Panek Zoltán: Hiúz-szemet fogok viselni Novellák. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár, 1971.
Panek Zoltán novelláinak hősei (pontosabban: egyetlen hőse, még pontosabban: maga Panek Zoltán, hiszen minden írása bemutatkozás, érvelés – akár ellenérvelés – a maga igaza mellett-ellen) azt szereti(k), ami nincsen. Például, nem a nőt szeretik, hanem a szerelmet. Az írásokban felsejlő (!) nők mintha csak azért kellenének, hogy rajtuk mérje le egy érzelem hiábavalóságát, lehetetlenségét – így még inkább az ideális felé távolítva azt. Nem is rajzol meg egyetlen női alakot sem, csak véleményeket ad a szájukba – a saját ellenérveit, a saját szavaival –; ürügy csak mindenik, hogy a szakítás, a válás fájdalmát lehessen elmondani; nem elsiratni, hanem – mert ebbe a felfogásba ez illik leginkább – a szerelem egyetlen lehetséges, teljes módjaként mutatni.
Sok ilyen izgalmas „szűkítést”, drámai feszülést idézhetnék még. A feszültséget pedig éppen ez a szűkítés, a „premier plan-technika” adja.
Ugyancsak általánosak Panek novelláinak epikai alaphelyzetei, mindenik olyan és annyi, melynek kapcsán elindíthatja indulatos elmélkedéseit. Ezek pedig legtöbb esetben asszociációs alapon alakulnak ki, mégpedig mintha nem is fogalmak, hanem kész megállapítások, ítéletek, vagy akár axiómák társításai lennének. (Panek nem hiába használ „alapkőnek” sok nyelvi, köznapi klisét.) A forma: a paradoxon. Panek alkatának, írásmódjának leghűbb kifejezője.
Ebben már benne van az intellektuális mutatvány fogalma is. Mert Panek nem novella- (még kevésbé élet-) helyzeteket teremt, hanem alapállást keres, akár az artista, hogy elvégezze a mutatványt. Magánszám a Paneké. Líra. Az indulat nagysága határozza meg az írás alakját, mélységét, még a hosszát is.
Talán ezért sok a „gyorsfüggöny”. Sok a deus ex machina is. A cselekmény a kulisszák mögött játszódik le (legyen az akár az „élet”), arcnélküli párbeszédek folynak (akár a színpadon a telefonban). Panek mohón kebelez be mindent, hogy aztán nyomban véleményt mondhasson. S már nem tudni, valamely ellentmondás az egyén (novellahős) és a környezet között feszül-e, vagy magában a hősben (íróban). A mohóság lehet teljességigény és beolvadási, azonosulási vágy, de lehet szertelenség is. Mindenképpen: Panek novelláiban a konkrét tényként közölt (szám szerint sem sok) elemek legtöbbje akár meg is másítható, átrendezhető – a helyzetek annyira általánosak, ha szabad így mondani: fogalmiak, s oly erős a minden-áron-véleményt-mondani indulata.
A legtöbb írás olvasását akár a közepétől is lehetne kezdeni, annyira egy indulat jegyében született mindenik, annyira személyes, annyira… Panek. Ez az a folyó, melybe kétszer is be lehet lépni.
(Nem gyöngeség mindez, nem is mindig érdem, egy írásmód ismérve csupán.)
Sokszor éppen azért alaktalanok ezek az írások. Nem esetlenek (néhány egyenesen elegáns): alaktalanok. Paneknek ugyanis minden szűk, legyen az élet, elmélet, mondat vagy műfaji keret. Ilyen alkatú írónál, ilyen írásmódban nem is lehet ez másként. (A történelem bakancsai annak rendje s módja szerint elbeszélésnek indul, az epikai csúcs, a kifejlet helyett azonban általános elmélkedés van, az összecsapás során tehát sem az alakok, sem viszonyaik nem világosodnak meg jobban, ahogy az a „szabályos” novellában szokott, inkább valamiképpen „kitágulnak”, oldódnak, kivetülnek az általánosba – végül mégis anekdotikusan zár.)
Én az indulatát szeretem. Panek legnagyobb ellentmondása azonban éppen az indulat és a gondolatiság közötti ellentét kapcsán lenne leginkább kideríthető.
Minden írását mintha csak egyetlen szájmozdulattal ejtené ki, mintha valami görcstől akarna szabadulni, ki szeretné beszélni azt, így oldva fel; s mintha félne, hogy nem hallgatják meg. Ez a mohó kapcsolatkeresés magyarázza talán, miért kérdez rá igen sokszor az olvasóra – bár nem kabátgomb-bügyörgető közvetlenkedés, bizalmaskodás ez, inkább ahhoz hasonlít, amikor az ember az utcán belemarkol egy ismeretlen karjába, magával cipeli, s elmond neki mindent, aztán útjára engedi, s megfeledkezik róla.
A dühödt magányosok tesznek így. Az írók például. Talán ugyancsak ez a félelem – hogy nem hallgatják meg – készteti arra, hogy néha tűzijátékot rendezzen, ha úgy véli, lankad a figyelem… És valahogy mégsem érzelmi meztelenkedés a Paneké. Nem, mert mindenhez íróként, a gondolatokon, a szavakon át akar (próbál) eljutni. Nála az írás is életfunkció, az érzelmek között olyan a helye, akár a legtöbbet emlegetett szerelemnek. Panek éppen olyan indulatosan és ellentmondásosan ír, ahogy a hőse szeret.
Nem az életet akarja írni, hanem az írást élni.
De vajon nem túlságosan sok itt az ellentmondás, a paradoxon? Nem fárasztó a Panek erőltetett menete, melyet nem vezényel vagy parancsol, hanem példaként maga mutat?
Valóban, sokszor az. (Gyöngébb idegzetűek abbahagyhatják.)
Valahogy úgy történik, mint mikor a kísérleti korongot, melyre az összes színeket fölfestették, megforgatják – és egyöntetű fehéreket látunk. Túl nagy a sebesség. Ez elragad, de el is vonja figyelmünket a részletektől. A gyönge részletektől is.
Nem minősíteni akarok, nem is mentegetni. Az az érzésem azonban, hogy az effajta írásmódban nagyobb a hibalehetőség, többször és könnyebben születik gyönge rész, sőt gyönge mű. Elég, ha az indulat alábbhagy valamelyest, ha az ürügynek használt helyzet túlságosan szűk (egyedi), vagy túlságosan bő (általános), s akkor a paradoxon és minden más pusztán műfogás lesz, hogy szétfeszítse vagy kitöltse azt. Nem akarok példálózni. Nem is Panek írásairól, de egy írásmódról akartam szólni.
Amit lehet szeretni vagy nem szeretni. S ez a választás elé állítás számomra mindenképpen művészi érdem is.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.