Mert, tisztelt barátaim, hogy jár az író, aki ahelyett, hogy közönséges halandóként végig élvezné-drukkolná az olimpiát a képernyő előtt, kötelességszerűen „tanulja a mesterséget”, egy percre sem feledkezve meg hivatásáról? Úgy jár, mint Sőni Pál, egykori kedves tanárom az egyetemen és kollégám a literatúra terein. (Lásd: Utunk, 37. szám, Képek kérdéssel.) Aki belelovalván magát a hasonlatgyártásba, a valóság képernyőn látott(!) tényeit az irodalom eszközeivel transzponálandó – azon az alapon, hogy a tyúk két lába között az a hasonlóság, hogy mind a kettő egyforma, de főleg a bal – esztétikánkat és alkotáslélektani felfogásainkat forradalmasító következtetésekre jut. Miután kimondja a sarkigazságot, miszerint „ez a rúdugrás nyilvánvalóan(!) az írói mesterség modellálása” – jaj, de szépen mondja –, kideríti, hogy az atléta készülődése az olvasáshoz hasonlatos – s ez nem volna még több, mint erőltetett és erőtlen hasonlat –, de így folytatja (szó szerint): „a rúd, alakját tekintve, a ceruzának, az írószerszámnak felel meg. De ez ne tévesszen meg bennünket: a téma a rúd (S. P. kiemelése), a darab élet, amire kapaszkodva-támaszkodva fellendülünk” (például mint a paszuly – Cs. L. hasonlata). Nem, a rúd valóban nem téveszt meg bennünket, hiszen mi tudjuk, hogy egy kulturált író hasonlatainak alapja nem az alaki hasonlóság.
A továbbiakban megpróbálom a hasonlat által kialakított transzponált világba beleélni magam, és akkor Sőni idézeteivel élve így folytatom: tehát az író „két simogató, majd szorosan záró kézzel” megfogja a témát (hiszen erről van szó, nem?), ami „a darab élet”, s mely – az író jelzi, hogy ezt külön megjegyezte magának – „maga is rugalmas”, és „olyan súlyúnak kell lennie, hogy az egyik végénél megragadva (lásd vonzat: „megragadni a témát”) álltunkban kitarthassuk, anélkül, hogy Toldik lennénk” (megnyugtatásképpen közlöm, hogy nem vagyunk azok, mert mi írók vagyunk, ihaj, csuhaj), majd az író „elindul, robog” a témával (a hasonlatban: a hirtelen dárdává átminősülő rúddal), aztán „lábbal az ég felé… gyorsan emelkedik hihetetlen magasba” (ez valóban a feje tetején áll), később „eldobja a témát” (nocsak, nocsak), „úgy száll tovább” – és ez már a mű.
És Sőni Pál (legalább ő) érti „álom valóságának minden rezzenését”. Majd bekövetkezik a kissé sikamlósnak ható „édes-boldog zuhanás, a csodagolyót kiröpítő testhüvelynek földrehanyatlása a befogadó párnák közé…” Három pont. És most csak azt nem tudjuk már, mi is repül: „a testhüvely” (vajon a porhüvely vagy egy porhüvely hüvelye ez?) vagy a „csodagolyó, amit ez a testhüvely repít, s amiről csak azt nem tudjuk megint, hogyan is került bele Sőni Pál művészi krédójába.
Na, de nemcsak hasonlatteremtő fantáziáját csillantja meg a „mesterségét tanuló” író, hanem az elengedhetetlen érzelmi gazdagságról is tanúságot tesz, ahogy az egy írónál dukál, emígyen szánván „szegény, szegény testvérét, Blagojevát”: „Jer, csókolj meg, szép húgom – esve”– és ez nem nyomdahiba.
Persze nemcsak esett magasugró lányok lelhetőek fel az érdemes szövegben, hanem – ugyancsak a hasonlat erejével – a féltékeny szerelmeseket példázó (pardon: „modelláló”) ökölvívók is, akik „fejüket egymás vállának támasztva, vak szenvedélyükben marcangolják egymást”, amíg csak „bennük vagy kívülük” fel nem csendül egy hang, amikor is „ölelésbe szelídül az ütésre emelt kar”. Hát ez eddig bizony fenékig csupa líra, ha a szerelem szemléletében fel is fedezünk egy kis élelmességet és naiv ellentmondást, amin nem szabad felakadnunk, hiszen Sőni Pál szövegében már láttunk „kicsi és nagy kolosszust is”, igaz, hogy paradoxonnak álcázva. És a többi, és a többi.
A nyelv és az irodalom őrangyala vigyázzon reánk!
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.