Csíki László: Irodalom irigyen

Irigyen – és sajnos kissé már hitetlenül is – olvasok olyan nemzedékekről, melyek szellemi életét egy könyv, egy életmű megváltoztatta, felszabadította, irányt szabott neki, a nemzedék pedig tudta, s büszkén vallotta is, hogy egész munkájára, harcára döntő hatással volt ez vagy az a könyv. Nem például Rousseau zsenijét irigylem el, hanem olvasói, hívei lelkesedését és nekibuzdulását. Igenis, szerettem volna ott állni a múzeum előtt, amikor a Nemzeti dal elhangzott…

De nem a nagy eszmei görcsoldót, útmutatót keresem én most, hanem „csak” azt az irodalmi művet legalább, melyért úgy lehetett volna lelkesedni, mint mondjuk az Új Héloise-ért annak idején. Van-e ilyen könyvünk?

Könyvek sorsáról akarok szól­ni, nem keseregni még egy ki nem használt lehetőség felett. Én már azok közé tartozom, akik az irodalomnak a jobbik részét „kö­telező olvasmányként” olvasták el. Azaz… nem mindig olvastam el. Talán éppen mert kötelező volt. Vagy inkább azért, mert József Atti­la jelentősége az irodalomórákon annyiban állt, hogy „ő az első és legnagyobb proletárköltő”, s azt már az én ebadta évjáratom is sejtette, hogy nem költői érdem az, ha vala­ki proletár, mint hogy Ady költésze­tének utolsó szakasza sem pusztán azért jelent kiteljesedést, mert a költő felfedezte a munkásosztály törénelemformáló szerepét, Eötvös­től pedig elég furcsa dolog számon kérni, hogy miért nem sejtette meg ugyanezt jóval előbb. Tudom azt is, hogy József Attilát még a fiatal köl­tők jó része is csak az egyetemi évek alatt kezdte komolyan olvasni, miután a világhuzatban egy kicsit kiszellőztette magából a nyugdíjfél­tő tanítóbácsis szempontokat. Per­sze, mindez túlzás egy kicsit, de az már tény, hogy ha valaki azzal nyi­totta ránk a háló ajtóját a bent­lakásban, hogy olvastátok-e ezt vagy azt a könyvet, a válasz az volt: „Ja, az a kötelező olvasmány, mely­ben izé rájön arra, hogy…” Cini­kusak voltak az én kenyerestár­saim? Én csak azt tudom, hogy nem sok becsülete volt az irodalomtör­téneti értékrendnek.

De nem hencegek a nyomorom­mal, nem búsongok, könyvek sorsá­ról beszélek, s a magunkéról. Kérdeztem én is: olvastátok-e Kacsó Sándor Vakvágányon című regényét? – s kérdezem most is. Mert ez is egy lehetett volna a Könyveink közül.

Igen ám, de a mi tanárunk azt is irodalomtörténeti egyenruhába öltöz­tette volt; a tankönyvben szereplő szemelvényből pedig csak annyi de­rült ki, hogy az elnyomottak, nem­zetiségre való tekintet nélkül, össze­fognak elnyomóik ellen. Ez persze történelmi igazság, nem is vitatja el senki. A tanítókat is, tudom, mindig kárhoztatják a tanítványok, s a ma­guk bűneit, mulasztásait bosszulják meg az emlékükön. De ne legyünk szentimentálisak; a magyarázatokból és szemelvényekből éppen az hiány­zott, amiért a könyvet el kellett vol­na olvasni.

Mert soha senki nem mondta legalább egy szóval, hogy ez a romániai magyar nemzetiség regénye. Birtók Béni útját kellett volna megjárni nekünk, ami nem a sokat kárhoztatott középút, hanem a „se nem jobbra, se nem balra, egyenesen előre” jelmondatba sűrít­hető józan konokság, keménység. Ezt kellett volna nekünk elmondani.

