A költözködés végetért, a tömbház előtt csak a bútorok csomagolásához használt lécek maradtak, azokat is elhordták két nap alatt valami kis szekérrel meg nagy zsákkal bolyongó öregemberek. A tisztára sikált lépcsőházban, ahogy hazatért, A és B meszes nyomot hagyott még maga után, reggelre azonban ezeket is eltüntette a takarítóasszony. A-ék és B-ék egymással szemben fekvő – szinte már egymásba nyíló – új lakásba költöztek. A-ék laktak a jobb oldali lakásban, B-ék a bal oldaliban, vagy fordítva, de ennek amúgy sincs több jelentősége, mint a jobb vagy a bal tüdő és vese helyének, ha valamelyik megbetegedik, egyébként is attól függ, honnan nézi az ember.
Első szombaton – „hadd lássuk, miféle népekkel kell leélnem az életemet” – A-ék bekopogtak B-ékhez, bemutatkoztak, összecsókolóztak, később vacsoráztak.
A hevenyészett vacsora mellől egyszercsak A-né felugrott, hazaszaladt, s pár perc múlva gyűrött, zsírpecsétes selyempapírba csomagolt kerámiavázával tért vissza. „Ezt maguknak készítettük, hogy is felejthettük el?” B-ék levették az üveges tálaló tetejéről a porcelán táncosnőt – „a régi barátai ízlését sajnos nem válogathatja meg az ember” –, helyébe tették a vázát – „na, ez egészen más, egészen gyönyörű, egészen illik a lakáshoz meg az ízlésünkhöz, ugye, lelkem?” – , majd elalvás előtt még megnézték a váza fenekét is, de hiányzott róla az árcédula. „Biztos valami régi barátaiktól kapták ők is, most az új lakásban megszabadulnak a kacatoktól”, mondta B elalvás előtt, aztán el is aludt.
Másik szombaton B-ék visszaadták a vizitet, bort ittak, és B sokat mesélt a porcelánkészletről, amit ajándékba hoztak, s elnézést kért, hogy a monogramban az A-ról lemaradt az ékezet. „A régi barátait nem válogathatja meg az ember, csak az újakat. A mindig újakat, ahogy a költő mondja.” Majd a porcelángyár igazgatójáról beszélgettek és a porcelán gyárigazgatójának kis vörös feleségéről, akit A-né is látni vélt egy idegen, rosszarcú férfival. Lefekvés után A-ék megegyeztek abban, hogy B roppant intelligens és szellemes ember, kár, hogy a felesége…
Következő szombaton A-ék éppen B-éknél ültek a vacsoránál, s a porcelángyár igazgatójának kis vörös feleségéről beszélgettek, amikor kinyílt az ajtó s tányérsapkás küldönc nyomakodott be rajta egy nagy csomaggal. B-ék cöcögtek, hüppögtek, de végül kiderült, hogy a csomag valóban az ő nevükre szól, akkor kezdték lebontani róla a hosszú papírszalagokat. „Vajon ki tudhatta meg az új címünket ilyen hamar, anyáméknak még nem is írtam…” A-ék az ajtó mellett álltak, s oda-odakacsintottak a tányérsapkás „kifutófiúnak”, aki egyébként nagyapa korú emberke volt. A hajlított karú állólámpa éppen illett a szoba sarkába, csak a fecskefarkú zongorát kellett kissé arrébbnyomni, s B-né mosolyogva mondta, hogy rajtahagyják a lámpán az A-ék vörös zsinóron csüngő névjegyét is, hadd emlékezzenek mindig, ki lepte meg őket ilyen szép darabbal.
Szombatra nagy vacsorát terveztek A-ék, ezen B-ék kissé idegesen kiizzadva jelentek meg, leállították csomagjukat a szoba közepére, s egymást böködték, rángatták közben, ráadásul B szorosra kötött nyakkendője mindegyre a csomagolópapírok közé keveredett, ahogy bontották. Miután A-ék megcsodálták a kis, vesszőfonatból készült bárszekrényt, s a régit a fürdő előtti bemélyedésbe állították – „jó lesz majd a szennyesnek” –, B-né a konyhában mégis kért egy idegcsillapitót, s zavarában a férjére kezdett panaszkodni. A-né eközben B-né hátát simogatta, anyásan, mondván, hogy minden férfi ilyen, lám, az övé is milyen tajdag, éppen meg akarták vásárolni a ki-tudja-hányadik Lajos típusú karszéket B-éknek, a volt ezredesné viszonylag olcsón is adta volna, de A megint elszalasztotta a jó alkalmi vételt.
