Kányádi Sándor költészetét legtöbbször szövegelemzéssel közelítették meg kritikusai – talán éppen azért, mert ő egyik leglátványosabban fejlődő, „korszerűsödő” poétánk –, költői, irodalomtörténeti jelentőségének felmérésére azonban ez a módszer híjával találtatik. Mert hiszem, hogy Kányádi Sándor pályája – akárcsak az egyedfejlődés a törzsfejlődést – megismétli a romániai líra fejlődését. Gyűjteményes kötete alapján pontosan fel lehetne mérni ezt.
A romániai magyar költészetről pedig többször elmondtuk már, hogy olyan feladatokat is vállal, ami nem a líra sajátja. A „valóság feltárásáról”, a konkrét politikumról van szó, a költészet közvetítő fórum szerepéről, ahol a valóság tényei, érvei ütköznek össze, és… inter arma silent musae. Így van-e vagy sem, ne bolygassuk most.
Számon tartott költőink közül talán Kányádi költészete érvényesítette leginkább a valóságigényt (ami bizonyos felfogásokban nem tartozik föltétlenül a modern líra természetrajzához). A tárgyszerű lírai realizmus pedig részben a hagyományos költői attitűd és versépítkezés ismérve, de Kányádinál alkati beállítottság kérdése is. A konkrét valóság versbefoglalásának képletét maga a költő állítja fel: (a nyárfa) „szántszándékkal hajlik az / ablakon át a versbe…” A Poéma három hangra ugyancsak a külső világról, a tárgyi valóságról gyűjtött információk pontosságára, és költőileg felfokozott intenzitására épül; bizonyos értelemben tehát a vers eszköz valóságélményeink közvetítésére, a művészi (művi) „megemelés”, fokozás pedig a valóságkép pirograválására alkalmas a tudatban.
Ez a szándékosan leegyszerűsített megállapítás, véleményem szerint, nemcsak Kányádi költészetére érvényes, hanem romániai magyar líránk egy egész szakaszára, s bizonyos mai irányára is. A közéletiség, közérdekűség ilyen költői módszerekkel valósul meg. Kányádit pedig a „tipikus romániai magyar költőnek” tartom.
Sokan azon mérik le a líra minőségét, mennyiben tud új költői mítoszt teremteni, hiszen ez a funkciója. Milyen költői mítosz hát a Kányádié – akinél éppen a valóságérzéket tisztelem most –, és hogyan születik? Egy példa:
Az a bizonyos nagybetűs Valóság – főként Kányádi pályájának első szakaszában – a szülőföld, a tájélmény. A szülőföld – mint emlék. A versek egy része is bizonyos értelemben emlékezés. A költői absztrakció szempontjából előnyös helyzet: az emlékezés – ez nem feltétlenül „költői” tulajdonsága – eleve kioldja az élményből mindazt, ami lényegtelen, vagy éppen ellenkezőleg: apró, jelentéktelen mozzanatokat, ilyen távlatban előtérbe emel – ujjam hegyével eltakarhatom a Napot –, és általában fellazítja az éles vonalakat, kever anélkül azonban, hogy a dolgok reális léte, élete megszűnne; bizonyos szempontból tehát az emlékezés mitizál, éppen az arányok eltolásával („megszépítő emlékezés”) és a konkrétum oldásával. A valóságnak ez a szubjektumban oldott emlék-állapota a költői mítosz anyaga és lehetősége Kányádinál.
De ugyancsak a józanság, a valóságigény (a vers közéleti célzata és funkciója), a jobbító és képviselő szándék, egyszóval a bizonyos – nem feltétlenül költői – célt szolgáló realitásérzék ellenőrzést gyakorol a mítosz alakulása felett is, nem engedi tovább nőni, absztrahálódni annál, amit a cél megkíván. A képi és nyelvi absztrakció is csak részleges. A szavak nem a vers alapkövei, hanem információs eszközök. A nyelv maga a költő eszköze.
Első szakaszában a Kányádi által használt műformák és eszközök is ehhez az igényhez, a vers társadalmi funkcióihoz igazodnak. Allegóriák és paradoxonok (sokszor már-már példabeszédek), helyzetképek (melyekben a valóságanyagot többnyire a részletek hordozzák), leírások (néha novellisztikusak már), vagyis mind olyan módszerek és eszközök, melyek a valóságélmény közvetítésére alkalmasak; a költői áttételezés egyszerű, elsődleges és világos. A verset a belső indulat emeli meg. A hagyományos verseszmény utáni igazodás még nyilvánvaló.
