1. Nyilvánvaló, hogy nemcsak jó írók vannak. Vannak kabarészerzők is. S nekem például kedves olvasmányom az apróhirdetés is.
Régi jelesünk mondotta, hogy van író, aki csak azért él és ír, hogy egy majdani klasszikus felhasználhassa egyetlen mondatát. Kegyetlen dolog ez? Hát a természetes szelekció? Shakespeare mester sem nagyon válogatott források és szerzők között, volt annyi esze és mersze, hogy mindent nyersanyagnak számított. Miért is ne volna a meglévő irodalom éppen annyira része a megírásra érdemes valóságnak, mint mondjuk a Gólem?
Igen jó háborús regényeket olvastam olyan szerzőktől, akik tudomásom szerint soha nem szagoltak puskaport. De ez már a jó írók dolga. Az olyanoké, akik olvassák a Hét évszázadot, s utána olyan gyönyörű verset írnak a versekből, hogy egészen újnak tűnik. Ezt nevezik költészeti hagyománynak. (Amikor apróhirdetéseket olvasok, a Halálozás rovatnál mindig eszembe jut, hogy a groteszk szabványszövegek valóban létező emberek valóságos bánatát jelentik. De ez megint a jó írók dolga. S olvasó létemben nem tudom, ők hogyan csinálják.)
2. A rossz író mindig a más bánatát írja meg. A rossz író mindenekelőtt… és felett és alatt… gyáva. Csavarjunk csak ki egy francia mondást, hogy jó legyen: Megírni valamit azt jelenti, mint meghalni egy kicsit. Na, ezt nem meri a rossz író.
Minden korú és rendű dilettáns között sok igaz emberrel, érző szívvel találkoztam. De volt olyan íróismerősöm, akinek fogalma sem volt a helyesírásról, s „jobb körökben” „vad alaknak” tartották, mégis kiváló novellákat írt: s ez a poligám úgy tudott szólni az egyetlen igaz szerelemről, hogy belesajdult az ember szíve.
De hát csak nem két személy az ember és az író? Semmi kedvem egy esetleges alkotáslélektani szkizofréniát magyarázni, de azt hiszem, az író az ember jobbik fele. Dosztojevszkij bevallotta (vagy csak dicsekedte), hogy végignézte egy cseléd öngyilkosságát. Erre aztán Turgenyev kidobta Dosztojevszkijt a szalonból. Turgenyevnek igaza volt, Dosztojevszkij mégis nagy író. De hagyjuk a szélsőségeket, úgyis csak példának jók.
3. Úgy kell annak lenni, hogy amikor a jó író ír, az ember – aki egy vele – kísérleti anyag az író kezében. Ezt nem tudja végigcsinálni a rossz író. Mert ő, ha valamilyen lelki rezdülésére felfigyel, nyomban kibeszéli, egyszerűen elkotyogja. Csak éppen nem meri bevallani, hogy róla magáról van szó, legszerencsésebb esetben is alibit, igazolást igyekszik szerezni. Elvet, körülményt, tudományos magyarázatot legalább. Egyszerűen fél vagy nem hiszi el, hogy az ember olyan, amilyen, vagy még inkább: fél elhinni. Ellensúlyozásként néha tüntetően, sőt agresszíven exhibicionista. Azt hiszem, a szexuális aberációról szóló írások, ott, ahol ilyent írnak, az író (és nem feltétlenül az ember) nyüszítő gyávaságának túlkiabálásai. De legjobb esetben is csak sötétben-fütyülés. (Csakhogy nyüszíteni meg kiabálni egyszerre, egyazon szájjal nem lehet.)
Nálunk nem írnak effajta exhibicionista szélsőséget, legalábbis nem olvastam ilyent. Az író akarva, akaratlan aláveti magát a társadalmi ellenőrzésnek.
4. Mégis, nálunk is vannak rossz írók.
Az a fajta rossz író, akiről én most beszélek, a legtöbb esetben nemes szándékú, érzékeny ember. Sok esetben jól ismeri a nyelvet is, amelyiken ír. Minden külső tényező megvan tehát az írósághoz. Mert mindez csak külső tényező: a nyelvet meg lehet tanulni, a jó szándék és a nemes érzések, valamint a szép iránti fogékonyság neveléssel beplántálhatók.
Ha az esztétikai természetű dolgokat etikai terminusokkal lehetne megközelíteni, akkor itt megint… gyávaságról van szó. Mert hát a derék – és legtöbbször szorgalmas – emberek, akik megtanultak mindent, másoktól tanulták meg, a meggyőződés, melyet vallanak, immár a sajátjuk, de csak azért, mert éppen ezt és nem mást tanultak meg, és csak megtanulták, nem megküzdöttek érte, így vagy úgy, de becsülettel, nehezen, ahogy kell.
