Magyarország európai uniós tagságának huszadik évfordulójára az Unió egységes piaca, valamint a versenyre épülő és a versenytől várt hatékonysága alapját képező négy szabadságot a vezér és rablócsapata egy újabb szabadsággal: a rablás szabadságával gazdagította.
A NÉGY SZABADSÁG. Szinte tananyaggá vált, hogy a négy szabadság az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek országhatárokat korlátozásmentesen átlépő szabad áramlása. Közismert, hogy az Unió garantálja, a tagállamoktól megköveteli, illetve a tagállamok vállalják, hogy a nemzeti határokat szabadon, korlátozásmentesen léphetik át az áruk: az Unión belül minden más uniós országban bejegyzett vállalkozás egyenlő értékesítési feltételeket élvez. Minden természetes és jogi személy korlátozásmentesen fektetheti be és viheti ki bármelyik tagországba a tőkéjét, beleértve a második ingatlan és a föld vásárlás jogának szabadságát is.
A személyek szabad mozgása alapján bármelyik uniós állampolgár az Unió bármelyik országában letelepedhet, munkát vállalhat, az adott ország állampolgáraival megegyező módon tarthat igényt a szociális rendszer szolgáltatásaira. Végül a szolgáltatások szabadsága alapján az Unión belül a helyi szolgáltatókkal azonos jogokat élvez bármelyik másik uniós tagországban bejegyzett szolgáltató.
ILLEGALITÁS, ALIG ELLÁTÁS, ÖNELLÁTÁS. Hazánk 2004-ben vált az Unió tagjává. Korábban volt idő, amikor az áruk szabad áramlásának hiányában „csempészet” bűncselekményét követte el az, aki a személyes használatra szolgáló mennyiségen felül hozott be Coca Colát (az itthon kapható Sztár Kóla helyett), Wrangler farmert Jugoszláviából (az Itthon kapható Trapper farmer helyett), Givenchy kölnit (az itthon kapható Krasznaja Moszkva helyett). A „forintkiajánlás” bűncselekménye sem olyan régen veszett ki a bűnüldözési gyakorlatból: ilyenkor a külföldre utazó hazánkfia – hogy külföldi tartózkodása költségeit fedezni legyen képes – a megengedett mennyiségnél több forintot vitt magával, abban a reményben, hogy Bécsben a Westbahnhofnál schillingre tudja majd váltani.
Az „illegális határátlépés” sem volt régen, pedig azzal, hogy valaki Bécsben lett felszolgáló, belátható közelségbe került a gépkocsi, a saját lakás vagy a több gyerek vállalhatósága. Emellett a hazaküldött schilling vagy IKKA dollár az itthon maradt családtagok megélhetését segítette, végül a magyar munkaerőpiac feszültségeit enyhítette. Amikor osztrákok odvas fogát „keményvalutáért” tömte a soproni fogorvos, a szolgáltatások szabad áramlásának jogát gyakorolta jóval azelőtt, hogy megtanulta volna, mi is az a négy szabadság, ami az Európai Unió talpköve.
SZABADSÁG ÉS TULAJDON. Talán nem véletlen, hogy a haza bölcse, az egyik legnagyobb magyar liberális, Deák Ferenc csak a megjelenése miatt (talán a bajusz?) volt népszerű. A gondolatai már nem annyira. Különösen nem kedvelt, amit Deák Ferenc az 1839–40-es országgyűlésen mondott: „A szorgalomnak két hatalmas rugója van: szabadság és tulajdon. Két hatalmas ösztön ad a polgárnak erőt s lelkesedést a hon védelmében, s e két ösztön: szabadság és tulajdon. Csak két erő köti biztosan a népet honhoz és törvényhez, s e két varázserő: szabadság és tulajdon.” A manapság gyakran emlegetett 1848. áprilisi törvények elfogadásakor mondta Deák: „Akinek tetszik a szabadság, tessék az azzal együtt járó költség is; ingyen csak a halál van, a szabadság bajba, veszélybe s pénzbe is kerül.” Deák igazságát 1956 óta mindenki elismeri.
