Nagy Imre nekem nem a Mester, de nem is Imre bácsi. Hanem egy olyan nagy festő, akinek sikerült elfogadtatnia művészetét, s ekképp részesévé válnia a romániai magyar kultúra megteremtésének és fenntartásának, s akinek most egy esős és mégis szép szombat délután (július 28-án) nyolcvanadik születésnapját ünnepelték a zsögödi Nagy Imre-ház és állandó kiállítás felavatásával, lerövidítvén a távolságot a művész és utókora között, cáfolván az egyedül lehetséges posztumusz elismerés romantikus teóriáit.
Hozzá intézett levélféle ez a tudósítás – a gondolataimról is. Valószínű, nem ő fog válaszolni rá. Hanem azok, akik szerint az ég is azért borult el akkor délután, hogy a csíki táj Nagy Imre-i sötét, dús színeinek szépségét és igazát példázza. Boldogak a romantikusok…! Pedig Nagy Imre művészetével vitatkozni kell – életképességét is így bizonyítva –, mert olyan adott tájékozódási pont, melyhez viszonyítva eltérni is lehet egy – s némelyek szerint egyedül helyes – iránytól. Ha meg éppenséggel nem esik szó róla, az olyasfajta „megfeledkezés“, ahogy az ember a homlokára tolt szemüveget felejti és keresi néha. Van, jó, hogy van. Sőt, hogy így van.
Zsögödön, a Nagy Imre-ház megnyitóján nem voltak ott a zsögödiek, s általában azok, akikről a művész képeit festette. Míg bent, az új, csúcsós-sarkos, tégla-fa-üveg épületben ünneplő beszédekben és alkalomhoz illő ruhákban a nyolcvanesztendős művészt köszöntötték, kint az utcán, a meg-megeredő esőben amúgy Nagy Imrésen, „festői csoportozatokban“ állingáltak az emberek, akik nemhogy be sem férhettek a zsúfolt és családiasan cigarettafüstös terembe, de be sem merészkedtek volna. Később átment a fényes úton egy féllábú öregember. Bent egyedül Nagy Imre képviselte őket.
Műveknek – az alkotótól is független – sorsa ez. A Nagy Imréé is példás. Beszélgetünk. Nagy Imre nem Benedek Elek – mondom –, helytállása, szülőhelyéhez való vissza- vagy megtérése, sőt – ha vallott volna erről – vallomásai ellenére sem. Nagy Imre művészetében, ünnepkor és egyáltalán nem is annyira a helyhezkötöttséget, a „zsögödiséget“, inkább az egyetemességnek nevezett emberi, művészi teljességet kell méltatni. Avagy a művészet hatalmát. Mely – annyiszor elmondották már, hogy elméletnek tűnik – a jobbaknál egy tájhoz, sőt mások által fogalmazott elvhez sem kötött alkotást képes létrehozni. A művész eredeti szándékait nem ismerhetjük mindig, műveit azonban igen. Nagy Imrénél is – hiszen művész – nem csak azt a szándékot kell emlegetnünk és méltatnunk, hogy tája emberét „a művészetbe emelje“, hanem a környező tárgyi, emberi világ elemeinek felhasználását egy művészien személyes – és személyisége teljessége folytán örök emberi – mondandó kifejezésére.
Kötöttsége, sőt rögzítettsége számomra jórészt a művészet – mint formakeresés – kérdése. A felkínált formához való alkalmazkodás példája, s az adott formák felhasználásáé egy magányos gondolathoz. Ilyen értelemben Nagy Imréből valóban „a csíki táj csinált festőt“. Témát, látványt, színt, formát szolgáltatott – kínált fel? – neki. De ha mindez elég lenne a nagy művészethez, Nagy Imre nem Nagy Imre lenne, hanem János bácsi. Ne mondjuk azt, hogy Nagy Imre „egy a népből“ – esetleg egy lett.
Ki lehet boldog: a festő, mert tájra talált, vagy a táj, mert festőjét meglelte benne? Nem tudom. Nem is akarom ezt az ünnepi s szinte egyedülálló alkalmat felhasználni arra, hogy hazai divatos vitákba beleszálljak, csak annyit mondok: Nagy Imre mindenekelőtt festő, nagy művész és ember, s csak másodsorban zsögödi. Hogy aztán vállalta – igenis, tudatosan – ezt a tájat, pontosabban (mert művészről van szó): ezt a témát és ezt a formát, az Nagy Imre egyéni, közösségileg csak megkívánható és becsülhető, de a művészi megítélés szempontjává nem emelhető kérdés. Tett, igen. Nagy Imre „plusza“. De nem egyetlen és kimerítő ismérve művészetének.
Beszélgetünk. Milyen ez az örökségként bemutatott kiállítás? Elsősorban: nem elég teljes egy reprezentatív Nagy Imre-házhoz. Nem is a Nagy Imre-csúcsok gyűjteménye, ahogy azt talán egy ilyen állandósult ünnepi alkalomhoz elvárná az ember. Hiszen nem valószínű, hogy van még művész nálunk, akinek életében két (Marosvásárhelyen is létezik egy Nagy lmre-képtár) állandó kiállítást, gyűjteményt szerveztek volna. A zsögödi tárlat többnyire a művész utóbbi alkotásait mutatja be.
A zsögödi szép épületet igazi Nagy Imre-házzá tenni azok feladata, akik ünnepélyesen és nyilvánosan magukra vállalták ennek a hatalmas örökségnek a gondozását, többek között magának a háznak megépítésével is. Mert az meghatóan szép, nemcsak méreteiben, hanem szándékában is. Dolgunk van még vele és rajta – és ez az örökség, avagy a tanulság.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 31. számában, 1973. augusztus 3-án.