Bajor Andor: Tücsök és bogár. Szatírák és humoreszkek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.
A pillanatnyi helyzet az, hogy Bajor Andort inkább humoristaként tartjuk számon, akinek a tiszte bizonyos dolgokat a helyükre tenni, ahogyan Kolumbusz is a helyére tette a tojást, s miközben ezt a mutatványát tapsoljuk, el-elfeledkezünk arról, hogy Bajor a költészetnek olyan északibb, mostohább éghajlatú tájait fedezte fel talán, melyekre a mi néha már idejétmúlt kétárbocos líránk csak ritkán jut el, inkább kedvelvén a nyugodalmasabb partokat és réveket.
Tudniillik a véleményem az kezd lenni, hogy Bajor sokszor inkább csak eszköznek – ha úgy tetszik, éppenséggel álcának – használja a humort, de ugyanakkor kifejezhetné magát gázszámlában, Himalájában vagy akár C-dúrban is. Persze, szabad asszociációs alapon, ahogyan szokta. Nálunk leginkább Lászlóffy Aladárhoz és Szilágyi Domokoshoz hasonlóan, valahol a kettő között.
Másrészt Bajor Andor a mi irodalmunk amolyan Odüsszeusza, aki falovacskában (könnyebb műfajban?) lopja be magát a várba, ahol, ha akarná, kő kövön nem maradna, s kiszedegethetné a falból a Kőműves Kelemennéket is, a nagy építés kis áldozatait, mondván, hogy azok is emberek.
Szóval Bajor Andornál csak annyi történik, mintha a tisztelt közönséget felkérnék, szíveskedjen a trójai háború történetét vígeposz formájában elolvasni, mert a lényeg nem változik, a halottak száma sem.
Fentebbi, címadó hasonlataimat az alábbiakban próbálom magyarázni.
Bajor Andor legutóbbi kötete, a Tücsök és bogár – címe ellenére is – meglehetősen szigorú leltár, benne van az utóbbi években bennünket izgató – vagy inkább ingerlő – témák javarésze. Régi dolog, hogy a humoreszk az aktualitásból táplálkozik, tehát az aktualitásban hat, meg is szoktuk már, hogy éppen ezért efemér kérészéletűnek is tartsuk. Bajor esetében azonban, úgy tűnik, nemcsak egy műfaji kényszerűségről van szó. Nemcsak a humorista társadalmi önkéntes munkáját végzi, amikor röptében eltrafálja a legutóbb felröppent vagy felröppentett témákat. Hanem, igazi íróként, a valóság elemeit anyagnak használja a maga személyesebb mondanivalója számára. Ha Bajort pusztán csak humoristaként értékelnénk, akkor a mostani kötet néhány írására kellene ügyelnünk csak, melyekben Bajor valóban a humoristának az effajta minősítéshez szükséges házi feladatait látja el, „tollára tűz” bizonyos jelenségeket, „rámutat arra, hogy…”, „ítéletet mond felette” stb. De hol van ennek a „rámutogatásnak” még a nyoma is például a Szerencsés körülmények vagy a Fátum, vagy a Vízmű ostroma című szép novellákban?Ha Bajor humoreszkjeinek aktualitása körül keresgélnénk, a kritikusi nádpálcával intően böködnénk késői vagy idejétmúlt reagálásaira, hogy ugyan bizony miért „itt és most” ítélkezik az irodalom bizonyos meghaladott proletkultos jelenségei felett, mint a Toldi szaktárs munkabalesete című írásban, vagy mi ez az egyoldalú élcelődés a Majmok bolygójában; mindkét írás ugyanis egyszerűen régebbi keletűnek tűnik. S a többi. De nem erről van szó.
