Hornyák József: Évek, őrangyalok. Novellák, kisregények. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Hornyák József új kötetének alcíme novellákat, kisregényeket ígér, miközben a leghosszabb írása harmincoldalas. Velem pedig incselkedik az ördög: milyen lenne egy Hornyák-regény? És az ördögnek igaza van. Az apró írások világa – hőseik és stílusuk – annyira hasonlít, hogy ugyanezt, ezt az ugyanegy anyagot talán regénybe-szervezni is lehetne, elindítani egymás mellett és nem egymás után a hősöket; talán egységes történet sem kellene nekik. Hiszen most is így „élnek” csupán egységes, összefüggő hangulatokban s csak a legritkább esetben történik is velük valami. Azon kívül, hogy megváltozik a hangulatuk vagy egyszercsak érzékenyek lesznek rá. Hornyák hősei nem végletesek, sőt, szinte képtelenek a végletekre. Azaz a cselekvésre (is). De ennek a típusnak van egy hatalmas erénye: az érzékenység; mégpedig minden cselekvés helyett, sőt ellenében létezik. Létforma.
Hornyák rövid-műfaja nem „irodalmi” meggondolásból alakul így, hanem választott hőseinek alkata és helyzete határozza meg. Ez van: a pillanat, a hangulat. Ismétlődnek. S ha baj van, nem az a baj, hogy semmi nem történik, hanem hogy minden pillanatban ugyanaz történik. Kis körök ezek, még csak nem is hullámgyűrűként tágulóak. Hornyák hőseinek életében semmi sem változik, mert a külső tények nem változtatják meg magukat a hősöket.
Miért van mégis az ördögnek igaza?
Vagyis mi kell a regényhez?
Mindenekelőtt talán az, hogy összefüggéseket tudjon felállítani nem is emberek, hanem jelenségek között. Hornyák írásaiban pedig mindig felsejlik valamilyen „tágabb összefüggés” (kimondatlanul, talán a görög tragédiák sorsszerűségéhez hasonlóan), s paradox módon éppen az „apróság”, azaz a kis vagy inkább; lezárt szerkezet biztosítja ezt. Azáltal, hogy ekkorára kivágja a „jelenetet”, a hangulatot, az egészre utal vele – éppen annak követelőző hiányával, viszonyítva hozzá a kivágott részt. A novellák általában ellentétei az egésznek, nem is annyira kivágottak, mint kiszakítottak. A hősök élete ilyen.
Mintha nem akarnának beleállni az egészbe, melyet kis történéseik, hangulataik alapján is fájdalmasan érzékelnek. Tiszták akarnak maradni – talán a könnyebb megoldással: a kívülállással. Mely őszinte legalább.
Másrészt Hornyák egyfajta mélységélességet tud adni alakjainak, helyzeteinek. Mintha többet tudna hőseiről, mint amennyit azok tudnak magukról az adott helyzetben. Az élet olyan, amilyen – sugallja. Ilyenek meg amolyanok vannak benne, nemzedéki problémák, jó és rossz házasságok, az emberek jönnek-mennek; de Hornyáknál soha nem születnek, nem is halnak meg. És szinte döbbenetes, hogy mindez elégséges a novellához, elég az élethez is. Csakis amiatt a mélységélesség, az adott tények holdudvara miatt lehet ez. Mert az olvasó nyilván azonosítani próbálja saját – általában hétköznapi – helyzeteit a Hornyák-novellák mindig hétköznapi helyzeteivel, miközben tudja ő, amit tud, hogy mit, miért és hogyan…
Hornyák „többet tud” ugyan a hőseiről, de nem többet az olvasónál, akit nem is riaszt el felsőbbrendűségével. Kerek, egyszerű mondatokat sorakoztat egymás mellé, a novella élethelyzetén túlterjedő – de csak alig túlterjedő – adatokat közöl, anélkül, hogy „általánosságokat” is közölne, s mindezt bizonyos ütemben, csak mint adottat, sőt változtathatatlant. Az embernek az az érzése, a felsorolást, a mondatokat a végtelenségig lehetne folytatni. Ebben a lassú sodrásban viszont minden egyforma lesz, egyik tény alig fontosabb a másiknál – és semmi ellen nincs semmilyen apelláta. A hangulatok predesztinációjáról beszélhetnénk – ha volna ilyen. És éppen ez az „összefüggés”: az élet, minden tényével, örömével, bajával, egyenletesen, megállíthatatlanul folyik, s el kell fogadni, azaz sodródni benne…
A hősök – szereplők?? – hangulatai, helyzetei innen-odáig terjedhetnek, sőt terjeszkedhetnek, de soha nem léphetnek át egy bizonyos határt. Ezt pedig nemcsak a cselekvéstől való személyes viszolygásuk határozza meg, hanem a társadalomban elfoglalt, éppen aktuális helyük is. Íme, mennyire tudatos ez Hornyáknál, sőt hősénél is:
„Zoványi egész életében azért hadakozott, hogy önmaga legyen. Ő nem valósíthatja meg önmagát, mert a körülmények sodorják, képtelen erre. Sorban minden áramlat beleakad, lesz gané ember, lesz jó ember – a helyzetektől függően.
Soha semmit önmagától nem követett el, amit elkövetett, a körülményektől rákényszerített ruha. Az élet sodorja őt, és viszi, viszi, viszi.”
Lehet, hogy mindez közhely. Hornyák egyik jellegzetessége – számomra erénye is –, hogy egy bizonyos közhelyes köznapiságon belül (realizmus) veti fel ezeket az – akár esztétikai, akár elvi – kérdéseket. Semmi rendkívüliség a helyzetekben, a szereplőkben. Senki nem indul el, senki nem érkezik meg. Amikor azonban ezen a határon túllép, Hornyák moralizál, esetleg szenveleg. Mert a hősei, helyzetei mintha nem viselnék el a döntést, a végleteket, a túlságot.
Hornyák írásmódja egyfajta tagadó állítás is. Türelme ingerel. Megértő magatartása ellenállásra, vitára késztet. Az ember legszívesebben „beleavatkozna” a novellákba… Ezt tartom a legmesszebbmenő hatásnak, amit író olvasóban kiválthat.
Hol van akkor a regény lehetősége? Az „alapokban”, mondhatnám. Abban, hogy Hornyák a jobb (és gyakoribb) pillanataiban hagyja élni a hőseit a maguk – akár vitatható – törvényei szerint. Ő nem „avatkozik bele”. Apró hangulatoknak is tud nemcsak hátteret, hanem tág asszociációs teret is teremteni. Talán éppen stílusa egyöntetűsége, folyamatossága, rendje által. Ez a rend – a stílusé – egyben Hornyák viszonyulását is jelzi hőseihez. A harmónia érzetét kelti ott, ahol nincs harmónia: vagyis vágyszerűen.
Miért spórolok én akkor egy Hornyák-regényre? (Azon kívül, hogy bízom a lehetőségében.) Mert Hornyáknak abban a műfajban, világban mozgásba is kellene hoznia hőseit. S ez itt már nem irodalmi természetű kérdés, nem műfaji szükségszerűség. És mindannyian szeretnénk tudni, hova megyünk, mit mozdítsunk és hogyan.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.