Hosszú menetelés
Nehéz tudomásul venni azt a tényt – és most már amerikai tapasztalatot –, hogy az embereket sokkal inkább érdekli a mai gond, mint a holnaptól kiszámíthatatlanná váló jövő, és végképp nem törődnek azzal sem, ha a döntési lehetőségeiket, szabadságukat veszi el egy elítélt bűnöző. Hónapokig vitatkozhatunk arról, hogy a választók különböző csoportjai milyen társadalmi értékeket (például szabadság, biztonság, igazságosság, szolidaritás) tekintenek elsődlegesnek, vezetőiktől minek a képviseletét várják el.
Bár a választókat megszólító politikai alakulatok az értékekhez kapcsolódó politikai eszméket/ideológiákat (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus, fasizmus stb.) követik, programok és megszólalások alapján még a szereplők azonosítása sem könnyű. Ráadásul az eszmék és értékek hatásossága a választók szükségleteiből és azok kielégítettségének hiányából levezetett hajtóerők fátylán át érvényesül. És ezzel eljutottunk az eszmék és a teli has problémájához, bonyolultabban a szükségletek és azok kielégítését vezérlők motiváció és célkitűzés Maslow piramisához.
A MASLOW-PIRAMIS. Abraham Maslow a II. világháborút követő években, az emberi viselkedés megfigyelésén alapulóan írta le azt, hogy a magasabb rendűnek gondolt szükségletek (pl. kulturált emberi kapcsolatok vagy személyes fejlődés) kielégítését akkor tartjuk fontosnak, ha az alsóbb szintű (pl. éhség vagy biztonság) igényeink teljesültek. Maga Maslow ugyan az általa osztályozott szükségleteket sohasem rendezte a neki tulajdonított hétfokozatú hierarchikus rendszerbe, de a didaktikus ismeretátadás érdekében felfedezése mégis a Maslow-piramis néven vált közismertté.
Ha Maslow-t szem előtt tartva visszatérünk az USA elnökválasztás egyik tanulságára, akkor azt kell gondoljuk, hogy a választók tömegei a Covid és az azt követő infláció nyomán elvesztették a biztonságos megélhetésbe vetett hitüket. Az elbizonytalanodást ráadásul az attól való félelem is fokozta, hogy a munkapiacon sokkal alacsonyabb kereseti igényekkel kopogtató bevándorlók miatt nemcsak a jövedelmük vásárlóereje mérséklődött, hanem akár el is veszthetik. A kettős ok miatti morális pánik felől érthető, hogy miért aratott a latinók, a feketék és a háziasszonyok bizonyos köreiben Trump.
De ugyanígy a mesterségesen felkeltett félelemérzet (migránsveszély), illetve a piaci árváltozást kormányzati intézkedésként feltüntető rezsicsökkentés terelte a választók tömegeit Orbán hálójába. Még akkor is rászavaztak, ha esetleg érzékelték a maffiaállam miatt a szabadságjogaik csorbulását, vagy a közjavak oligarchák általi kisajátításának veszélyét.
BIZONYTALAN JÖVŐ. A közönség még azokban az országokban sem tekintette természetesnek, hogy a Covid alatti termelésleállás, meg a kiesett jövedelmek pótlására folyósított állami segélyek hatására megugrottak az árak, amelyekben az árak és a foglalkoztatás hullámzásához már hozzászoktak. Az 1928-33-as nagy gazdasági világválság után – eleinte csak az USA-ban, de II. világháború óta a világ többi részén is – alkalmazott keynesi gazdaságpolitika kisimította a keresleti-kínálati ingadozást, ezért a lakosság várakozásaiban a változások kiszámíthatósága, fokozatossága erősödött.
Nem csupán a népbarátság, a szívjóság vette rá a kormányokat, hogy állami többletkereslet támasztásával kisimítsák a konjunktúra ciklikus hullámzását, hanem a gazdasági-pénzügyi és ennek következtében politikai károk mértékének csillapítása is. A megszokottá vált állami beavatkozás hatására a zsigeri félelmek is alábbhagytak: a fizikai szükségletek és a biztonság iránti vágy mellett azonos súlyúvá vált a szociális (politikai) szükségletek, a saját életvitel és önmegvalósítás kérdése.
A hierarchia különböző polcain helyet foglaló szükségleteink stabil viszonyok közötti egyenrangúsága különösen a választások idején vezetheti tévútra a politikusokat. Hiába igazolják a statisztikákkal, hogy a rendkívüli körülmények megszűntek, ez csak az ezzel foglalkozó „kiválasztott” értelmiségieket nyugtatja meg, a közönség széles tömegeit, a népet aligha. A nép nem statisztikákat olvas, hanem rémhíreket oszt meg, és a hónap végét a saját pénztárcájához igazodóan éli meg. Legtöbbjüket nem érinti meg a jogállamiság elvesztése vagy az általuk amúgy sem olvasott újságok megszűnése. A háború azonban több lesz, mint a híradók filmkockáinak rémképe: feltűnnek a jóval alacsonyabb kereseti igénnyel fellépő menekültek, akiken bár eleinte megesik a szíve, ruhát és élelmet gyűjt nekik egy-két napig, de ha ez a helyzet tartóssá válik, a morális pánik legyőzi a szolidaritást.
