Hosszú menetelés

Postaládámba megérkezett a Fidesz, pontosabban Orbán Viktor programja a küszöbön álló választásokra. Egyetlen pontból, sőt egyetlen szóból áll: „Folytatjuk!”
Ez a tömör egyszavas program minden elemében azonos azzal, amit 2010 óta csinál. A hazugság, a kábítás programja, amelynek egyetlen komoly funkciója van: eltakarni, hogy ez a hazaszerető kormány miként hordja haza, a saját és szeretett családtagjai zsebébe az országot. Cserébe itt hagyja azt, ami évtizedekre munkát ad majd nekünk, az inflációtól az adósságig, a lerombolt környezettől a működésképtelen üzemekig, a felgyulladó mozdonyoktól a húsz kilométeres sebességre alkalmas vonatpályákig, a szakorvos nélküli kórházaktól a szaktanár nélküli iskolákig, meg az üres, semmibe meredő tekintetekig.
Már  Magyar Gazdasági Kamaragazdasági évnyitóján, 2014. március 19-én – Magyarország náci megszállásának évfordulóján – is így hirdette meg a miniszterelnök, milyen programmal készül az az évi választásokra: „Folytatjuk!”

MONDHATTA VOLNA AZT IS, HOGY FOLYTATJUK AZ ORSZÁG SZÉTLOPÁSÁT, AMIHEZ A KÖZÖNSÉG LELKESEN TAPSOL. Hiszen értünk lopnak, nem ellenünk. A lopás üteme eleinte szerény, „visszafogott” (20 százalék) volt. Erről a valahai amerikai nagykövetasszony (Eleni Tsakopoulos Kounalakis) egyik levele árulkodik, amelyben az akkori debreceni polgármestert Mr. 20 százaléknak nevezte, amiatt, mert minden Debrecenben elbírált pénzes pályázat nyertes összegéből ennyi illette őt meg. Később a „visszafogottság” látszata is lepergett, mert egyfelől nem csupán az uniós pénzek, hanem más közbeszerzések, pályázatok, támogatások visszaosztásáról is hallani lehetett az „országos zuhanyhíradóból”, másfelől a mérték is emelkedett.
Magyarország olyan módon került átszervezésre, mint a valahai szovjet szamovárgyár: akárhogy rakta össze a hazavitt szamovár-alkatrészeket Vlagyimir Vlagyimirovics, mindig csak géppuska jött ki belőlük. Persze nem mindenki vihette haza a „szamováralkatrészt”, de kifelé minden úgy volt gondosan megrendezve, mintha ezek „tiszta” pályázatok lennének, és valahogy mindig ugyanazok lettek a nyertesek. Ennélfogva a kiíró hűtlen kezelést, a nyertes csalást követett el, természetesen egyetlen bűnszervezetet alkotva.
Ebben az utolsó polgármesterig összecsiszolt gépezetben „mindenki szem a láncban”, mert csak az jut munkához, aki – legalább – 20 százalékot lead a gazdának. Másfelől lehetőleg értelmesnek látszó, de az adott közösség szempontjából éppen akkor fölösleges, de túlárazható beszerzéseket kell lebonyolítani, hogy a 20 százalék ne tűnjön fel. A nép vérét (jólétét) így a maffiaállam kétféle módon csapolja meg: egyfelől leszívja saját zsebre az akár teljes egészében jó célra használható pénz 20 százalékát (egyenes lopás), másfelől kizárólag a leszívás vezérli, ezért pazarol. Csoda-e, hogy minél tovább folytatják ezt az unortodox gyakorlatot, az ország annál inkább lemarad, a nép annál jobban szegényedik? 

