Zé zenész volt, mondjuk brácsás egy csupazöld kisváros filharmonikus zenekarában (melyben csak a zenészek fele ha ismerte a kottát, s Zét a Mágnás Miskából vett élccel bosszantották: „Maga is kleptomániás?” „Nem, kérem, én brácsás vagyok.”), s most a délutáni diákbérletes előadásról igyekezett hazafelé a parkon át (a beszürkült sétányról odaverő gyönge fényben, a háborús emlékmű átmelegedett talapzatán öregek kártyáztak és köpködtek, gyermekek fogócskáztak, átugorva a kártyás kezeken), frakkja két szárnya biztostűvel a hátára tűzve (ezt a műveletet minden esetben egy festett-szőke kolleginája hajtotta végre rajta, s közben minden esetben végigsimogatta Zé hátát is), úgy ment, mint egy idegen úr, felöltőben, s újra beleizzadt a frakkba, melyet egy huszonötösért ő is szívesen kölcsönzött esküvőkre (egy idő óta divat is lett „bizonyos körökben” az esküvői frakk, amin aztán Zé tovább viselte a hajnali korhelylevesek, virslik pecsétnyomait és egyéb emlékeket, a hóna alatt például a sószínű izzadságfoltokat), a külvárosban aztán, egy gyermekkori, falusi emlékeket ébresztően petróleum- és pálinkaszagú kis vegyesüzletben tejporkonzervet vásárolt és végül hazaért.
Zé természetesen albérletben lakott, s a kulcslyukat mosatlan zsebkendővel vagy zoknival eltömítve, nehogy kiszivárogjon a szag: maga főzött magának (zöldségkonzervet általában), s a rotyogó ételt ajkára tett ujjal csitítgatta, ha jó kedve volt, s a házinéni is éppen a folyosón inspekciózott, be-bekiabálva, hogy „a furnérra azért vigyázzon, lelkem”, de ilyenkor aztán a szomszéd szobából a másik albérlő, egy könyvelő káromkodása is kihallatszott.
Zé (pedig alig harmincéves volt, a levelekben édesanyja még kisfiamnak vagy kicsi árvámnak szólította, amikor a húga esküvőjéről vagy az apja hivatali bajairól írt, esetleg kis segítséget kért) ma este nem volt jó kedvében, azért is választotta a csöndes tejkonzervet, amit most az asztalra állított, s a fiókban a nyitót kezdte keresni. Csak egy fényképet talált, azt a doboznak támasztotta, szembeült vele az egyik ormótlan fotőjbe, rágyújtott és nézte a képet, amíg a cigaretta tartott. (A képről egy kopasz öregúr feje felett Zé nézett vissza Zére, szintén frakkban, de fehér csokornyakkendővel, egyik kezében az öregúr kezét tartva, másikban egy diplomát.)
– El van intézve – mondta Zé, aztán a zsíros késsel a konzervet kezdte nyitni. Nehezen ment. A dobozból egy kis, a doboz méreteihez illő tehén jött elő, megállt az asztalon a könyvek, a száraz kenyérdarabok között, és Zét nézte.– Rendben van – mondta Zé – tehén is lehet –, és visszaült a fotőjbe, megint rágyújtott és végigszívta a cigarettát.
Pirostarka kis tehén volt, színre, méretre az állattan könyvek háromszínnyomásos mellékletéhez hasonlított, jámbor és okos volt a szeme. Zé ült a maga helyén, cigarettázott, majd elsétált az ablakhoz is, félrehúzta a feszes csipkefüggönyt, és kibámult a tyúkketrecre. Mikor megfordult, a tehénke még mindig az asztalon állingált, két könyv között. (Kassák Lajos: Költemények, J. J. Rousseau: A társadalmi szerződés, franciául.)
Később, bőrkeményedéses brácsásujjaival meg is érintette a kis tehenet (teste meleg volt, szőrzete finom és fényes, aprócska lábaival riadtan kapált, szinte eldőlt az érintéstől), majd újra csak visszaült a fotelbe cigarettázni.
– Nem baj – mondta –, inkább olvasni fogok – és elvette egyik könyvet a tehénke mellől. Az szemmel kísérte mozdulatait, s ez most éppen olyan volt, mintha egy gyermekkori kutya nézné hűséges, meleg tekintettel valahonnan a tornác sarkából.”
