Horváth István: Kiáltás a halál ellen. Versek 1971–1972. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1973.
Lehet-e úgy olvasni könyvet, mintha írója egyetlen munkája lenne? Hogy ne segítse régebbi érdem, s ne aggasszon a „hogyan tovább”? Vagyis úgy írják-e a verset, mintha az egyetlen lenne, mely hírt visz s megmarad? Ha a versírás az önmagunkkal való legteljesebb azonosság (ritka) pillanata, akkor minden vers az összes többit magában hordja, s megértéséhez a többi akárcsak adalék.
Horváth István 1971– 1972. évi versei a Kiáltás a halál ellen című kötetben egyazon tárgyról szólnak, ugyanegy állapotot rögzítenek. Talán részleteikből össze lehetne állítani azt a lélekbeli ősszöveget, melynek változatai. Kísértő gondolat. Az indítás természeti vagy életkép, máskor közvetlen vallomás. Mert segít a kötet szerkesztése is, íme a lehetséges első sor változatai:
Kopár ágakon / varjak, élő gyász –– Tar fa, hallgatag –– Esik, a gerlék siratóznak –– Az árpa megért, most földnek hajol –– Az ősz teszi, mit tenni adatott ––
A másik változat (a vallomás):
Jönnek a legyőzött gonoszak utánam –– Egyedül vagyok –– Dehogy halok meg –– a fenét –– Futok feléd, a megsebzett –– öregségemben itt él a gyermek –– Hogy honnan jövök, / és hogy meddig értem? –– Akartam annyi mindent –– Nehéz volt ez a hat évtized –– Magam virrasztom: magamban az embert –– Én ezt a percet megölöm –– Belenézek a hallgatásba ––
Vagy akár a kettő együtt, így:
Tusakodások ághegyei, / szívembe tépő döfődések –– Hittem, villámszál vagyok –– Amit tudok, mind én vagyok: / a föld, az ég, a csillagok.
Az ősz – a hatvan év… Kopár ág – magány.
És: „Az ősz teszi, mit tenni adatott.”
A hang, az alkotás módja ismerős, a költői állásfoglalás örök emberi, általános és egyszerű. Én szeretem.
Mi következik? Az effajta vers klasszikus szabályai szerint a képek, a gondolatok kifejtése. A jelkép vagy az allegória megszerkesztése és fölmutatása. Hogyan történik ez; melyek az elemek? Előbb a láthatók, az érezhetők: a mező, az ég, a fák, az érzelmek – egyenlő nyomatékkal. A költő a maga hangulatának, céljának, a pillanatnak megfelelőt választ. Majdnem kizárólag a falusi élet képeiből, kellékeiből és a természetből. De nemcsak a közvetlen – vagy emlékbeli – környezet, a kinti világ kínálta lehetőségek, elemek felhasználása ez, a megjelenítéshez, hanem szemléleti kérdés. Horváth István egy helyütt azt írja: a „nagy végtelen”… Nagy a határ, a mező. A végtelen, az… végtelen. A „nagy” jelző azonban a konkrét, „háztáji” elemek körébe vonja. Jellemző Horváth Istvánra, hogy ily módon az egész világot tudja magáénak érezni, vagy az egésszel szegül szembe (ez is a birtoklás egyik formája).
Érted is, mellettem,
s az egész világ ért
felelősség éget,
hogy a mindenséget
mint fogalmazzam meg,
amíg benne élek.
Új adalék az eddigiekhez az utolsó sor. Az önmagához való viszonyítás. Másutt a költő úgy érzi, a legnehezebb kor az volt, amelyben ő élt. Minden költő így érezte, minden korban. Ez a költők naivitása… és igaza; így hihették magukat megváltónak valaha. Horváth István nem hiszi ezt, nagyobbennél a fájdalom. Nagy szenvedéshez nem kell feltétlenül hatalmas kataklizma. Bár Horváth István megélt két háborút, nem feltétlenül ez fáj, vagy csak annyira, amennyire más. Megint csak az egész érzékeléséről van szó, mikor az elemek, a sérelmek, a benyomások súlya egyenlő. Főként az emlékezésben, mely old és egyenlővé tesz. Van egy olyan is, hogy költői érzékenység, s ez nem a külső világ objektív, statisztikai mércéje szerint érzékel kicsit és nagyot.
Tulajdonképpen az idő fogalma körül folyik Horváth István harca. Nála az idő konkrét, érzékelhető, akárcsak a versbe kerülő elemek eredetijei: kor, életidő. Elmúlás. Az ember időmérő lesz egy általános és mérhetetlen időben. Ez az első fájdalmas ellentmondás ezekben a versekben; a dolgok személyünkhöz kötöttsége és a mi kötöttségünk a világ dolgaihoz. Mely által s a megismeréssel kiszakadnak az általánosból, az egészből. Velünk múlnak el, s ezért birtokunknak érezhetjük, de felelősséget is ró ránk ez a birtokviszony. Az ellentmondás Horváth Istvánnál fájdalmat jelent. Nem is lehet ez másként annál, aki az egészre vágyik, s a teljességet nem feltétlenül önmagában, hanem önmaga és birtokai viszonyaiban látja, éli, keresi. Akinek életszükséglete a környező világ elérhető – látható, érzékelhető, megismerhető – dolgai.
