűzések, de nyilvánvalóan sajátos optikával közelítettük meg ezeket, például a közigazgatás decentralizációját magyar szempontból nem pedig szociáldemokrata, liberális vagy kereszténydemokrata megfontolásból tartottuk jónak, mivel mi az önkormányzatokban mindig erősebbek lehetünk, mint Bukarestben. Akárhonnan nézem tehát a többség és kisebbség viszonyát, nem lehet pártprogramoknak alárendelni.” (152.) „Ha nem muszáj, nem szólunk. Mintha nem azért lennénk ott, ahol vagyunk, hogy legyen bátorságunk véleményt mondani. Politikusok, papok, tanárok, értelmiségiek, mindenki.” (343.)
Markó Béla az utolsó négy év prózai írásaiból azokat válogatta új kötetébe, amelyek közül – bárhol is nyílik ki a könyv – mindegyiknek van számunkra érvényes mondanivalója. Annak a korosztálynak meg, akikhez tartozom (egyidősek vagyunk), mintha egy félbehagyott beszélgetés folytatása lenne.
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait” – írja József Attila a Thomas Mann üdvözlésében.
A közös történelmi múlt és a hasonló reflexek miatt a Covid bennünk nemcsak szeretteink és önmagunk védelmének parancsát idézi fel, hanem: „hadd lehessek cinikus, hadd játszadozzam el mindenféle forgatókönyvekkel – hogy most már a potenciális diktátorok, akiket a nyakunkba ültettünk, nem fognak többé lemondani erről a nagyszerű lehetőségről. Ahányszor majd a korlátokat döntögetjük, és úgy akarunk cselekedni legalább a saját házunkban, ahogy nekünk tetszik, majd jön a vírus. Újra, meg újra” (390. – kiemelés tőlem: Cs. I.).
Markó az újra terjedő nappali sötétségben azzal világít, hogy egyenesen beszél. Valahogy így: „…Romsics Ignác könyve mégis jó példa lehet arra is, hogy aki objektív, az végül is toleráns” (221.). „Tájékozottsága és elemzőkészsége mellett van még valami, ami kivételes nála [Romsicsnál]: az önmegtartóztatása” (213.). A fegyelmezettség és önmegtartóztatás azonban Markónál nem akadálya a felelősségvállalásnak és a bátorságnak: „Végül is az RMDSZ kényszerű pártsemlegessége sem jelentette azt, hogy nekünk Erdélyben nem voltak fontosak az általános demokratikus célkitűzések, de nyilvánvalóan sajátos optikával közelítettük meg ezeket, például a közigazgatás decentralizációját magyar szempontból, nem pedig szociáldemokrata, liberális vagy kereszténydemokrata megfontolásból tartottuk jónak, mivel mi az önkormányzatokban mindig erősebbek lehetünk, mint Bukarestben. Akárhonnan nézem tehát a többség és kisebbség viszonyát, nem lehet pártprogramoknak alárendelni” (152.). „Ha nem muszáj, nem szólunk. Mintha nem azért lennénk ott, ahol vagyunk, hogy legyen bátorságunk véleményt mondani. Politikusok, papok, tanárok, értelmiségiek, mindenki” (343.).
A kötet számvetés arról, mit értünk el, és mit mulasztottunk: „A rendszer így megváltozott, de nem tűnt el teljesen. (…) Úgy tűnik, még ma sem vagyunk biztosak benne, hogy miképpen kell kommunizmusból kapitalizmust csinálni, három évtized múltán is egy félig báb, félig lepke állapotban leledzik Románia. És ha körülnézünk: nem csak Románia” (342.).
Hazánkban – amely egyre hangosabban visszhangozza: „Agyarország” legyen az agyaraké! – százszoros hangerővel szólnak szavai: „Hátha képesek vagyunk újragondolni a Kárpát-medence viszonyait, és bezárkózó nemzetállam helyett vállalni tudjuk azt, amit egykor nem vállaltunk: valamiféle centrum-szerepet a térség politikai (és társadalmi-gazdasági) reformjában. Tudom, ma ilyesmit mondani annyi, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni, hiszen körös-körül dúl – igen, a szó szoros értelmében: dúl – a nemzetállami szemlélet” (223). „…érdemes hinni abban, hogy Erdély modellje is lehetne a jövő Európájának, ehhez viszont egyetlen kötőszót kellene hozzátennünk egy gyakran használt szlogenhez. Erdély a miénk, hangzott és hangzik számtalanszor ezeken a tájakon románok és magyarok szájából egyaránt. Csak ennyit kellene módosítani: Erdély a miénk is” (225.).
Néhány mondatban képes összefoglalni, honnét jövünk és hogyan mehetünk tovább: „Regényében Csingiz Ajtmatov – szokás-e, illik-e még idézni őt? – leírja, miképpen fosztották meg szörnyű kínok közepette a háborús foglyokat emlékezetüktől a sztyeppei népek. Ugyanis csak az lehet tökéletes szolga, akinek nincsenek emlékei. Az emlékezés: túlélés… Amíg vannak saját utcaneveid, és tudod, hogy hol voltak a szobraid, nem leszel teljesen szolga” (296.).
„Megint egy film. A megbilincseltek: (…) Egy fehér és egy fekete rab összeláncolva, szökésben vannak, és mivel nincsen módjuk a láncot leverni, kénytelenek egymáshoz igazodni, egymást menteni, mert csak így menekülhetnek. Ezt kellene megtanulni, amikor össze vagyunk zárva. A család. A város. Az ország. A földrész. A bolygó” (394.).
————-
Megjelent az Élet és Irodalom XLVI. folyama 20. számában 2022. május 20-án.
