Hozott anyagból
Sajnálom, ha írásom címe tragikus várakozásokat kelt. A véletlen csele, hogy ez az egy éve, hétről-hétre új cikkel jelentkező sorozat éppen a választások utáni napon ér el az 52. héthez, és ezzel befejeződik.
Egy év elég annak számbavételére, miért és hogyan zökkent vissza a XXI. század első évtizedeiben Magyarország szekere ugyanabba a vályúnyomba, amely az 1848-as polgári forradalmat követő másfél évszázadban mélyült ki. Ez őrzi az államba zárt feudalizmust, akadályozza az újraéledt zsarnokságtól szabadulni akaró liberális törekvéseket és a piac erőit, amelyek képesek átlépni a kizárólag a magyar államhatárokon belül érvényesülő önkényt.
A kegyelmi ügy nyilvánosságra jutása, február 2. óta rianás keletkezett a magyar zsarnokság jégpáncélján. De a változás azon múlik, hányan bújnak elő a vackukból, a házaikból. Ami a saját lelkiismeretünkkel való elszámolást illeti, három választásunk van. Finnyás értelmiségiként jó előre bebizonyíthatjuk, hogy a remény pillanatnyi felvillanását hozó Magyar Péter nem az igazi rendszerváltó kritikus, valójában egy ócska fideszes, ezért hamis Messiás, és mi vágjuk el a torkát, jó előre. A második választás, hogy összesúgva hátradőlünk, és megvárjuk, hogy a vezér és bandája végezzen vele, hiszen a vezérnek mindenből több mint elege van ehhez: pénzből, médiafelületből, talpnyalóból, karaktergyilkosból. A harmadik választás, hogy támogatjuk, abban bízva, hogy együtt többre megyünk. Hátha csatlakoznak hozzánk mások is.
NEM GYŐZNI KELL, HANEM HAGYNI VESZÍTENI AZ ELLENFELET. A magyar vezér a korlátlan hatalom és vele a korlátozásmentes rablás lehetőségének megszerzésére törekedve mondta: „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon!” A totálissá vált magyar maffiaállam kiépítésének kezdettől ez volt a logikája. Egy külföldi diplomaták körében tartott tájékoztatón a totális leszámolás könyörtelen filozófiáját a vezér még élesebben fogalmazta meg: „Megtanultam, hogy amikor esélyed van megölni riválisodat, akkor nem gondolkozol, hanem megteszed.”
Ez nem egy demokrata mondata, hanem egy valódi zsarnoké, aki a demokráciában természetes módon együtt élő jobb és bal, a konzervatív és liberális oldalak totális elpusztítását tűzi ki céljának. Ez nem Churchill, egy konzervatív liberális mondata, aki kijelentette: „Leszavaztak, ezért hazamentem vidéki birtokaimra!” Ez akár Hitler, akár Sztálin, szelídebben Putyin, Bolsonaro, Hszi Csin-Ping szövege is lehetne.
A folyamatos háborús uszítás sem véletlen Magyarországon 2022 februárja, Oroszország Ukrajna elleni agressziója óta. Nem véletlen, hogy a magyar vezérnek most sem volt más programja, mint a harmadik világháború rémével való riogatás. Ahogy azt a „békeharcos” Sztálin mondta 1950-ben, akinél aligha volt bárki is „békepártibb”: „Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz!” A magyar vezér is a háborúban és ellenfelei megölésében gondolkodik. Ezzel szemben a demokráciában, hogy a demokráciát megőrizhessük, nem győzni kell, hanem veszíteni hagyni az ellenfelet!
A BIRNAMI ERDŐ DUNSINANE DOMBJÁRA VONUL. Egészen valószínűtlen kép: hogy indulhat el egy erdő főként annak a számára, aki mindent és mindenkit ural? A magyar vezérnek sincs félnivalója, ahogy a gyilkos Macbeth, a skót király számára is teljesen elképzelhetetlen volt, hogy élete és hatalmának megtartása attól függhet, hogy elindul-e a birnami erdő.
Azoknak, akik nem otthonosak Shakespeare művében: a minden riválisát legyőző, legyilkoló Macbethet a tragédiában kulcsszerepet betöltő boszorkányok három jóslatukkal nyugtatják. Harmadikként azzal, hogy nyugodtan alhat, amíg a birnami erdő meg nem indul. A második jóslat szerint az győzheti le Macbethet, akit nem asszony szült, végül az első, hogy aki majd legyőzi Macbethet, az lesz, aki elsőként leplezte le rémtetteit (riválisa: Macduff). Ismerős a történet? Kis képzelőerővel nem látszik hasonlónak a február 2. óta bekövetkezett események logikája?