Fájdalmat okoz azonban a birtokolt világ; a rész-egész szakadása is. Ott következnek az életrajzi elemek, „adalékok”.
Vagyok ott, se itt.
S érzem mindkét oldal
szívlüktetéseit.
Horváth István – egy ember – életú tjára, konkrét, kiszabott idejére s annak eseményeire történik utalás, s ezek magyarázzák a pillanatnyi magatartást vagy részmagatartást: a hangulatot. Előbb megint csak közvetve: a versben felhasznált elemek árulkodnak az eredetről és az életről (falu). Még szociológiai szem pontból is izgalmasak Horváth István közlései azokkal való viszonyáról, akik közül jött és kiszakadt. „S mivel náluknál másabb voltam / (mindig így érzi a középszer), / úgy érezték, hogy megraboltam / önérzetükben, s ferde kényszer, / sanda gyűlölet gyomját oltva / szívükbe, néznek ma is csorba / mosollyal, melyet oly jól értek.” A kibeszélés költészete ez.
A szakadás a történelmi idő és az egyén életideje között is fennáll. Horváth István, mert nem tudja a maga ritmusát rákényszeríteni az időre – költők évezredes vágya ez – kiszakad belőle, „ellenzékbe vonul”. Még a kötet címe is erre utal. Az időnek ezeket a lépcsőfokait nem járja be; a történelem ideje, az általános, örök idő és az egyén ideje között nincs összhang. A nagy igény, a teljesség mindegyre szembesül az egyszeri lét kérdéseivel, és beteljesületlen marad. Ha a könyvet egyetlen tiltakozásnak fogjuk fel, akkor ennek a tiltakozásnak legjellemzőbb formája az, amit „életigenlésnek” szoktak nevezni. „Én ezt a percet megölöm” – írja –, de azért, „mert oktalanul szomorít”. Sok az erő ebben a könyvben, vagy az erő hangoztatása. Akárcsak a felelősség. Horváth István a maga sorsát írja, s annyiban szintézisköltészet, amennyiben minden ember idegrendszerét évszázadok építették ki, sorsát a közösség alakítja (akár azáltal, hogy ellenállásra készteti).
Hogyan mutatkozik ez az irodalom szintjén? Paraszti vagy akár népi író-e Horváth István, ahogy azt életrajza és költészetének anyaga alapján hihetnénk?
Először is: igen nehéz lenne Horváth Istvánt ehhez vagy ahhoz az irodalmi irányzathoz kötni. A népiség mai fogalma, mely nálunk paradox módon egyszerre politikumot és stílromantikát jelent a költészetben – nem alkalmazható rá. Nem elvi vagy irodalmi meggondolások alakítják ilyenné költészetét. A közvetlen, őszinte emberi vallomás csak a költő életútjára, pillanataira és érzéseire tart számot, s azokkal együtt alakul. Ilyen értelemben Horváth István volt, azaz lehetett népi költő is. De most nem akar senki szószólója lenni, senkit „az irodalomba emelni”, önmaga „képviseletében” van jelen, s ha ő, az életútja jellegzetes és jellemző egy bizonyos társadalmi formációra és annak alakulására – úgy természetszerűleg „képvisel” is. Az egészben próbálván élni Horváth István már nem áll sem erre, sem arra az oldalra, még egy szakadással, ellentmondással tetézni fájdalmait, önmaga kímélése ez? Lehetséges. A rosszat természetszerűleg elveti – de ez nem jelent feltétlenül harcot és agitációt. Megoldja a fogalmakkal és a hivatkozásokkal, nem konkretizál. Ennek azonban nem feltétlenül a lankadáshoz, az öregséghez van köze. A bölcsességhez – melyet állítólag az idő hoz meg – talán már igen. De miféle bölcsesség ez? Nagy szó lenne, ha azt mondanám: az életé? Mert hiszen Horváth István versei – a halál, az elmúlás hangjai ellen ére – tele vannak életerővel. Az egészben élni nem lehet halálvággyal, ami kiszigetelődést, bezárkózást, a folytonosság, tehát az öszhang megszakítását jelentené. Melyek tehát a lehetséges utolsó sorai annak a lélekbeli ősszövegnek?
Vess tüzet a homályra – Kit kérdjek? Ki felel – ezután hogy legyen – (A szél) holt poromból is – illatként – kiold –– Én csak növök az idő fogytán – És egy cseppet tán boldog is vagyok.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.