Feljegyzések verseinek első, második, harmadik olvasásakor
I. A költő helyzete
Egy romantikus, forradalom nélkül. De forradalmak időrésébe szorítva. A megkésettség és a korán-érkezés (kirekesztettség) iker fiú-lány érzése. Időrés: az örök jelen (ez abszurditás, de mint a lét ténye). Kompenzációként pótcselekvés – költészet (rombolni a jelent az időrés megszüntetéséért és látomások). Kivonulás a társadalomból – zseninek lenni. A zsenialitás mint sterilitás (ez vágy!). Kivonulás a társadalomból: a múltba. A múlt, anyagtalanságában, csupa nagyszerűség – zseniális, mert alakítható. A zsenialitás mint idő-kérdés. Mint létprobléma. – A-lét vágy a lét oka (ez visszatérési kísérlet is, ideális a lakban, a létbe: itt inkább a reinkarnáció vágya): az önmagunkról alkotott kép szuper-realitása.
Azaz színház (hiábavalóság). A dráma (ekként is, újra): az örök jelen, az anyag, melyből élve nem lehet kivonulni, (önpusztítási hajlam.) A kör teljes. Ismerős.
II. A költő állapota
Eredendő vágy és egyetlen lehetőség: önmagunkba vonulni, saját csúcsainkra. A puszta lét: mérce, mérték nélkül. A magány és dacos individualizmusa (a látszat ellenére érzelmi, nem filozófiai indíttatású): – a kegyetlen öröklét. A múlandóság – a testiség: a szenny! – kísértései (szimbolista jegyek, de a szimbolistákkal ellentétes fogantatásúak). A vágy: nem visszatérni, hanem megérkezni. Alakot ölteni. Akár maszkot. Alakot ölteni a természetben… De a költészet hatalma és drámája: a természeti (akár örök) forma nem elégséges számára. Emberi logikára akarja fogni a világot, mely nem emberi logikára jár. – Az igazi harmóniához öröknek kellene lennünk. (A természettel való viszonyban kiderül a költő öröklétének illuzórikus, mesterséges volta – metafizikus fájdalom.)
A halandó és a természet igazi harmóniája ujjongás lenne vagy végső közöny.
(Kísérlet ennek elérésére.) A természeti versek emiatt nosztalgikusan édesbúsak vagy fájdalmasak.
Alakot ölteni a szerelemben: út az anyagon át – kényszerűségből: fordított transzcendencia. Végre nem hiábavaló, de lehetetlen. – A szerelem beavatkozás az időbe. A helyzet itt fordított, azaz illuzórikus; az idő beavatkozik a szerelembe.
Újra az örök jelen. Az anyag önhittsége, mellyel ugyancsak teljes létre tör. És önmagát cicomázza, túldíszíti múlandóságát. Maradandó: a cicoma, a kellék. A vers. Lehet örök, de kevés.
III. A költő próbája
Betörési kísérlet az időbe – időtlen (örök? folytonos?) forradalmakkal. Látnokok, őrültek, világmegváltók – egy más, ismeretlen (talán természeti) törvényszerűség szerint eszményiek. A forradalmárok mindig költők (ez a romantika; fordítva nem igaz). A vers annyi mint a forradalom: más (ideális, azaz egyben személyes) törvényre fogni a világot. A másként, szubjektiven felfogott világot más, személyes törvényre kényszeríteni: kettős optikai csalódás – költészet. A költő mint egyedüli mérce. A kitapasztalt idő és lét a mindenség mértéke. Szabadon – sosem egyenlően. – Az individualizmus eufóriás boldogsága. – A forradalom mint transzcendencia. – Személyes szabadság a tömegben. – Az egyesülés pillanatában a legtisztább magány. – A szerelem illúziója. – önmagán belüli harmónia. – Esetleg hősi halál. Talán önkéntes száműzetés az elíziumi mezőkre.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 3. számában, 1975. január 17-én.