ELTORZULT MAGYAR ALKAT, ZSÁKUTCÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM. Bibó István a magyar társadalmi fejlődés kritikai elemzését 1948-ban írta meg ezzel a címmel. Be kell látnom, hogy a tárgyi környezet megváltozása ellenére, a perspektívák egyre jobban érzékelhető hiányában, három emberöltővel Bibó művének megszületése után – semmivel sem jutottunk előbbre.
Társadalmunk tagoltsága lassan már harmadik évszázada duális, kettős szerkezetű. Alul vannak a jobbágytudatú, autonóm gondolkodásra és cselekvésre képtelen, a tömegfogyasztásra szocializált, kulturálatlan, nyelvileg bezárt tömegek, felül az országot saját hűbérbirtokuknak tekintő, az alulról elszívott jövedelmet magyarországi bevételszerzésre és a fogyasztás monopolizálására felhasználó, rajtuk élősködő oligarchák.
Ebben a makacs kettősségben a „harmadik rend”, a polgárok önállóságra, európai beilleszkedésre képes középrétege folyamatosan vékonyodik.
Az ország a versenyvilágba való beilleszkedésének mintázatát a Magyarországon letelepedett multinacionális vállalatok a hazai termelési láncokhoz szervesen nem illeszkedő leányvállalatainak exportja rajzolja ki. Magyarország gazdasága az Európai Unió Strukturális Alapjaiból éves rendszerességgel szerzett, a GDP 3-4 százalékát elérő transzferek nélkül folyamatosan fizetési mérlegválsággal küzdene, mivel a magyar gazdaságba 1990 óta belépett multinacionális vállalatok itteni tőkebefektetései után hazautalt profit (évente a GDP 3-4 százaléka) miatti hiányt az Uniótól szerzett fejlesztési segélyek tömik be. Mióta az unió országainak polgárai kormányaiktól megkövetelik, hogy ne engedjék a befizetett adóik szétlopását az uniós transzferek nem átlátható, sőt inkább szerfölött gyanús felhasználásával (jogállamisági követelmények), azóta ez a forrás elapadt.
A magyarországi helyzet hasonlít az argentinhoz, a venezuelaihoz vagy ecuadorihoz. Amikor Bibó híres elemzését írta, még nem volt közismert a dél-amerikai fejlődés, ezért ezt a hasonlatot nem is használta. Mivel nem kapcsolódott be szervesen a világ termelési láncaiba, a mindig is jellemző kis, nyitott gazdaságból Magyarország átjáróházzá, illetve a magyarországi oligarchák által megszállt és leigázott félgyarmattá vált. A monopolizált szolgáltatói (kiskereskedelem, energia, telefon, közművek stb.) bevétel, mint a valahai királytól eredő, általa engedélyezett regálé jövedelem nem az országban és nem az ország fejlődését szolgáló módon hasznosul.

HA NYERSEBBEN FOGALMAZZUK MEG A „FOLYTATJUK” TARTALMÁT, AKKOR EZ ÍGY HANGOZNA: FOLYTATJUK AZ ORSZÁG TÖNKRETÉTELÉT. Folytatják az ország eladósítását, hiszen – ha már az uniós transzferek elapadtak, az ország gazdasága pedig csak vegetálásra képes a beruházások hiánya miatt – hiteleket kell felvenni, hogy a nagy összegű, többnyire fölösleges közberuházásokra (amit túláraznak és szétlopnak) legyen pénz.
Folytatják az államháztartás hiányának és az államadósságnak a magas szinten tartását, aminek finanszírozásához a Magyar Nemzeti Banknak működtetnie kell a „bankóprést”. Folytatják emiatt a fogyasztói árak szárnyaltatását, vagy ha időnként a jegybank „melléüt”, akkor a magasba szárnyaló kamatok miatt a beruházások visszaejtését. Folytatják az állam jóléti funkcióinak leépítését, hiszen folyamatosan egyre kevesebb jut (reálértéken) oktatásra, egészségügyi és szociális ellátásra, a közszolgáltatások fenntartására és az infrastruktúra üzemeltetésére.
Folytatják az adócsökkentéssel való szemfényvesztést, ami az előbbi folyamatokat (leépülés) – a fenntartáshoz szükséges források elapadása miatt – exponenciálisan felgyorsítja. Folytatják az ország termelési szerkezetének egyoldalú, monokulturális fejlesztését (ld. akkumulátorgyárak), amelynek következménye az egyre alacsonyabb gazdasági növekedési ütem és egyre kevesebb forrás a jólét növelésére. Folytatják oligarcháik gazdagítását, hogy az eddig a közösséget szolgáló környezetet (ld. Fertő-tó vagy a Balaton) a saját céljaikra hasznosíthassák, vagy olyan módon változtassák meg, hogy a következmény a történeti értékek meghamisítása (ld. királyi Vár épületei), illetve a kiszervezés révén a zsebek megtömése legyen.
Folytatják a közösség mesterséges megosztását, a mindennapos gyűlölködést, a rágalom- és szitokhadjáratot. Folytatják Magyarországnak Agyarországgá változtatását. Folytatják az értelmes beszéd ellehetetlenítését, a felkészültség, a tudás és a szorgalom becsületének lerontását. Folytatják a magyarországi polgárok elkorcsosulásához, eltorzulásához vezető oktatás- és kultúrpolitikai irányzatok támogatását. Folytatják Magyarországnak Európától, a civilizált és kulturált népek családjától való távolítását.
Folytatják az orosz belügyi szervek által sugallt „felperzselt föld” taktikát. Folytatják a sztálini „békepolitikát”, akarom mondani, putyini és trumpi béketeremtést, amely szerint „ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz!”.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. december 8-án.