Márki Zoltán: Megsebzett harangjáték. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Utólagos és szíves engedelmükkel, írjam és olvassák másként ezt a reflexiót Márki Zoltán kötetéről, mint szoktuk. Mert feltételezem, hogy az olvasónak előbb s előbb azzal a bizonyos „érthetőséggel” gyűlik meg a baja, ez esetben én – bár nem állítom, hogy „meg fogom értetni” – megpróbálok elmondani annyit, amennyi számomra szükséges volt, hogy elfogadjam Márki versét versnek, világát világnak. (Hogy jó versnek és izgalmas világnak tartom, az most az olvasó számára legyen mellékes.)
A Márki-versek „partjára” talán ki kellene tenni egy táblát: „Tessék bátran úszni! Ez fenntartó és egységes közeg.” Csak egy kicsit más, mint amin közlekedni tanult az olvasó. Csak ne legyen görcsös, ne kösse magát olyan nagyon a maga örökölt elképzeléséhez, higgye el, hogy másnak is lehet – az övétől különböző, de – érvényes logikája meg szeme. A megértéshez bátorság is kell, legalább annyi, hogy ne higgyük csalhatatlannak és megismételhetetlennek magunkat, merjünk belefeledkezni és „feladni magunkat” egy picurkát, egy versnyit.
Nézzük meg Márki verseinek jelzőit. A jelzők valahonnan egészen távolról „jönnek” a jelzett szóhoz (talán inkább: fogalomhoz), néha még a nyelvi törvényeket is áthágva, de nem egyik érzet területéről a másikra (szinesztézia), hanem a valóság, a nagybetűsnek emlegetett élet egyik (ismert) területéről a másik (ismert) területére, furcsa módon azt az érzést keltve, hogy így együtt most már egyiket sem ismerjük. Bizonyság ez arra, hogy ez az egyetlen valóság és egységes lét mennyire megosztott? De egy versen, egy képen, mondhatnám: egy Márkin belül ilyen „jelzős” kapcsolásban egyenlővé is válnak ezek a különböző területek és fogalmak: bizonytalanná, esetlegessé.
Márki több tagadó formát használ helyenként, mint állítót. Úgy, hogy nála azt kell megkeresni, ami nincs, arra emlékezik, ami soha nem volt. Nem csupán birtoklási vágyból, gőgből, hogy a „nincset” is birodalmához csatolja. Hanem valamiképpen negatív formába önti a szilárdabb anyagot, ami – a vers és a nyelv szintjén – maga se több, mint képzet. Az állítás mintha erőtlenebbnek tetszene számára, a jelenlevő kevésbé látható, mint a képzet. De ez sem ábránd, ez sem álom. Hanem mintha „hátulról” közelítené meg a színpadot, melyen lejátszódik egy tavasz vagy egy szerelem, egy élet, s nem tagad, csupán a díszletek vázát, szerkezetét és felállításmódját látja s tartja szebbnek, nem a festett pannókat – szemből vagy szemtől szembe, divatos-huszárosan. És ez már nem lelkiállapot. Az emlékezés is inkább űr, mint benépesülő tér.
Jelzős kapcsolatokról beszéltem – és költői képet értek rajta, társítást. Megalkotási módszere legtöbbször annyiban áll – klasszikus minta szerint –, hogy az epikumot elhagyva, csak a lényeges képelemeket kapcsolja össze – általában jelzős szerkezetbe –, vagyis kihagy „fázisokat”, s ez már ítélet (vagyis tartalom): a költő akarata szerint némely dolog lényegtelen lesz, elhanyagolható, de „elsüllyedt jelenléte” (lásd tagadó formáit) erősíti a láthatót, s egyben általánosabbá teszi, egyfajta metafizikai értelmet és „távlatot” adva neki. „Ráadásul” egy közlendő „tény” más-más oldaláról, tulajdonságából veszi az elemeket, a kísérőjelenséget vagy jelzőinek a jelzőit írja le. Feltűnő a módszer akkor, amikor szokványos vagy sablonos szerkezetet bont fel, felcseréli egy-egy elemét, vagy ellenkezőleg: a sablon mintájára másfajta és más fajsúlyú elemekből építi újra a kapcsolatot. Persziflázs ez? Ha igen, akkor közvetlenül a „valóság” persziflázsa. De lehetőségszámítás is.