Shakespeare tragédiájában a zsarnok Macbeth ellen vonulók mindegyike egy facsemetét visz a kezében, azzal álcázza magát, így valóban az a látszat, hogy a birnami erdő vonul a dombon várakozó Macbeth dölyfös seregei ellen. Tartsunk seregszemlét Magyarországon is! Kik vihetnének hazánkban facsemetét, magukat a birnami erdőnek álcázva? Ki érezné elérkezettnek az időt, hogy ne tűrje tovább „a hivatalnak packázásait / s mind a rúgást, mellyel méltatlanok, / bántalmazzák a tűrő érdemet”? (Hamlet)
Nincs olyan réteg, akár a fővárosi, akár vidéki, akit a magyar Macbeth, a magyar vezér ne bántott volna meg, akinek ne akart volna a takarója alá pillantani, akit ne alázott volna meg.
Kezdjük a nőkkel, akiket – legalább a kapatosan gajdolt ének erejéig – „fehérvári huszárként” készült a vezér és az őt ünneplők csapata meghágni. Melyik az az európai miniszterelnök, aki négy lánya mellől a ilyen látványosan száll szembe a gender propagandával? Folytassuk a pedagógusokkal. Hányszor ígértek nekik jobb bért, észszerűbb időbeosztást, lehetőséget a kibontakozásra, a távoli Klebelsberg központból érkező, központosított vakkantások helyett sokoldalú együttműködést? Mi teljesült ebből? Az önállóság megvonása.
Az egyetemek hallgatói és oktatói elvesztették az európai tudományhoz, az egyetemességhez való kapcsolódás lehetőségét, hogy az oktatók egy része néhány szemet kapjon tálkájába az árulóknak szánt lencséből, a nyakára pedig kancellárt és KEK-vásítva elnyomó kuratóriumot. Azok körében, akiknek a IQ szintje meghaladja a húszat, aligha nőtt a vezér népszerűsége a nemzetközi rangot szerzett tudósok megalázásától, a „filozófusok” üldözésétől, az akadémiai intézetek lábhoz szoktatásától.
Igaz, az orvosok megszabadultak az utált hálapénztől, sőt fizetésemelést is kaptak; hozzá kiszámíthatatlan, szűkös finanszírozást és a pazarlást felügyelő országos vízfejet, ám – mint bármelyik közkatona – átvezényelhetővé váltak. A nővérek, asszisztensek a hiánygazdálkodás utolsó áldozatai, akiknek megbecsültségénél csak a heroikus erőfeszítéseikre bízott gyógyszerek, kötszerek mennyisége kevesebb. Az elesetteket is gondozó védőnők a nemzet páriái, „tömbösítették” őket, hogy a szülésre ösztönzött magyar anya meg se találhassa őket.
És mit szóljanak a folyamatosan fogyatkozó pénzből a polgárok ügyes-bajos dolgait intéző önkormányzati tisztviselők, amikor csak annak örülhetnek, ha a közjóért is dolgozó polgármestert, és nem a koncon marakodó képviselőtestületet ültetett a nyakukra a véletlen, főispánostól? A husángon kívül vegyenek-e facsemetét is a kezükbe a földművelők, akiket az állami földekért való licitálás során városi fodrászok, manikűrösök előztek meg, hogy most drága bérleti díjat fizetve érjék el azt kritikus üzemméretet, amely mellett jó minőségű és versenyképes zöldséget, gyümölcsöt termeszthetnek? Vagy menjenek éhbérért napszámba a nagybirtokosokhoz?
Az árdrágítással megvádolt, állandó akciózásra kényszerített boltosok, akiknek a gáz-, víz-, áram- és hulladékbegyűjtési számlájuk felzabálja az árrést, tartsanak-e kereskedelmi üzletgazdasági leckét a gazdaságpolitikai miniszternek? Azok a tulajdonosok, akiknek a háza a szomszédban épülő, környezetszennyező akkumulátorgyárak miatt elveszíti az értékét, honnét vegyenek facsemetét, ha már azok is elkezdtek kipusztulni?
Van-e olyan magyar család – a luxusautókon robogó NER-es ifjoncokon kívül –, amelyet ne érintett volna a drágulás, s amely ne kényszerülne immár a még nem romlott, de már leértékelt árukat keresni? Van-e olyan család, akiket ne érintett volna a kórházi ágyak „felszabadítása”, amikor a vezér a Covidra való felkészülés jegyében betegek tízezreit rakta ki a kórházakból, más tízezrek pedig nem jutottak hozzá a szükséges ellátáshoz? Ők az elvesztett családtagjaik miatt hová vonuljanak? Örüljenek annak, hogy a korán elhunyt idősek miatt javul a még élőkre vonatkozó egészségügyi statisztika?
