Válaszolja Csíki László – Lászlóffy Aladár kérdésére
Gyakran kérnek nyilatkozatot, interjút tőled? Az utóbbi időben beleszóltál-e irodalmi életünk valamelyik vitájába?
Nyilatkozatot sem kérnek tőlem gyakrabban, mint verset vagy novellát, és nyilván, a kettő összefügg. Ráadásul mintegy két esztendeje inkább csak a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként kérdezgetnek. Valaha (ez nálam kb. három esztendő) azt nyilatkoztam, hogy igazi műfajom a nyilatkozat. Értve ezen, hogy minden írásomban a véleményemet akarom mondani, lehetőleg többek („a fiúk”) nevében. Azóta csak annyi változott, hogy nem a fiúk nevében, hanem akként próbálok szólni. Általában mindig valamivel – akár csak esztétikai elvvel, szabállyal – vitatkozva írok, s azt hiszem, ez elég. Irodalmi vitákban olyankor vettem részt, amikor „nem ment” az írás, márpedig én feltétlenül „el akartam mondani, hogy…” – elkapott a rendteremtő buzgalom. A vitához azonban véleményem szerint legalább önirónia kell, ha az önkontroll már hibázik is. Ez a mi irodalmunk, mely roppant komolyan veszi önmagát, általános humorérzék- és önbírálat- (tehát önismeret-) hiányban szenved. A bátorító emlékű Földes Lászlónak volt igaza, amikor viták helyett az alapfogalmak tisztázását sürgette. Mert még ott sem tartunk.
Hogyan látod a hagyományok kérdését? Kikre épít, kikre építhet a jelen?
Illyés Gyula írja a Petőfi Sándorban (55. oldal): „A költészet a legősibb művészet. Azt terheli legtöbb hagyomány. Ott a legmerészebb új is csak a hagyomány jóvoltából az. És sehol nem lesz az újítás oly zsarnok, sehol sem akar oly örök életű lenni.” Ez az alaptétel. Hagyomány viszont többféle van, s minden kor a neki tetszőt, az őt igazolót választja ki. Ugyanígy a költők, külön-külön. Tehát itt is a választáshoz való jog megadását kérném a szellemi közösség által. Minálunk eddig inkább Igazi műfajom a nyilatkozat, egy bizonyos féle-fajta, „népi hagyományt „élesztgettünk” – nyilván reakcióként egy „hagyománytalan* szakaszra és szemléletre –, viszont ezt egyedül üdvözítőnek kikiáltani botorság. Furcsa módon pillanatnyilag a hagyomány „őrzői” a türelmetlenebbek, ők tagadnak mindent, ami rajtuk „kívül levő” — a maguk abszolutizált helyzeti igaza nevében —, s nem az újítók, ahogy az már „hagyományosan” lenni szokott. Az „újítók”, akik nálunk jelenleg tulajdonképpen csak egy másfajta – de éppen olyan szerves – hagyományt választottak. Szerencsére, vagyunk annyira gazdagok, hogy megengedhetjük ezt magunknak. De van egy megteremtett hagyomány is. A klasszikus példa rá éppen Petőfi Sándor költői indulása (!), aki két-három év alatt a magyar irodalom egész addigi útját bejárta önmagáig, megismételte, maga teremtett hagyományt magának. Belefoglalva szépen Horatiust is. Mert az irodalomban hagyomány nemcsak nemzeti létezik. És nem csak a múlté az. Nekem a tegnap írott versemre is szükségem van, jó lesz valamire.
Mit tartasz a legfiatalabb nemzedékről?
Íróként, nem szerkesztőként válaszolok. Megpróbálok felállítani egy sémát, hátha valaki nem illik bele a legfiatalabbak közül. Irodalmunknak — és vele nem azonos „irodalmi életünknek” elsősorban — sikerült annyira bonyolulttá válnia, azaz „fejlődnie”, hogy azt se tudja, mihez kapjon, aki frissen belelép. Nyilván, öntudatlanul is csatlakozni akar valakihez. Hagyományhoz (szükségből), kortársakhoz (részben a könnyebbség okából). Egy időben, említett buzgólkodásaim szakaszában, azon búsongtam, hogy irodalmunknak nincs olyan vezéregyénisége vagy legalább olyan tekintélyes főalakja, akit ha követni nem is akar a fiatal, legalább ellenkezhet vele, s így könnyebben mérheti ki a maga helyét ebben a viszonyban. Mostanra talán-talán kialakultak valamiféle fő vonalak (néha már fraternizáló frontok) – tehát vannak epigonok is. Azon túl, hogy egy irodalom kezdeti vagy újrakezdési szakaszában az epigonizmus, a meghallgatásra talált művek, szerzők utánzása törvényszerű, személyenként is az, át kell esni rajta, akár a kanyarón. Más kérdés, hogy milyen hagyományt, avagy pillanatnyi „kontextust” kínálunk fel (akár utánzásra), van-e a kezdő tollforgatóban annyi erő, hogy elnövi a hatást (az összirodalom szempontjából ez embertelenül jelentéktelen körülmény), s teremt-e a szellemi, irodalmi közösség kedvező feltételeket ehhez. Az utóbbi kérdés közügyi. Mondják, a fiatalok dolgát megkönnyíteni nem úgy lehet és kell, hogy minél kevesebb ellenállási felületet kínálunk fel nekik. Vagyis, hogy minél nagyobb az ellenállás (legyen az a közvélemény vagy éppenséggel a hagyomány stb.), annál többet kell tennie, dolgoznia, nagyobb feladatokat kell vállalnia. Ebből visszakövetkeztetve, s a magam indulásának körülményeit is beleszámítva, az az érzésem, hogy ott ártunk a legtöbbet nekik, amikor atyailag – csoportonként – a közösség családias, szerető kebelére fogadjuk őket, nem akarván hagyni, hogy különbözzenek vagy „elbitangoljanak”. Egy dologban könnyíthetünk: ne tukmáljuk rájuk a magunk tapasztalatait, ne gördítsünk eléjük adminisztratív természetű akadályokat, és persze, bízzunk bennük. Hiszen mi „hagyomány vagyunk”.
Az utóbbi időben megjelent írások, cikkek szerzői közül kikkel vitáznál?
Többekkel, de már megbocsáss: minek? (Lásd első válaszomat.)
Valamit az időbeosztásról, egyéni módszeredről. Hogyan lehet „lépést tartani a korral”?
Minap összeszámoltam következő két hónapom tennivalóit, s kiderült, hogy az írás a hatodik helyre szorult vissza. Egyre zsugorodó szabad időmben írok, egyéni módszer szerint: ott, akkor, ahol és amikor lehet. Viszont azzal vigasztalom magam, hogy így legalább védve vagyok a professzionizmus kényelmes rutinjától. Bár azért… A kor… Élek. Állítólag a levegőben van egy csomó minden…
Szabad-e, szükséges-e vagy káros élő alkotók között értékrendet felállítani?
Élő alkotók között, főként kézi- és tankönyvekben szoktak (tehát bizonyára szabad) értékrendet felállítani. Ez persze csak pillanatnyilag állhat a lábán, s mint ilyen – főként a „közönség“ felé –, szükséges is … pillanatnyilag mindig. Éppen csak vigyázni kell vele: könnyen rögzítődhet a tunyább agyakban. Néhány idősebb kortársunk az utóbbi években szép könyveivel ugyancsak felborította a tananyagban is szentesített értékrendet, néhány nagy zajjal induló fiatal pedig, véleményem szerint, igen szerényen szerepel. . . Szerencsénkre, van még idő, s mint tudjuk, megy tovább.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.