Bajor szabad asszociációs leltárain nem nagyon tudunk ám nevetni, mert éppen azokból derül ki, hogy sok minden hiányzik, s mi magunk is híjával találtattunk a nevetéshez. Mert teszem azt, ha Bajor a bürokráciáról ír (igazi humoreszktéma!), nem azt mutatja ki, hogy a bürokrácia mennyire nevetséges, hanem azt, hogy képtelen és természetellenes. Bajor a maguk természetes arányaiban akarja látni a dolgokat, bennünket pedig egyszerűen megdöbbent az a lehetőség, hogy a pontosnál (normálisnál) gyengébb vagy erősebb szemüveget ajánlhat valaki. Annak pedig, hogy ez (vagy más ehhez hasonló) gondolat egyáltalán megfordulhat egy író fejében, valami, talán általunk nem ismert oka kell hogy legyen. És gondolkodni fogunk, hogy mi az. Mert egyszerű Kolumbusznak megállítani hegyén a tojást, de gondolkodjunk el azon, eladdig miért nem jutott eszébe senkinek ez a megoldás. Vagy azon, miért nincs ajtója a gáztűzhelynek, ha a használati utasítás szerint nekünk tenni kellene azzal valamit? És mi van a Vízművel? Jó, fel kell robbantani, bár mindenki szomjas, a tűzmester is. És miféle bűvös hatalommal rendelkezik a nagy koordináló, hogy mindenki aláveti neki magát? Miért gyártunk óvó fétiseket, hogy a végén mi magunk is leboruljunk előttük?
Mi van például Köteles Fábiánnal? Egy közhasználatú szó és egy családnév véletlen megfelelése, jó. De miért áll bele Bajor ebbe az abszurd játékba, s tódítja meg egy lidérces történettel, eladdig, hogy az eredeti ötlet a végére lényegtelen lesz, ahogy a rejtezkedő ember képtelen dolgait olvassuk? Hát, kérdem én, humoristafogás az, hogy nem „leírnak” egy alakot, hanem gondolkodni hagyják? És miféle humorista az, aki vigaszirodát akar nyitni? Amikor a panaszirodában lenne a státusa. És egyáltalán, hogy kérdezheti Bajor: „ön mit ábrázol?”
*
Kapásból vettem ki Bajor Andor írásaiból lehetséges kérdéseket, s lám, mindenik kapcsolódhat egymáshoz, mintha már eleve készen lettek volna, csak éppen a kérdezés valóságürügyét kellett megtalálni, azt a leltári tételt, mely után érdeklődhetünk.
Anélkül, hogy erőltetném a lírával való hasonlatot, mégis azt hiszem, Bajor írásainak elemzésénél, vagy inkább: megértésénél éppen arra kell figyelnünk, mint a költeményben: nehogy pusztán csak a költői kép anyagára figyeljünk, s ha például leveleit hullató fáról olvasunk, szép őszi versnek minősítsük az írást azon nyomban. Mert Bajor írásainak van egy mögöttes, általánosabb értelme is, s ez nem csak abban áll, amit a jó tanító bácsik így szoktak megnevezni: „a hétköznapok kis, egyszerű eseményein keresztül általánosabb jelenségeket, kérdéseket villant fel.” Talán inkább úgy kellene rá figyelnünk, mint mostanában a versre szoktunk, már az iskolában is, s fogadjuk el egyelőre azt, hogy Bajor „közérzeti” irodalmat művel. Ebben az esetben pedig nem a kis dolgok „nagy” megfelelőjét kell megkeresnünk keresztrejtvényfejtés-alapon, hanem egyetlen egésznek kell felfognunk az írást, s szépségének „előállítása” valóban titok marad egy kicsit, a kritikusi jelszó pedig inkább az, amit Ady Fekete zongorájára mondottak: „Vesszek meg, ha értem, de zseniális.” Mert vajmi nehéz lenne azokat a belső elemeket meghatározni, melyek Bajor írásainak fanyar, néhol már szenvedő líráját alakítják, még ha az alkotásmódjára következtethetünk is.
Nemcsak az esztétikum szempontjából egyetlen és egész világ ez. Bajor emberi igénye szerint is egynek és oszthatatlannak kell lennie.
Minden bevált humoristafogáson innen és túl az olyan írásokban, mint a Ha vizigót diplomata lennék, a valóság egyik „részének” a másikkal való összevetéséből és különbözéséből „jön ki” a humor (nyelvi szinten is), de egy általánosabb, kissé fájdalmas tanulság is: két dolog nem fedi egymást, valami szakadás van itt… A Fátum-ban már nyoma sincs a „megszokott” humornak, a különbözés itt egyetlen egységen, típuson belül alakul ki, „objektíve”. A párhuzamos életrajzok drámaisága olyan írásokat juttat még eszünkbe, mint az Évvégi leltározók, melynek utolsó két mondata így hangzik: „Nem mutatták meg a fontos papírt. Így végül is nem tudom, ki vagyok.”
