A Kántor Lajos múlt heti cikkében (Elapad a Forrás?, A Hét, 40. szám ) felvetett kérdés elsősorban mégiscsak elvi jellegű, túlterjed egy könyvsorozat szerkesztési (belső) problémáin, ellentétben azzal, amit A Hét szerkesztőségi jegyzete állít, nagy óvatosan. Talán bizony a vita elől sem kellene eleve olyan mereven elzárkózni, hiszen néhai nagy és kis csaták után nagy-nagy csend ereszkedett legfiatalabb íróinkra. Ami azt is jelenthetné, hogy a vitás kérdések megoldódtak, azt is, hogy jelenleg-legfiatalabb íróink nem szolgáltatnak kellő anyagot, alapot egy igazi vitához, nem provokálnak eléggé.
Sürgősen egyetértve tehát Kántor Lajos és Láng Gusztáv Vihar után című cikkének (A Hét, 39. szám ) a nemzedéki nézőpontú tárgyalásmódra vonatkozó kitételeivel, mégis azt hiszem, hogy azok a bizonyos vitás kérdések nem oldódtak meg – mert nem oldódhatnak meg, amíg csak újabb és újabb írónemzedékek kérnek bebocsátást az irodalomba.
Legfiatalabb íróink munkájának és szerepének értékelésében azonban természetszerűleg adódhatnak véleménykülönbségek, s a kiadónak, valamint a kiadó szerkesztőjének is (aki vállalva a szerénytelenség vádját, egyetért abban Kántorral, hogy irodalomszervezőnek is kell lennie) joga másként látni és ítélni. Főként, hogy maga Kántor Lajos is csak egy névsor benyújtása erejéig közli véleményét a legfiatalabbakról, megtoldván preferenciáit azzal az egyelőre bizonyítatlan megállapítással, hogy „ismét olyan bőséggel buzog – az irodalmi forrás”.
Ezekért a „fiúkért” kiállni szép dolog és szükséges is mindaddig, amíg vannak megoldatlan kérdések jelentkezésük körül. Márpedig vannak. Kántor Lajos szerint például az, hogy „1961-től 1969-ig a mennyiségi növekedés lényegében töretlen volt – annál feltűnőbb, hogy 1970-ben (ez a Kriterion első éve) egyharmadára csökkent a megjelentetett bemutatkozó-kötetek száma” (kiemelések tőlem – Cs. L.). Tulajdonképpen érthetetlenek, s a cikkében foglalt okokkal megmagyarázhatatlanok Kántornak a mennyiségi csökkenéssel kapcsolatos aggodalmai, hiszen 1972-ben négy Forrás-kötet jelenik meg; véleményem mégis az, hogy az igazi kiállást a fiatalok ügye mellett az jelentené, ha – saját irodalomkritikai prognózisainak megbízhatóságát is bizonyítandó – közölnénk a lapokban e fiatalok arra érdemes írásait (ha vannak ilyenek), s főként ha a nagy nyilvánosság előtt – tehát irodalmi életünk szerves részeként – elemeznénk helyüket, szerepüket, kötetben még meg nem jelent munkáikat. De ezt még Kántor Lajos, a Forrás-nemzedék önkéntes kritikusa sem teszi mostanság, ha a legfiatalabbakról van szó. Az ilyen névsor-összeállítás, így, csak annyit jelent, hogy legfiatalabb íróinkat saját igazunk bizonyítására használjuk, eleve lábjegyzetbe utaljuk át őket tanulmányainkban. Amint A Hét hasábjain is, mikor Kántor a mennyiségi csökkenés „elvi” bírálatához keres példákat, minőségi kérdéseket nem vet fel, márpedig feltehető, hogy nem a mennyiség körül hibázik a számítás.
Fiatal íróinknak (objektív vagy szubjektív természetű okokból) nem sok lehetőségük lévén a „bizonyításra”, Kántor Lajos is csak a lapokban közölt írásaik, esetleg magánbeszélgetései alapján alkothat kritikusi véleményt róluk. A jelen sorok írójának így harmincnál több elolvasott, teljes kézirat erejéig terjedő előnyt enged ebben az eleve lezártnak deklarált párbeszédben. A legtöbb esetben pedig a teljes kézirat mást mutat, mint a már szelektált s nem túl gyakori lapközlések. Amiért is felajánlom elolvasásra Kántor Lajosnak a Kriterion kéziratállományát. Hiszen azért méltatlankodik amúgy is, hogy a Forrás-sorozat külső szerkesztő-bizottsága megengedhetetlenül szűk. Az már a kiadó belső ügye, hogy éppen az általa is szorgalmazott „operativitás” növeléséért alakult így a helyzet. Az operativitásra vonatkozó megjegyzések persze kéziratügyben mindig megszívlelni valók, s ezen a ponton csak egyetérteni lehet Kántor Lajos buzgalmával.
Szabadjon azonban megjegyeznem, hogy a legtöbb fiatal szerző lényegesen „türelmesebb” saját könyvének megjelenésével szemben, mint mostani szószólójuk, aki mintha érés előtt akarna szüretelni.
Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos és Molnár Gusztáv például a kiadó kérésére sem szándékszik egyelőre benyújtani kéziratát. Úgy tűnik, hogy legfiatalabb íróink inkább jól, mint gyorsan akarnak jelentkezni. Vonatkozik ez elsősorban az egyébként is „későbben érő” esszéíró gárdára és jobb riportereinkre, akik az utóbbi években tűntek fel. (Gálfalvi György, Matekovics János, Barabás István, Szekernyés László kéziratát vagy várják, vagy éppen lektorálják a kiadóban.)
A Kántor által idézett más szerzőktől, három kivételével, nem kaptunk kéziratot, (A három közül egy az 1973-as kiadói tervben szerepel, egyet visszautasított a kiadó, egyet pedig kiadott külső véleményezésre), s a kiadó egyelőre nem látta elérkezettnek az időt, hogy bekérje azt. Persze tévedhet.
Ha már vitába szálltam adataival és információival, nézzük meg azt is, mit jelent Kántor állítása, miszerint „másoktól megtagadják a kötetes szerző jogait”. A jog és a kötelesség kölcsönössége folytán vajon azt, hogy a kiadó köteles megjelentetni bizonyos kéziratokat?
Arról vajon szó sem eshet, hogy a kiadó minőségi szempontból nem találta közlésre alkalmasnak a kéziratot? Ez a gondolat ugyanis fel sem merül Kántor Lajos cikkében. Persze a visszautasított szerzőknek továbbá „joguk van” más kiadóhoz fordulni vagy saját költségükön kiadni könyveiket.
Hiszen írókat nem csak sorozatban avatnak. S vajon egyik vagy másik „nemzedékbe” való besorolás csak vignetta és sorozatcím kérdése lenne? Igaz, ami igaz, még Kántor Lajos is el-elfelejti például Hódos Lászlót, Irinyi Kiss Ferencet vagy Saszet Gézát, akik (saját elhatározásukból) nem a Forrás-sorozatban jelentették meg első könyvüket. Ők vajon melyik nemzedék babérjaiból kapnak részt? (K. Jakab Antal könyve is a szerző kérésére jelent meg a Forrás „jelvénye” nélkül.)
Ezt az alkalmat felhasználhatnám arra is, hogy kibővítsem Kántor Lajos névsorát hasonlóan tehetséges szerzőkkel, akikkel a kiadó kapcsolatban áll, de nem szeretnék még látszatra sem az ő hibájába esni: úgy tűnhetne, hogy a magam preferenciáit sorolom kedvencei ellenében. A kritikus – amint azt éppen Kántor-Láng fejtette ki – megteheti ezt. A szerkesztő nem. (Íme azonban még egy lehetséges vitatéma: a szerkesztő szerepe és hatásköre.)
Természetesen Kántor Lajos is tudja, hogy egy könyv nem születik meg máról holnapra, aminthogy egy nemzedék sem; személy szerint a szerkesztő s általában a kiadó inkább a lassúbb, érlelő, csiszoló munkát akarja vállalni a látványosabb nyilatkozatok, nemzedéki véd- és vádbeszédek helyett, tudva azt is, hogy szempontjainak helyességét az eljövendő Forrás-köteteknek kell bizonyítaniuk, valamint azt, hogy az évi átlagirodalmi szintet nem az egy főre eső Forrás-kötetek számával mérik. S még ha el is fogadnánk Kántor furcsa mennyiségi kritériumát: az évi négy Forrás-jelentkezés nem sokkal marad a tíz év átlaga alatt (valamivel több, mint öt kötet).
Befejezésként bevallhatom, hogy cikkemet a következő fordulattal szerettem volna kezdeni: „örvendek, hogy a könyvkiadás ügyeit a hazai magyar irodalmi élet egészében és végre a nyilvánosság előtt vitatjuk meg, mégpedig az „utódlás” mindig izgalmas és valóban jelentős kérdésében, mely maga is tükre lehet irodalmunk közérzetének” – csakhogy menet közben rájöttem, hogy nincs miért örvendenem. Kántor Lajos információi ugyanis pontatlanok és hézagosak, névsora pedig esetleges és elfogult. S ami ennél lényegesebb, a kiadó és a fiatal szerzők ilyetén szembeállítása rossz vért szül: egyfelől a kézirataikat visszakapó szerzőknek szolgáltat hamis érveket az önigazoláshoz és az önáltatáshoz, másfelől – ahogy az már nálunk lenni szokott, ha bajainknak pontosabb és mélyebb okát nem találjuk – nemzedéki ellentétet sugalmaz. Imigyen: „Szomorú dolog volna, ha a tegnapi Forrás-szerzők (nagyrészt már szerkesztőkként, «pozícióban») nem ismernék fel a staféta szépségét, s inkább a középmezőnyhöz felzárkózva, békésen kocognának a pályán.”
És most már csak azt nem tudni, hogy ez a nem túlságosan sportszerű hasonlat kire nézve sértő – vajon a középnemzedékre, melyhez immáron Kántor Lajos is tartozik?
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.