Azt, hogy ez a könyv – túl minden konkrét történelmi adaton – a romániai magyarság lehetséges útjait rajzolja meg; hogy a múltbafordulás, díszmagyarkodás és a nemzetiség feladása között – és ellenében – létezik egy másik, szá­munkra egyetlen lehetséges út: itt élni és dolgozni, másokkal együtt. Legmagasabb fórumokon hangzott el már, hogy nem szabad a nemze­tiségi kérdést a „kényes kérdések” közé sorolni, hogy mennyire ártal­mas kiszakítani az élet komplex szö­vevényéből és fetisizálni azt. Tud­tommal azonban a Vakvágányont ma is ugyanúgy tanítják az iskolá­ban, mint „az én időmben”. Sőt, egy évvel ezelőtt, mikor Kacsó Sán­dor Válogatott írásai megjelentek, megint csak nem mondták el, amit kellett volna, s egyáltalán: keveset beszéltek róla. Pedig illene már a helyére tenni ezt is. Nem irodalom-történeti polcra, hanem – mert a Vakvágányon már nemcsak irodalom – a nemzetiségi tudatformáló té­nyezők közé. (Nemrég megjelent ön­életrajzában Kacsó Sándor felrajzol­ja azt az utat is, melyet kinek-kinek be kellett járnia.)(Mi több, ha ne adj isten, valaki megbízna, hogy egy könyv-világvásárra jellegzetesen romániai magyar könyvet válasszak az ismertek kö­zül, a Vakvágányont vinném, hogy erényeivel, gyöngéivel együtt must­rát adjon a mi kicsi irodalmunkból. Mint irodalom, torzó a könyv, s ta­lán éppen azért nem lehetett tel­jes, mert erdélyi, s nemcsak irodal­mi mű akar lenni… De hagyjuk ezt másra, illetékesre, ha akad olyan.) Könyvek sorsáról szólok. Nemcsak Kacsó Sándor könyvéről, hanem mindenikről, amelyiket nem olvastunk még és sokat írtak ilyent erre­felé.

Kacsó Sándor Válogatott írásai annak idején Sütő András és Bálint Tibor méltán nagy sikerű könyveivel együtt jelentek meg, ha jól emlék­szem, éppen a kettő között. (Azóta a Vakvágányon román fordításban is az olvasó elé került, s már ez is beszédes példája szellemi életünk alakulásának.) De mióta csak meg­jelent a Válogatott írások, az az ér­zésem, hogy irodalombírálatunk és egész szellemi életünk megrövidítet­te az írót – s szegényítette önmagát is –, mikor a két friss könyvvel együtt (mert együtt ünnepelték őket, és ismétlem: méltán) nem szólt érdemben Kacsó Sándor művéről is, mi több, nem használt ki egy kézen­fekvő összehasonlítást és egy jó alkalmat, hogy felmérje, mi történt a Vakvágányontól az Anyám könnyű álmot ígérig.

Kronológiai szempontok érvénye­sülnének az irodalomban? A fél századdal ezelőtt írott könyv – főként, hogy újból megjelenik – nem éppen annyira része szellemi éle­tünknek, mint a könyvújdonság? Hiszen, számomra legalábbis, a Vakvágányon (és akár a Lélekvesztőn) éppen olyan aktuális, mint Sütő András könyve. Mások a viszonyok, új történelem kezdődött a Vakvágányon óta, de az emberi és nemzetiségi tudat- és viszonyulásformák tekintetében sok az analógia. Megvannak nekünk a magunk Füzessy professzorai és Zakariás Dezsői, ha nem is bankárok meg félreállított potentátok; tudja ezt mindenki, miért ne szólnánk róla? Ami pedig számomra csodálatos ebben a könyvben, az az, hogy a nemzetiségi lét és ennek tudata a Vakvágányon hőseinek mindennapi életében, apró és akár személyes problémáiban van jelen, nem „nemzetiségi kérdés” valamilyen elvont és ünnepi értelemben.

A Birtók Bénik neveléséhez kellett volna ez a könyv az én kamaszkoromban, s kell ma is a mostani diákoknak. Mert valamiképpen mindenki számára vizsgaanyag lesz egyszer.

Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.