A fájdalmat a szomszéd nyögéséből ismerik, s az öröm nagy kitöréseit legutoljára talán az édesapjukon látták a saját születésükkor. Pedig el kéne menni az öröm forrásaihoz, be kéne ülni a fájdalom kénbarlangjába. Ezt neveznék aztán valósághűségnek. Ha érvényesül a legszebb individualizmus és egoizmus is: mindent én ismerek meg, mindent én fedezek fel és élek végig – így lehet a mások legszebb, legigazabb elve is személyes tulajdonom, így lesz jogom hinni benne. Nekem is, az olvasónak.
S ha igaz – és igaz –, hogy a valódi irodalomhoz valamely művészeten kívüli vagy túli cél is szükségeltetik, melynek elérésére a valóságelemeket összeszervezzük külön törvényt szabva a műnek, akkor azt is mondhatom, hogy az igazi irodalom már nem csak irodalom, hanem része életünknek: valóság. A célt pedig a társadalmi eszmény szabja meg, s ha ez a széles tömegé, akkor a művészet által teremtett valóság reintegrálódik abba, melyből vétetett, hogy élő valóságként újabb tudatalakulásnak alapul és újabb műveknek anyagaként szolgáljon.
Ezt nem tudja megtenni a rossz író. Ezt a reintegrálódást képtelen megvalósítani.
5. Azt is tudom, hogy a rossz író fogalma nem azonos a dilettánssal (ahogyan ma értjük, nem műkedvelő, hanem hozzá nem értő jelentésben). mégis szinonimaként való használatuk érzékelteti a lényeget: a (jó) író ellentétét. A rossz író nem találja meg a művészet valósága és az élet-valóság kapcsolatát, hogy a reintegrálódást biztosíthassa, hiszen előregyártott, bemagolt, merev elképzelések alapján dolgozik, s gyáva azok módosítására, revidiálására a mű törvényeinek és céljainak függvényében.
6. A művészet életforma – mondotta volt egyik ifjú publicista, valaki után szabadon. Igaza légyen. A „művészélet” – romantika nélkül – viszont azt jelenti, hogy nem lelki összkomfortból nézzük a nagybetűs Életet, elnyújtózva két véglet között, hanem az író „leszáll a mélybe”, ha pedig ezt teszi, nem valószínű, hogy vasalt ünneplőben tudja végigjárni a gépolajos, poros utat.
Túlságosan sok olyan történetet olvastam mostanában, mely vonaton játszódott le, ahol – a névtelenség felelőtlenségével és ellenőrizhetetlenségével – vallottak az útitársak, hozták az „életanyagot és a gubaszagot”. Bár legalább első személyes történetté dolgozta volna át az írójuk, hogy a nyelv segítségével magához hasonítsa egy kicsit… De sokszor az az érzésem, így lesz valaki ilyen író: felül M-ben a vonatra, s mire N-ben leszáll, kész író. Közlik is, ami azt jelenti, hogy a publikálási szint nem mindig azonos a művészi szinttel, de pénzbe kerül…
Én most kellőképpen elborzasztó lehetek, amint anyagiakról prédikálok, s szent nekibuzdulásokat tiszteletlenül megfricskázok. Csakhogy – mást ne mondjak – a közlés valóban pénzbe kerül, s bármennyire költőien fogjuk is fel ezt a hivatást, improduktív fajta az író. Nyilván nem nő jobban a krumpli a legjobb verstől se, ez igaz, de legalább a vers legyen jó. Úgy kellene lenni, mint az Ezeregyéjszakában: ha nem jó a mese s elalszik közben valaki, fejünk vétessék. Akkor aztán látszana a felelősség. Akkor aztán egybeesne a mások és önmagunk, írásaink iránt érzett felelősség. Ha a legtöbb fizetség saját életünk és „könnyű álmunk” lenne.
7. Illendőség kedvéért soraimat egy parafrázissal zárom, amit a jó íróról – s milyen igaza volt annak, aki írta, amikor csak egyszerűen írónak mondotta – olvastam egyszer: a művész és kora kapcsolatának lényege, hogy a kor kérdéseket tesz fel, amire a művésznek válaszolnia kell.
Válaszoljon ki-ki legjobb tudása szerint. Erről van szó.
Meg még sok más egyébről is, ami az igazi írót teszi, de – amikor az ember ahelyett, hogy „zseniális” verseket vagy novellákat írna, ilyen morfondírozásba kezd – ennyi is elég.
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.