Amerikát és Magyarországot is egymás után érték a kisimított ingadozásokat messze felülmúló szökőár hullámok. Kezdődött a 2008-as világpénzügyi válsággal, amin Amerikában Obama elnöksége alatt eleinte úrrá lettek ugyan, ám az elitellenesség és a válság miatt alig csillapodó düh Hillary Clinton helyett a demagóg Trumpot juttatta hatalomhoz. A 2008-as válság utáni kormányzati megszorításnak Magyarországon a „több, mint kormányváltás” lett a következménye, amit „alkotmányosnak álcázott államcsíny”, azaz a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere, a NER kiépítése követett.
Amikor Putyin a destabilizáció érdekében elfoglalta a Krímet, majd kiprovokálta a menekültválságot, felbomlani látszott a gazdasági-pénzügyi ingadozások csillapítására még alkalmas nyugatias kormányzás, az Európai Unió felzárkóztatást és békét pénzen megvásárló korábbi rendszere. Ezt a destabilizációt a váratlanul bekövetkezett világjárvány tovább fokozta, a világban kialakult háborús gócok pedig csillapíthatatlanul újabb és újabb menekülthullámokat idéztek elő.
Ezeknek a rendkívüli jelenségeknek a feldolgozásához a korábbi mechanizmusok elégtelenek, ezért alakult ki a világ minden fejlett országában az a meggyőződés, hogy a jövő egyre bizonytalanabb, a „jó évek” már mögöttünk vannak. Gyerekeink már nem fogják megélni, hogy olyan kiszámítható legyen a jövőjük, mint amilyen a mi és a szüleink élete volt a 60-as évektől. A szorongás és a problémák gyökere, emiatt a megoldhatóságuk is globálissá vált, miközben az emberek lokálisan igyekeznek biztos kezű vezetőket találni a bizonytalanság csillapítására.
A biztos kezű vezetők pedig a Maslow piramis alsó szintjeire lökik vissza a választókat, akik „kifordulva önmagukból” csak azokra képesek figyelni, akik a fizikai szükségletek és a biztonság iránti igények kielégítését, illetve a szorongásaik iránti megértést hirdetik. „Mi itt lenn” mindent elveszthetünk, „maguk ott fenn” papolhatnak demokráciáról, jogállamról, szolidaritásról, de ki ad nekünk kenyeret?
AZ ELMOSÓDÓ MÚLT. A bizonytalan jövő fénytörésében a múlt persze egyre fényesebbnek tűnik. A „legyen újra nagy” attól vonzó jelszó, mert a nagy háború (1945) óta békében megélt két emberöltő alatt a fokozatos, napról-napra való javulást is átélte a közönség.
A fizikai igények bővülő mértékű kielégítése meg a javuló biztonságérzet élményéhez azonban nem közvetlenül tapad hozzá, hogy ez a felemelkedés csak az individuális szabadság és persze az ezzel együttjáró és egyénileg viselt kockázat növekedése, azaz a tanulás árán volt elérhető.
Elmosódik, hogy a felemelkedés a liberális értékek, a liberális demokrácia, a köztársasági intézmények tiszteletének terjedésére vezethető vissza. Az annyira áhított szabadság, biztonság, igazságosság, szolidaritás sem a szocializmus, sem az autokrácia, sem a fasizmus viszonyai között nem lehetett az a mindennapi élmény, ami együttesen élvezhető a lakhatás, jóllakás, nyaralás, a munkavállalási lehetőségek végtelensége tömegek által átélt tapasztalatával.
Amerika azért lett a „korlátlan lehetőségek hazája”, mert a lehetőségeket az individuális kísérletezés és a kudarc meg a verseny tanulságai támasztották alá. Ahol a „nép választott képviselői”, a Tiborczok, az Orbánok, a Garancsik, a Trumpok aratják le az individuális iparkodás, vállalkozás, kockázatviselés és az innováció hasznát, ott nem jön létre az a teljesítmény – mert nem éri meg kifejteni –, amitől újra nagy lehet bármelyik ország. Ha elmosódik a dicsőséges múltból, hogy azért tiéd a lehetőség, mert tiéd a kudarc is, és neked kell kimászni belőle, akkor a nyereséget, a jutalmat felváltja a nyers erő által szerzett zsákmány. Ezért kell (-ett volna) a választók mellé állva a versenyben felmutatott teljesítményt, az erényt, az erényes életet hirdetni.
A verseny és a liberalizmus talaján nem üres demagógia szembe fordulni a gazdaságot, a politikai hatalmat monopolizálókkal: le a zsákmányoló oligarchákkal, le a maffiaállam építőivel, le a rablólovagokkal! Visszavesszük az elcsalt vagyont, a csalárdul, verseny nélkül szerzett jövedelmet és nyertes pozíciókat! Ekkor illeszkednek össze, mint az óramű fogaskerekei az értékek, az eszmék, a célok megvalósítására késztető hajtóerők.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. november 18-án.