Szép este volt egyébként, A igazán kedvesen segédkezett feleségének a konyhában a vacsora körül, többször is kiment hozzá, de a következő szombati vacsoráról kimentették magukat. „A régi barátaival szemben is kötelezettségei vannak az embernek, már csak azért is, nehogy felvágósnak higgyék, ez a porcelángyári igazgató, igen, igen, azonos, ráadásul igazán kedves ember is.” De következő szombaton, a rádiót lehalkítva, a villanyokat leoltva, A-ék egész este otthon maradtak, az ágyban ültek s a kis noteszt nézegették, melybe A-né a bevételt és a kiadásokat jegyezte be. Szóba került a porcelángyár igazgatója is, aki – „hiába hetvenkedik B úr” – valaha az A iskolatársa volt, igaz, gyengébb tanuló nála, s lám, mégis mire vitte, neki bizonyára nincsenek problémái.
Egy hét múlva A-ék B-éknél vacsoráztak (mindhiába hivatkoztak arra, hogy a kimaradt szombat miatt megint ők a sorosak a vendéglátással, mert B azt mondta: „attól függ, a régi barátokat is beszámítjuk-e, ha elmegyünk hozzájuk, vagy csak ez a mi barátságunk számít”). A vacsora folyamán A-ék egyre idegesebbek lettek, de végre, amikor már az első pohár bort kitöltötték, becsengetett a nagyapakorú kifutófiú a csomaggal. Kicsi csomag volt, de annál értékesebb: metszett kristályváza, és igen jól illett a fecskefarkú zongorára. A kifutófiú-öreg borravaló helyett azt kérte, vihetné el a ház elől a deszkahulladékot, s ezzel elment.
Néhány szombaton B-ék képtelenek voltak átmenni A-ékhoz vacsorára, mert „beteg lett az én drága jó édesanyám, s amíg még él, minden hétvégén le kell utaznunk hozzá”, majd egy téli szombat estén bekopogtak A-ékhoz, összecsókolóztak velük – „nem, a mama nem javult semmit” –, és B kis lila dobozt nyújtott át A-éknak. Szép kékköves gyűrű volt benne, sokáig csillogtatták a csillár fényében. Sajnos B-ék rövid ideig maradtak, mindketten rosszul érezték magukat, nyúzottak, kialvatlanok voltak – „a drága mama betegsége miatt” –, s miután hazamentek, a fürdőszoba közös falán áthallatszott a szóváltásuk, s néha a pisszegés is.
Rákövetkező szombaton, mikor A-ék átvitték nekik a kis szobrot, feltűnt, hogy B-ék lakásából hiányzik a zongora s az ajándék kristályváza a fényes, puszta parketten áll, de B csak legyintett: „Nekünk már amúgy sem lesz gyermekünk, minek a zongora, a vázát pedig divat direkt a földre állítani, nem? Mostanság amúgy is látástól vakulásig dolgozunk, ki zongorázzon?”, de a felesége köhhentett, s erre B hozzátette : „Jó állásom van, persze, nem cserélnék én holmi porcelángyári igazgatóval sem, csak most egy kicsit összejött.” A negyedóra alatt, amíg ott voltak, kiderült, hogy mostanában A is rengeteget dolgozik, „mindenféle akadékoskodó alakok jönnek egyre-másra a minisztériumtól”, ezért is búcsúztak el olyan hamar.
Szombat estéken továbbra is felváltva jártak át egymáshoz, de a látogatások egyre rövidebbek lettek. Átadták az ajándékokat, majd hazamentek, s ki-ki elnyújtózott a szobájában, melyben már alig lehetett mozogni a címkékkel, névjegyekkel, kis, ajánló kartonlapokkal ellátott nippek, dobozok, vázák, készletek miatt. Az asszonyok mákostésztát. tojásrántottát és egyéb könnyű ételt készítettek másnapra, korán keltek – néhány hónap óta mindkét asszony állást vállalt –, egyébként is mindannyiuknak diétás étrendet írt elő az orvos és sok pihenést.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 17. számában, 1973. április 27-én.