Van itt valami nevetnivaló?
Vagy figyeljünk a szavak értékváltozásaira. Egy egyszerű példa, mely talán Bajor nyelvi eredetű humorára is fényt vet: egy szójátéknak induló kapcsolás (akárcsak a Köteles Fábiánban), mely komolyra válik. Az oboa és a boa különbözése adja a konfliktust, egyetlen emberen „belül”. A szomorú a különbözés fel nem ismerése. „Kis dologról” van szó itt is, mely akkor nő „naggyá”, amikor a hőst „megerősítik értetlenségében”, s objektíve, külsőleg is hamis elképzelését igazolják. Látszólag egy egyszerű protekciósztori az egész, íme. Bajor odüsszeuszi falovacskája; s milyen messzire bejut vele a várba!
*
Ha a karikírozás a vonalak eltúlzását, tehát a valós arányok felborítását jelenti, akkor Bajornál új funkciót kap ez az eljárás, s egyben megszűnik a szokott értelemben vett karikírozás lenni. Tessék elolvasni a Vita a ferdepofájúval című hitvallást, melyből kiderül az is, miért éppen ezt a műformát kell Bajornak használnia. Íme, a három tétel: 1. „Ha valami torzat pillantok meg a valóságban, először a szememet tartom bűnösnek…” 2. „De gyűlölöm a torzságot…” 3. „Hát hogyne lennének ellenségeim azok, akik nehéz agymunkával jutnak el odáig, ahonnan eredetileg bámészkodom?…”
Az objektív és a szubjektív egymásbajátszásán túl, az írói alapállásra kell figyelnünk, ez pedig a vallomástevő emberé, inkább a lírikusé, aki a valóság dolgait önmagában és önmagán kéri számon. Bajor az a töprengő ember, aki képtelen belenyugodni az arányok megváltozásába, a megzsugorodásba. Eredendően romantikus alkat, de nem a kérlelhetetlenek közül való, hiába ez a jelző szokott lenni a humoristák értékelésének non plus ultrája. Ő mintha egy klasszikus szépség ideáihoz mérné, hasonlítaná az eltorzult gerincet. S ez sem a humorista kötözködése, akinek a műfaj törvényei szerint elégedetlenkednie kell, tehát mérnie valamihez. Bajor mintamértéke elég világos, s mondhatni, a hiányával van jelen, ami az írások tanyai ízét is magyarázza.
A kötetben sok a közvetlen önvallomás vagy az olyan írás, melyben a hőst az íróval lehet azonosítani. És Bajor nem ábrázol, hanem kijelent, tényként közöl dolgokat, melyek másutt – az ő lendülete, szubjektív logikája és hite nélkül – bizonyításra vagy legalábbis levezetésre szorulnának. És asszociál, nem kifejt. Az epikus szerkezet felborul, mert az írást Bajor önvallomásának logikája, a belső tények közlésének egymásutánja alakítja. És éppen ezért bíz sokat a szavakra. Nem is a szavak helyzeti, akár hétköznapi értelmére, mert számára a csillag mindig is a messzi ideált fogja jelenteni. Bajor szigorú, szikár és pontos nyelvezete, melyben semmi nincs a humoreszk kötelező „lezserségéből”, szintén valami komolyra enged következtetni. Mintha ezek az írások valami általános, roppant súlyos és már megfogalmazott gondolat bizonyító vagy példaanyaga lennének; ami abból a gondolatból látható, megmutatható.
Megint csak Hemingway jéghegypéldája jut az eszembe: a jéghegy hétnyolcada a víz alatt van, csak egynyolcada látszik, de a nem látható rész adja az egésznek a stabilitását, erejét. Bajornál ez talán úgy módosul, hogy az egészből egy fanyar mosoly látszik, de mindig tudjuk, hogy teljes értékű ember és mély gondolkodó áll a mosoly mögött.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.