Márkinál nincs bizonyosság, csak esetlegesség van, nincs ellentét, csak másfajta lehetőség, tehát nincs idő, tehát azonosság sincsen – s a versben ezért szükségtelen a hasonlat. A felcserélhetőség azonban nyilvánvaló, nemcsak a nyelv szintjén lehetséges és valószínű, hanem „abban” is, amit a nyelv kifejez. Márkinál – közvetlen vallomások híján – a versalkotás módszeréből következtetünk a világlátásra –, s hogy erre meri bízni magát, az a versbe vetett nagy-nagy hitéről tanúskodik. Másrészt ez a fajta vers még egy példa arra, hogy nem feltétlenül sznob élvezet a szerkezet absztrakt vonalában gyönyörködni, vagy alkotásmódját megfejteni, ha nem a valóságértés elengedhetetlen feltétele is. (Mert valóságról van szó, mihelyst le lehet írni, még ha a szokásostól különbözik is az a leírás.)
Ha ezen az úton megyek tovább, azt állíthatom: Márki nem ezt vagy azt a gondolatot akarja közölni, még csak nem is ezt vagy azt a benyomást vagy hangulatot, hanem a kimondatlan gondolatok sokaságával valami többet. A közlendő tehát nem közvetlen nyelvi megfogalmazásával „van jelen”, hanem inkább a lehetséges elemeiben, megjelenítve, „testet öltve”, akár a tárgyi valóság (s a vers legjellemzőbb tulajdonsága önnön léte lesz). Hogy aztán ez a valóság nem (mindig) azonos az első ránézésre megismerhető vagy akár már a reflexeinkbe rögződött valósággal – az már költői véleménynyilvánítás.
Visszatérve a módszer kérdésére, Márki maga vezet (vagy talán húz) be a versbe, esetenként az „érthetőig” rövidítve le a két fogalom közötti asszociációs távolságot (ilyenkor általában a negatív formák is elmaradnak), s ezzel egyben megteremti saját „elvontabb”, „ érthetetlenebb” verseinek hitelét is az olvasó előtt. A kötet ilyen mutatványok sorozata, s akinek kedve telik az ész- és légtornában, az elegáns, mosolygós könnyedséggel végre hajtott salto mortalékban, az szereti ezt a kötetet. De nem csak ezért. Hanem mert ebben az álommá, bizonytalanná kavarodó versparádéban, látszólag igazán könnyeden, súlyos gondolatokat „emelnek fel”.
A fentebb vázolt módszer azonban általában csak egy-egy képre, társításra, versrészletre érvényes mint asszociációs rendszerteremtés. Mert a vers Márkinál nem gondolat vagy képtársítás folytán alakul, hanem felsorolás, leltár, melyet általában idejében abbahagy, s ezzel a rendszer és az egység érzetét kelti. Elemeket sorol fel, melyek maguk is egymástól roppant távolságra fekvő részelemek ötvözetei, s mintha csak tanúságként vagy bizonyságként sorolná egymás után az eget, a földet – a legmeglepőbb „humanoid”, jelzők kíséretében – mindaddig, amíg a verse egy „leintéssel” vagy néha lemondó legyintéssel végetér, mintha csak rájött volna a költő, hogy hiába idézi bizonyítékait és tanúit egy másfajta, a versből sejthető valóság meglétére. Máskor egy versen, sőt egy gondolategységen belül megteremti a negatív, tagadó előzmény tagadását – s állítással zár. (Példák főként a könyv második részében.) Hogy aztán miként lesz ez a költői mutatvány emberi tett, azt minden olvasó maga döntheti el, összevetve saját lelkiállapotait a versekével. Vagyis „úszva”.
Márki azt mondja csak:
Mindenki azt tette, amit kell,
amit úgyis tett volna,
de így tette meg magáét a szó is,
mely nélkületek néma.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 19. számában, 1973. május 11-én.