Azt mondják, január 12-én hatvanötéves lesz Méliusz József. A róla keringő számtalan és képtelen anekdota és legenda közül ez az egy igaz lehet, de kérem, ezt az egyet éppen ő maga ne vegye túlságosan komolyan. Mindenki tud róla valamit, de az a valami annyira különbözik a megszokottól, hogy nyomban legalábbis anekdota lesz: érthető körünkbe vonja „az eredetit”, hogy lám, ő sem másabb, hiszen mesélni lehet róla. Ő „a nagy figura” – több értelemben is, és egyértelműen.
De hivatalból kijáró felköszöntők ide vagy oda, van, akinek érdeme pusztán az is, hogy ennyi évet megért. Méliusz túlélte. S micsoda éveket ebben a században! Ráadásul nem is óvta magát mindenáron. Ahogy Farkas Árpád mondaná: csontig vásta a történelem változó szele. Másik barátom, Király László most egy hete szép verset is ajánlott Méliusz Józsefnek. Három alapkönyvet írt már Méliusz, azt mondja ő is. Ha csak ez a két olvasója volna, már elég kezességnek arra, amit Domokos Géza mondott, amikor rám bízta a Sors ésjelkép, majd a Horace Cockery elégiája szerkesztését: ti egy kicsit már utókor vagytok.
Úgy látszik, így haladják meg az írók a korukat: kortársaikban. Neveket emlegettem – s mert ez sokat mond egy öregedő írónak –: szándékosan csak fiatalokét. Barátokét. Van azonban Méliusz Józsefnek egy igazi – de apokrif! – kortársa: Horace Cockery, a hányatott életű költő (még nagyobbrészt ez is kéziratban!). Méliusz találta ki őt régen, legnagyobb magánya idején, fogadta barátjának, magyarosította, öregedő, betegeskedő ember ez a Cockery, keserű is egy kicsit, valahol Dániában (vagy Hollandiában?) –, ahol bűzlik valami, de csak az Arany szerinti Shakespeare-szövegben. Legjobban az akadémiákat meg a szalonképes költőket utálja, meg a királynőt, akihez férfiként és republikánusként azért van néhány férfiúi szava – mert ilyen az élet. Van benne annyi sajgó önirónia is, hogy saját temetésére – barátai távirataként – Kant- és Brecht-szövegeket készít elő, s képeszti el velük az álnokul gyászos közönséget. Méliusz igazi könyveit olvasva, valahogy úgy néz ki, hogy a költő a tegnapból beszél a jövőnek, a ma feje fölött.
Sok mindent írtak, főleg beszéltek Méliusz Józsefről, de egyet nem mondtak el: a hűségét. Pedig Mikes Kelemen-i hősi hűség ez is; annak passzivitása nélkül, az igaz.
Méliusz József mostanában felújítja könyveit vagy gyűjteményeket jelentet meg. A szerző, ő maga születik újjá velük, s a két megírásuk között szerzett tapasztalatok újból csak igazolják őt: hogy már akkor is igaza volt. Méliusz hűsége ez: önmagához tér vissza, változó alakban; s micsoda önbizalom, hit kell ahhoz, hogy egyedüli, örök forrásaként önmagát használja mindig!
Adva van a szilárd pont, jöhet Archimedes!
A hűséghez – éppen Mikes óta – a mozdulatlanság jelzője társul. Mozdulatlan hűség! Más volt az egy Rodostóban – mondanám –, de itt annyi minden változott, térben és időben! Méliusz pedig mindegyre „belemozdul” a róla készített irodalomtörténeti tablóképbe, bízik annyira a maga erejében, hogy el meri „rontani” a maga tankönyv-képét, újrakezdi. Írónak, költőnek nevezzük, de legtalálóbb mégis az: a művész.
Nem szabad irigyelni őt!
Ha Méliuszról beszélünk, mindig előkerül valahonnan Európa. De hol is lehet az az Európa, ha sokaknak mindegyre hivatkozniuk kell rá, viszonyulniuk hozzá („mi és Európa”), és sokszor csak segédfogalom?
Méliuszban azonban nincs semmilyen elkülönítő aggály. Sokak számára, akik személyét s nem műveit ismerik, talán furcsának tűnik, de én éppen azt a természetességet szeretem benne, ahogy európainak tartja magát, olyannyira, hogy legtöbbször szükségtelennek véli még megemlíteni is ezt.
Valahogy így tesz Méliusz, személyében is, példa arra, hogyan lehet kicsiségünk kicsinyeskedései nélkül nyúlni saját problémáinkhoz. Ezért, így tudom Méliusz Józsefet annak, akivé minden romániai magyarnak és honfitársunknak válnia kellene, hogy ne önmaga kicsiségére, hanem ember-mivoltára hivatkozzon mindig, és reméljük, mindenkor. S egy olyan, akkora tudás, szellemiséget, mint a Méliuszé, már nem lehet semmibe venni. Ha van, ha létezik – már érdem.
Néha ünnep.
Ilyen ünnepeken nem lelkendezni kell fennkölt szavakkal; Méliusz megmosolyogná. Amiért is hosszú életet, jó és jobbító munkát kíván kortársa:
Csiki László
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában, 1974. január 11-én.