Természetesen a hagyományos és a modern nem minőségi különbséget jelöl ez esetben sem. Annál is inkább, hogy Kányádi kijárta mindkét iskolát.
Tájainkon, irodalmunkban a hagyományost a népivel rokonítják, aminek persze van annyi alapja, hogy a műköltészet a népköltészet folytatása, s oda nyúl vissza éltető nedvekért. De ha a hagyományoson fejlődő folytonosságot értünk, akkor van másfajta hagyományosság is: magáé a költészeté, a művészeté, mely etnikai és társadalmi gyökerektől részben függetlenül csak a saját maga folytatója, fejlesztője és megújítója, ez pedig fokozottabb zártságot, öntörvényűséget és önrendelkezést feltételez; bizonyos értelemben önmagát termékenyíti meg.
Kányádi „népinek” vallja magát, élményeinek (nem verseinek) táj-jellege is nyilvánvaló. Vállalja az etnikumot, egészen pontosan, a „székelységet”. Ennek a népcsoportnak – akárcsak a többinek – megvolt és van a maga élő mítosza, mely minden időben hálás költői anyagot (sajnos nemegyszer csak kellékeket) szolgáltatott. Az is tény, hogy a művészileg feldolgozott eredeti mítoszanyag (például Tamásinál szürrealista módszerrel költői [!] mítosszá nemesítve) meghallgatásra talált, sőt részben etnikai tudatává vált az írástudó székelységnek. Az sem véletlen, hogy éppen „a nép körében élő értelmiség” vallja azt magáénak, mintha csak jobban hinne a betűnek, mint a saját szemének. Újabb íróink egy része is a népi írók válláról startolt, s furcsa mód az egyedi költői mítoszt nyersanyagnak használta fel, azonosítva egy népcsoport tudatával. Ez természetesen a könnyebb út a vers, a költői mítosz felé, hiszen a mítosz egy csoport tudatának költői megnyilatkozása, bizonyos fokú absztrakció, és kelléktára is kicsiszolt. Használatánál azonban legalább a Kányádi józan tehetségére, valóságérzékére és -ismeretére van szükség, hogy leellenőrizzük, mennyiben reális ez a tudat.
Nyilvánvaló, hogy Kányádi is részben az irodalom útján ismerte meg e mítoszt. De az igazi költő sem epigon. Kányádinál a valóság valamiképpen mindig „belehajolt” a versbe. Ha nem is szintetizál ő, igen szépen kapcsolja össze a népiséget (etnikum, hagyomány) az irodalmi, művi hagyománnyal.
Valahogy úgy van ez, mint a falvak által választott parlamenti küldöttekkel: választóik (választottaik) gondját-baját, szavát viszik magukkal, de nem népviseletben jelennek meg az országos plénum előtt.
Ha egy költő hangot vált (márpedig úgy tűnik, ez történt Kányádival a hatvanas évek elején), annak oka van, s az okok felfedése talán a pálya és az életmű kulcsát adhatja kezünkbe. De vajon valójában hangot váltott-e Kányádi?
Az igaz, hogy elhagyott bizonyos „népi” kellékeket, hagyományos és zárt versformákat, zárt világot, a készen kapott mítosz továbbírásáról is lemondott, de tartása, szándéka, sőt bizonyos versépítkezési sajátosságai megmaradtak. Tisztán, a valóság nem emlékezés útján történő mitizálásával, hanem esztétikai absztrahálásával. Mindaz, ami bizonyos mértékig kellék és formai elem volt, a vers szövetébe épült, lényegévé vált költészetének. A nyelv nem oldódott személytelenné, megőrizte szép anyagiságát. Kányádi nem „kikapcsolt”, hanem átkapcsolt. Saját bőrén tanulta meg a költészeti hagyományokat, s a népképviselet székely-petőfis szakaszából eljutott a vers öntörvényű univerzumáig. Lássuk, mit kezd benne tovább. Valóságismerete és igénye, tartása, hevülete viszont Kányádi többlete a tiszta esztétikumban.
Persze, mindebből egy sereg dolgot elmondtak, irodalomkritikai szentenciákká fogalmaztak Kányádira vonatkoztatva. De ha nemcsak szép szándékaink, nemcsak elméleteink vannak valamihez, hanem költőink is hozzá, igazán boldogok lehetünk.
Kányádi Sándor: Fától fáig. Versek. 1955-1970. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 14. számában, 1971. április 2-án.