Zé olvasott, előre, hátra lap ozott a könyvben, meg-megállt. A tehénke közben sétába kezdett az asztalon, hozzadörgölőzött a könyvekhez és harapott a száraz kenyérdarabokból (mintha madár csipegetne…), kis farka csapkodott, Zé a fújtatását is hallotta. Az este úgy telt el, hogy Zé olvasott a fotőjben, a tehénke sétált az asztalon, később Zé hangosan felolvasott neki egy-egy szebb részt, ilyenkor a tehénke megállt, okos kis fejét félrebillentve hallgatta és nézte Zét (így, ezzel a mozdulattal akár szomjas madár is lehetett volna). Zé verseket mondott neki, aztán játszott egy zeneszámot, a tehénke hallgatta és nézte. Zé megsimogatta, majd a tenyerébe is felvette, érezte, hogy lüktet apró, meleg teste.
– Nem hagyhatlak az asztalon éjszakára – mondta a tehénkének, mielőtt a paplan alá bújt volna (a huzatot és fehérneműit minden két hétben postán adta fel anyja címére, és minden két hétben tisztán érkeztek vissza, kisfiamos levelekkel) –, esetleg leesel, és akkor mindennek vége. Aludj a hegedűtokban, a bársonyon. Holnap majd kitalálunk valamit, hogy valóban jól érezd magad nálam. Este beszélgethetünk is, ha kedved van.
A tehénke ezt is végighallgatta, aztán lefeküdt a hegedűtokban a bársonyra és elaludt.
Reggel Zének, természetesen, próbára kellett mennie, de a hegedűtokban vitte a tehénkét is (nehogy otthon agyontapossa a kövér házinéni, aki Zé távollétében álkulccsal néha kinyitotta az ajtót, bent is inspekciózott, megszemlélte furnéros bútorait, felmérte a károkat). A próbateremben Zé maga mellé fektette a hegedűtokot a földre és zenéltek (Zé pedig szerette a zenét, mely a tiszta magány maga volt), de valahányszor a karmester oktatólag magyarázott vagy sipítozott dühében, Zé felnyitotta a tokot, belenézett. A tehénke békésen ropogtatta a zsenge füvet, amit még próbára jövet tépett neki (egy ablakba kitett tepsiből, melyben húsvétra növesztették a tojások köré való díszt). Zé szünetben is felemelte a tok tetejét, és suttogva azt mondta a tehénkének:
– Most kimegyek velük cigarettázni, nehogy gyanús legyen – és kiment cigarettázni.
A cementes folyosón cigarettáztak, a folyosó pedig nem visszhangzott, mert nem volt mitől, hallgatott a pocakos koncertmester és kerti munkáktól töredezett körmeit tisztogatta, meg a klarinétos (az, aki a világháborúban szilánkot kapott a könyökébe, s emiatt nem lehetett szólista), a két hegedűs (ezek egy szobában laktak, mindig együtt jártak és „kisöregemnek” szólították egymást), az ablaknál az üstdobos műlegyeket mutatott a karmesternek és csettintett, aztán újból csettintett, mikor a festett-szőke hárfásnő elringott mellettük a fürdő felé. Később azért mégis visszhangzott egy sóhajtás, de nem lehetett tudni, ki a gazdája.
Visszajövet Zé még meg állt az ajtó között, végigszívni a második szüneti cigarettát, s akkor mondta a festett-szőke kolleginának (aki minden koncert után segített feltűzni a frakk szárnyait, s közben mindig végigsimogatta a hátát):
– Megkérlek, nézd meg, valóban van-e valami a hegedűtokomban?
– Megint kezded? – kérdezte a lány, de azért kinyitotta a hegedűtokot.
– Látsz valamit?
– Egy tehén – suttogta rémülten a lány.
– Na ugye!
De a lány már visított:
– Megőrült, Zé megőrült. Tehenet hordoz a tokban.
Összeszaladtak a zenészek, megnézték a tehénkét, majd szétszaladtak, megnézték Zét, aki egyedül állt a körben, suttogtak vagy kiabáltak. A tehénke közben békésen ropogtatta a füvet a hegedűtokban.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 20. számában, 1973. május 18-án.