Ahogy az előre látható volt, az országos jelentőségű események (a Puskás stadionban zajló telt házas focimeccsek, az eucharisztikus világkongresszus, a vadászati világkiállítás, az október 23-i megemlékezés) ideje alatt alacsony számot mutató koronavírus fertőzések október végétől emelkedni kezdtek. Igaz, még mindig alig tudunk valamit a koronavírusról, annyit azonban látunk, hogy ahol – még a vakcina felfedezése és az oltások alkalmazása előtt is – komolyan vették a megelőzést, így a belterületi maszkviselést, a távolságtartást, a fertőtlenítő kézmosást, a kontakt-kutatást, a tömeges részvétellel járó rendezvények betiltását, illetve a késő esti bulizás korlátozását, ott az esetszámok mérséklődtek, annak ellenére, hogy a fertőzés ezekben az országokban is évszakokhoz illeszkedő hullámzást mutat.
Hazánkban a járványkezelés stratégiáját sajátos szempontok, furcsa érdekek befolyásolták. Ilyen a (ma már tudjuk:) felesleges lélegeztetőgépek baráti kezek általi beszerzése, a leginkább védendő időseknél (ma már tudjuk:) kevéssé hatásos kínai vakcina tömeges és magas árakon történő megvásárlása, a „nyaralj itthon!” mozgalom haveri szállodákat megtöltő turisztikai marketingje és a más országok által került tömegrendezvények nyárra időzített megrendezése. Ma már a magyar „királyi” televízióban is a hírek között egyre nagyobb hangsúllyal beszélnek a környező országokban elterjedőben lévő járványról, a pozitív esetek szaporodásáról, a szigorodó intézkedésekről, emiatt számíthatunk arra is, hogy hazánkban is lesznek gócok, főként azokon a területeken, ahol az átoltottság alacsony. Ezek egyrészt az aprófalvas települések, ahol szegények, többnyire idősek, romák élnek, másrészt a fiatalok tömeges jelenléte miatt az egyetemi városok.
A szegények, idősek és romák nagyobb arányú jelenlétével jellemezhető „gettósított” településekkel kapcsolatban általános az a várakozás, hogy ide alig-alig jut el fertőzött személy, hiszen ezeket messze elkerüli a turistaforgalom, ahogy a munkaalkalmak, a jövedelemszerzési lehetőségek is. A nyár arra is alkalmas lett volna a tömegrendezvények megrendezése mellett/helyett, hogy a barátai, rokonai és üzletfelei gazdagodásával elfoglalt kormány ezekre a helyekre a korábbinál nagyobb figyelmet szenteljen. Ha felajánlotta volna, hogy a magukat beoltató éhezők napi egy tányér levest kapnak, talán lett volna „oltakozási” hajlandóság, és ez az adomány kihozható lett volna csak a vadászati világkiállítás megrendezésére szánt közpénzből.
Ha eltekintünk azoktól a nyilvánvalóan kereskedelmi-üzleti szempontoktól, amelyek pl. a vadászati világkiállítás kiállítóit motiválták, eltakarjuk gyerekeink szeme elől a félbevágott, egymáshoz illesztett, kitömött őzek, vagy a sokezer szarvas agancsából készült „szobor” látványát, akkor végképp nehéz megmagyarázni, hogy abból a 17 milliárdból, azaz tizenhétezer millió forintból, amiből ezt a „világeseményt” kihozták, miért nem egy tányér levest mértek naponta egy éven át nagyjából ötvenezer éhezőnek. Egy tányér leves kihozható lett volna (kihozható lenne) ezer forintból. Ennek az ötvenezer adag egytál levesnek az előállítása biztos jövedelemhez juttathatta volna a jövedelem nélkül maradt kisvendéglőket, munkaalkalomhoz a falusi szállítókat. Újra megnyithatták volna a Róbert bácsi konyháját, ahol a kerál neje méri a levest a tálakba, ahogy a múlt században az ideálnak tekintett Horthyné tette… (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kiállított, kitömött vadak egytől-egyig karcsúak, soványak, míg a vadászok szinte egyöntetűen elhízottak. Ebből is látszik, mennyire megerőltető vadásznak lenni, és mennyire elborzasztó lenne őket, az elhízott – többnyire – férfiakat egy ilyen kiállításon, aminek a neve nem VADkiállítás, hanem VADÁSZati kiállítás nézegetni; arról nem is szólva, ha belőlük is olyan művészi torzót szerkesztenének, mint a két félbevágott őzből.)
Gondoljuk csak el, hány tál levesre futotta volna az eucharisztikus kongresszus, a Puskás stadion meccsei vagy a CÖF-ös békemenet költségeiből. Tudjuk, hogy ma már nem úgy van, ahogy Katona József a Bánk bánban megírta Tiborc, a szegény jobbágy figuráját. Itt, Or-bánságában a vállalkozó Tiborczról már nem mondhatja Lázár János, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér.” De ő legalább csak a pénzre vadászik.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 28-án.