Ennek ellenére, amikor Kádár János később elhíresült politikai jelszavát: „Aki nincs ellenünk, az velünk van!” 1961. december 8-án, a hirtelen fagyossá vált decemberi napok egyikén megfogalmazta, mindenki „elfeledkezett” a szabadság fontosságáról. A farkasordító decemberi hidegben elhangzott, „szívet-lelket melengető” mondattól számítjuk a szocialista diktatúra meglágyulását, annak a kezdetét, hogy a hatalom megkérdőjelezhetetlenségéért cserébe a Kádár-rendszer elviselhetőbbé tette a proletárdiktatúra mindennapjait, fokozatosan kisebb-nagyobb engedményekre volt hajlandó.
Kádár a fokozatos „engedményeket” mint a közönség feltételes reflexét kialakító drogot használta engedelmességük kiváltása érdekében, kézből etetve népét adagolta az elviselhetőséget megalapozó „falatkákat”. Ennek eredménye a szinte mindenkinek elérhető „szegényesség” és a szinte mindenki által elfogadott „igénytelenség”, ami a majd csak lesz valahogy felelőtlenségébe torkollott.
A már megszokott igénytelenséghez és felelőtlenséghez a 60-as évek reformjai által megérlelt újabb lazítások és a hiányok megszűnése nyomán a kijózanodás pillanataiban az önirónia („langyos a sör/ de nekünk így is jó”) társult. A közönségre hamiskásan kacsintó Kádár-rendszer az önző szocialista kispolgár archetípusát tenyésztette ki az engedmények és jutalomfalatkák adagolásával a városokba beterelt, munkássá emelt prolikból is.
A panellakás+Trabant+víkendház szentháromságával a késői Kádár-korszak tökélyig fejlesztette a szocialista kispolgár önzését. Akinek ennyije sincs, azzal minek is törődni, akinek ennyije van, az minek is törődne bármi mással. Magyarországon – 1956 kivételével – nem volt jellemző, hogy a szabad választás lehetőségéért és felelősségéért, azaz a szabadságért „életüket is adták” volna az emberek. Nyilván ennek az a legfontosabb oka, hogy Magyarországon nincstelenek tömegei éltek, a többiek meg „olcsón”, a hasukon megvehetőek. Könnyen lemondanak arról, ami sosem volt az övék: a szabadságról éppúgy, mint a tőlük ellopott, elrabolt a javakról. A közjavakról, meg arról, ami a másé.
AZ ÖTÖDIK SZABADSÁG: A SZABAD RABLÁS. A múlt heti írásomban (Megspárolni, ami megspárolható, április 15.) bemutattam a „kifejlesztett” technikákat, amelynek segítségével eleinte csak az ország közjavait, majd bárki más tulajdonát a vezér és rablócsapata a saját és haverjai zsebébe gyűri. A kezdet a „piszkos tizenkettő”, a tizenkét állami gazdaság, illetve a használatukban álló földek „baráti kezekbe” adása volt. Ángyán József összeállításából ismerjük, hogy mennyi a „földműveléssel élethivatásszerűen foglalkozó” fodrászt, karosszérialakatost, kozmetikust, ügyvédet, tanácsadót juttattak olcsón állami földhöz, miközben az évtized alatt felépített biogazdálkodást (ld. kishantos) is tönkretették.
Aztán a „kimazsolázás” következett: az állami kézben lévő, nagyobb szervezetekből (pl. a MÁV-ból) kiszervezett értékes ingatlanok megszerzése, amelyeknek a későbbi értékesítésből származó ára jóval meghaladta a leértékelési rituálé alatt kialakított beszerzési árat. Más módszer az állami szabályozás és a pályázati színjáték kombinációja, először a dohányboltok koncessziója, azután a telekommunikációs jogosultságok átcsoportosítása, majd az autópályák építésének, üzemben tartásának 35 évre történő koncesszióba adása. Megjelent a környezethasználat egyedi engedélyezése, amelynek a révén a tatai Öreg-tó, a Fertő-tó, vagy a Balaton melletti ősnádasok „hasznosításánál” tűntek fel a vezér barátai, családtagjai és üzletfelei.
