Nem hiszem, hogy sokan emlékeznének Margaret Thatcherre, Nagy Britannia első miniszterelnöknőjére, még kevésbé arra a híres mondására, hogy „ez a szokásos szocialista betegség, kifogytak a más pénzéből” („the usual Socialist disease — they’ve run out of other people’s money”). Pedig ahogy közeledik az év vége, úgy lesz érdemes Thatcher asszony bonmot-ját felidézni.
A Magyarországon uralkodó Orbán-rendszer kezd kifutni a mások pénzéből. Elfogy az elsősorban az unió adófizetőitől segély formában kapott, másodsorban a hitelezőktől származó, egyre dráguló pénz, ezért Orbán, felismerve ezt a – Thatcher szerint szocialista – betegséget, sürgősen hozzálátott a gyógyításhoz, mielőtt a kór halálossá válna.
Aligha szánná el magát Orbán Viktor olyan törvények benyújtására, amelyek a mai, vérszegény formájukban is – de címükben és céljaikban feltétlenül – az Orbán-rendszer lényegének: az államilag szervezett, bűnszövetkezetben elkövetett lopásnak a mértékét hivatottak csökkenteni, ha nem félne attól, hogy kínos gondossággal felépített maffiaállama megroggyanhat. Bármennyire alkalmatlanok is az eddig benyújtott tervezetek az Orbán-rendszer átalakítására, mégis felérnek egy beismerő vallomással.
Azoknak a sokszorosan bizonyított állításoknak a beismerését jelentik, hogy Magyarországon Orbán által kijelölt oligarchák nyerik – valódi verseny nélkül – a közpénzből megvalósuló beruházásokat, viszik el a pályázati pénzeket, áttekinthetetlen vagyonbevallások rejtik el a köztisztviselők és politikusok kétes forrásokból történő gazdagodását, nincsenek ellenőrző testületek, amelyek az adófizetők (magyarok és európaiak) pénzének tisztességes, észszerű és okszerű felhasználása felett őrködnének.
Gyerekkorom óta szeretem a vízilabdát, és Orbán erőfeszítései láttán ez a sport jut az eszembe: amikor a játékosok kitartják a vízből mind a két kezüket, mutatva, hogy nem szabálytalankodnak, miközben a lábukkal folyamatosan próbálják ellenfeleiket visszahúzni, nadrágjukba akaszkodva a víz alá nyomni őket. A jószemű bíró azonban észreveszi ezeket a csibészségeket, amiért kiállítás – időleges, esetleg végleges -, rosszabb esetben büntető jár. Nem kell ahhoz „angol ész” (Margaret Thatcheré), hogy Orbán csibészségeit az uniós bírók leleplezzék, akármennyire magasra emeli is kormányának minden minisztere mind a két kezét – főleg, akiknek vaj van a fején.
Az uralkodásának immár összefüggő tizenkét éve, de négy ciklusban tizenhat éve alatt (1998-2002, majd 2010-2022) elkövetett szabálytalanságokat aligha lehet a hamarjában benyújtott törvényekkel orvosolni, és erre az uniós iránymutatás is kitért. Az Unió ugyanis nem csupán új, átláthatóságot, tisztakezűséget és a korrupciómentességet segítő jogi környezetet követelt, hanem az ennek a követelménynek megfelelő új gyakorlatot is. Persze az már politikai játék, hogy a megváltoztatott jogi környezetben folytatott kormányzás újraindított gyakorlatának egyetlen tisztának tűnő közbeszerzés, egyetlen hónap összes eljárása, vagy néhány év működése alapján adnak-e hitelt az Unió tisztviselői.
Félve jegyzem meg, hogy az Olaszországban hatalomra jutott szélsőséges, fasisztoid jobboldal, az Európában is erősödő nacionalista-rasszista populizmus miatt az Unió tisztviselői nem választóiknak, az adófizető dán, holland, német, francia polgároknak a felháborodását kérik számon Orbánon hosszabb időszak megváltozott, tisztakezű kormányzását követelve, hanem a jobboldal európai összefogásától félve talán beérik valamilyen piszkos kompromisszummal is. Igaz, Orbán nem csupán csatlósa, hanem egyenesen ügynöke Putyinnak, a véreskezű gyilkosnak, hisz másképp nem követelné az Európai Unió jogos szankcióinak a csökkentését; beérné a pénzért folytatott zsarolással, nem tolná túl a biciklit.
Azonban egyre jobban kilóg – már nemcsak a lóláb, hanem – egy egész ló, ami jelzi, hogy mi magyarok gyerekek meggyilkolása, nők megerőszakolása, házak lerombolása, műkincsek elrablása, termőföldek felégetése árán is szeretjük a pénzt. A másét.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. október 12-én.