Ezer szerencse, hogy még nem estek egymásnak, hiszen a vezér és udvaroncai nagyban igyekeznek egymásra uszítani őket. Fővárosira a vidékit, értelmiségire a parasztot, elesettre a még egészségest, keresztény fehérre a romát, a színest. Csoda, hogy a háborút vizionáló vezér és zsoldosai még nem robbantották ki a magyar magyar elleni polgárháborút. Szépen nő a dombra vonuló birnami erdő.
„ENGEM SZIVACSNAK NÉZ, FENSÉG?” No de kik vannak a másik oldalon, kik alkotják a magyar vezér seregét? Hamlettel szólva: a szivacsok, „kik a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt színak magukba”. Ők sincsenek kevesen, hiszen nemcsak Mészáros Lőrinc, Szíjj László, Garancsi István, Tiborcz István és még jó néhány tucat több tízmilliárdos vagyonú „szivacs” gazdagodott a vezér uralkodása alatt, hanem több tízezren vannak azok is, akik számára az uniós pályázatok, vagy az összes adófizetővel megfizettetett CSOK és a kedvezményes kölcsönök jelentették a vagyonosodás lehetőségét.
Ha csak azzal számolunk, hogy az Uniótól az éves magyar GDP 4-5 százaléka érkezik, és abból az amerikai Wikileaksből Mr. 20%-ként elhíresült Kósa Lajos jelzőjéhez méltó mértéket, annak 1/5-ét, azaz az éves GDP 1 százalékát engedték le a torkukon, az is hatalmas pénz. Ez az 500-600 milliárd forint már félmillió vezérhívőnek is évi egymillió „kiegészítő kereset” a semmiért, pontosabban a vezért támogató szavazatért. Persze csak akkor évi 1 millió, ha a 20 százalékot egyenletesen, egyenlő arányban osztották el egymás között, mint Petőfi János vitézének rablói.
Nincsenek kevesen azok sem, akik községi/városi méltóságként a helyi beszerzések fölött basáskodnak, vagy akik képesek a maguk kertjébe közmunkásokat irányítani. Sokan érhették meg elégtételként, hogy a (bűn) „szövetségbe forrt szabad szivacsok” vezére már nem „ajnározza” a romákat, a szegényeket, kimondja, vagy csapatvezérével kimondatja, amit minden jóravaló „fajmagyar” gondol, akinek „viszket a tenyere”, ha romákat lát, hogy „mindenki annyit ér, amije van”.
A milliárdokat, milliókat meg a közhatalom asztaláról lehulló hatalmi morzsákat a „pofazacskójukban” tartó szivacsok mellett ott vannak még a szegény sorsú zsoldosok, zsellérek, rongyosok, akiknek a segély vagy a közmunka reménye már megéri az iskolában tanult vers egy sorának a cáfolatát, hogy „Ne éljen Eduárd?” – hozzá persze egy a vezérre adott szavazatot. Ám ha kifacsarja a szivacsokat a vezér – ahogy csak a statuálás kedvéért tette ezt Simicskával, Spéderrel -, meg ha fogyóban a lerabolható uniós pénz és ezzel az elosztható jószág, és e hiány miatt nyíltan orosz vagy kínai zsoldba is el kell szegődni, attól fogyatkozhat a vezért körülvevő CSOK-osok és csókosok csapata.
De a bizonytalanok, a minden változástól rettegők tetemesre szaporítják a vezér táborát. Akik sohasem mozdultak ki a „jóféle pálinka”, az ízes, saját kézzel töltött kolbász és Józsi szomszéd, meg a hajdanán „Olaszba” seftelő Gizike szomszédasszony Bermuda háromszögéből, jólesően hallgatják a vezér egyszerű szövegét. A vezér maga az iránytű, tőle tudják, hogy hajójuk a bizonytalanná vált világ tengerén biztos kikötőbe tart. És ha abban a „biztos kikötőben” Putyin várja őket, akkor az is a vezér feladata, hogy ezt a problémát „okosba” megoldja. Hiszen ők amúgy is magukra maradtak, a család már Londonban, Bécsben, Münchenben van és marad. „Már csak csendesen nézik a TV-t / Ahol ragyog egy másik világ. / És ők nem kérik senkin se számon / Az elrabolt évek sorát. / Pedig semmiért vesztek el álmok / Mint a zálogban hagyott ruhák.” (Volt egy tánc – Zorán)
Az olvasók már tudják, hogy feljött-e a birnami erdő Dunsinane dombjára. Amikor ezekkel a sorokkal zárom a sorozatot, én csak remélem, hogy nem veszett el a demokrácia reménye, és vele nem veszett el Magyarország, a Magyar Köztársaság.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024, június 10-én.