Új találmány a „tranzitállamosítás”, amikor a közműszolgáltatás önkormányzati feladatból állami monopóliummá válik, hogy később a kiszemelt haverok legyenek a végső tulajdonosok. Kedvelt technika az ágazati különadók bevezetése (a pénzügyi közvetítőkre, energiaipari szolgáltatókra, telekommunikációra és az áruházláncokra), illetve az olyan új hatósági szabályozás, amely a hatósági árak eszközével erőszakosan mérsékli a vállalkozás jövedelmezőségét (rezsicsökkentés), vagy a piaci terjeszkedést, az értékesítés lehetőségét korlátozza (plazaépítés korlátozása eseti felmentésekkel).
Ezeknek a kiszorítási technikáknak közös eleme a gazdaságon kívüli, állami kényszer alkalmazása azonnali vagy későbbi tulajdonátadás céljából, vagy egyszerűen az esetleges vetélytárs politikai csoport pénztámogatáshoz jutásának preventív megakadályozása. Először a takarékszövetkezetek megkaparintásánál tűnt fel az állami tőkeemelés és ezzel a kisebbségi/többségi részesedés szerzése, majd olyan üzletpolitika kikényszerítése, amelynek eredményeképpen a vezér kedvezményezettjeit részesítik előnyben, vagy a korábbi tulajdonos megválik a részesedésétől, hogy jöhessen a kijelölt többségi vásárló, akivel a vezér és pereputtya gyarapodása már a legnagyobb és a legharmonikusabb egyetértésben folytatható.
A vezér rablócsapata a rablás koronázatlan, legsokoldalúbb császárává vált, a köz- és a magánjavak megszerzésében és eltulajdonításában éppúgy otthonosan mozognak, mint a pénzforrások, az Európai Uniótól származó transzferek saját zsebekbe irányításában. Újító munkásságuk révén Magyarországon az uniós négy szabadság mellé egy ötödik társult: a rablás szabadsága.
A TÖRVÉNYES SZABAD(ABB) RABLÁS. Az eddig sem lebecsülhető rablási technikákhoz idén július 1-től újabb társul. A tiszta verseny követelményeinek megvalósulásán őrködő Gazdasági Versenyhivatal (GVH) közreműködésével a nem kívánatos tulajdonost megfoszthatják tulajdonától, arra kötelezhetik, hogy kisebbségi vagy többségi tulajdonosként a vezér rablócsapata által kijelölt új tulajdonost vegye be a buliba.
A „davaj csaszi” útonállás szellemét idéző, a fehérgalléros csalás és a bordákhoz tartott Kalasnyikov gyakorlatát ötvöző törvénytervezet alapos megfontolásra ösztönzi azt, aki Magyarországon fektetné be a tőkéjét, mert bármikor alapvető fontosságú céggé minősülve elszenvedheti a tulajdonosváltás kényszerét.
A totális jogbizonytalanság ezzel az új törvénnyel totális tulajdonbizonytalansággal ötvöződik, és nem csodálkoznék, ha ennek hatására a törvény kiötlői és alkalmazói – a szükséges vízum hiányában – nem kapnának bebocsátást néhány országba, ahol ismerik és komolyan is veszik Deák Ferenc szavait. Nekünk, magyaroknak üzente meg a gazdaságpolitikai miniszter: miután a magyar gazdaság már annyira megerősödött, hogy már nemcsak az ide érkező befektetőkre vár, hanem már vannak tetterős magyar cégvezetők is – itt az ideje kifektetni.
Ennek már csak azért is eljött az ideje, mert nem érdemes megvárni, amíg a gondos GVH tisztviselők kiforgatnak mindenünkből. Akkor inkább önként kifektetünk. Ismert történet: az argentin, a perui, az orosz vagy a kínai üzletemberek is pontosan ilyen okok miatt és ilyen előzmények után kezdtek kifektetni. Igaz, náluk előbb kopogtatott a rablás szabadsága, mint nálunk az Unió négy szabadságához társuló ötödik szabadság: a törvénybe foglalt még szabadabb rablás.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. április 22-én.
