Hervay Gizella: Űrlap. Versek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
Megfontolt és ráadásul okos emberek azt mondják: ha indulatos vagy, számolj húszig. Hervay Gizella új kötete ilyen számolás. Önuralmi gyakorlat. Amitől az indulat persze még csak nem is lanyhul, de „versképessé” lesz, s a megfontolt és ráadásul okos emberek is bólogathatnak rá.
Sőt: állítólag volt egy színész, aki a nagymonológ közben képes volt összeszorozni két háromjegyű számot. Mondta a „szöveget”, másra gondolt – s mind a kettőt hibátlanul. Vagy egy másik (dramaturgiai) példa. Ismerjük azokat a monológokat, melyekben a hős ellenfelét legjobb érzéseiről biztosítja, közben csak úgy mellékesen, felsorolja összes kifogásait. A „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni” szónoki bravúrja ez. Kis módosítással az önuralmat (állítólag) helyreállító húszig számoláshoz hasonlatos, csak éppen a „szám” érzelmi értéke változik. A számok behelyettesíthetők a monológbeli panaszokkal.
Ebben a háromlépcsős levezetésben tehát eljutottunk a kezdeti állítás ellentétéhez: valakinek addig mondogatják, „ne légy ideges, ne légy ideges”, amíg dührohamot kap tőle. Ugyanez érvényes a szóban forgó versekre.
Még valami: a számoknak nincs dimenziójuk, csak annak, amit kifejeznek.
Hervay verseinek szerkezeti, érzelmi alakulására más, világirodalmi példákat és okos idézeteket is felhozhattam volna. De éppen Hervay a bizonyság rá, hogy nem feltétlenül az az okos, aki filozófiai terminusokban beszél, megteszik azt a hétköznapi szavak is.
Az évek folyamán lassacskán Hervayra sikerült ráragasztani a „hétköznapok költője” címkét. Emígyen: „ez a líra a hétköznap elemeit, tényeit emeli (nemesíti, lényegíti, párolja stb.) a költészetbe (illetőleg költészetté)”. Én személy szerint szánom azt a költészetet, mely önmaga erejében nem bízván súlyemelő gyakorlatokat végez, vagy párlás, esetleg „én-kis-kertész-legénykedés” útján kell a nemesebb anyagot beszereznie. Nem beszélve arról, miféle elemek, tények lehetnek azok, melyek nemesítésre vagy önnön jogaikba helyezésre várnak?
Nem fogalmazási, melléfogalmazási, hanem elvi kérdés ez. Lényege talán az, hogy az anyag minőségétől teszi függővé egy mű értékét. (Irodalmi babonává sikerült fejlesztenünk ezt, olyannyira, hogy néha az ilyen „emeléseket” érdemként írják a verseskönyvek homlokára.) Továbbá: ha a költészet és „anyaga” ilyen viszonyban volna, nyilvánvaló, hogy a költészetnek is kellene hatnia anyagára (sőt, ez az elsődleges viszony), jelen esetben a „hétköznapok elemeire”, márpedig ilyen hatás mindmáig nem volt kimutatható, legalábbis a hétköznapokon nem.
Van viszont egy olyan verstípus, amelyik az ilyen ráhatást céljául tűzi ki. Eddigi legnagyobb eredménye véleményem szerint, hogy ezeket a verseket mondják, idézik, mi több (hogy lássuk, mekkora hatalma van a költészetnek): alkalomadtán a tények helyén, sőt helyett állanak, még el is feledtetik a tényeket. Melyek, behelyettesítve vagy a maguk helyén, csak tények maradnak.
De hát – mondhatja bárki –, Hervay verseiben „benne” van egy sereg valóságos hétköznapi vagy „nagy” gond (ráadásul egyforma nyomatékkal mindenik); tényekre hivatkozik.
Nyilvánvaló ez, hiszen ezek beletartoznak Hervaynak mondhatni a személyébe. Vagyis, ha érzékeli őket, egyszerre, szimultán érzékeli és egyenlő nyomatékkal – ahogy önmagát tudja az ember. Ebben a se nem belső, se nem külső, hanem egyszerűen emberi világban minden elem ugyanannyit jelent, nem fontosabb egyik a másiknál. Az az érzésem, hogy ezen a ponton lehetne kimutatni Hervay női mivoltát a költészetben, s kideríteni, hogy a nőiesség nem feltétlenül és kizárólag a „melegséget”, „finomságot” stb. jelenti, hanem éppen a környezet ilyen egyöntetű és szimultán érzékelését, amikor az atomrobbanás éppen annyi gondot okoz, mint az, hogy egy este a kamaszok hógolyóval megdobálták. Számomra ez a fajta érzékelési mód tipikusan női és menthetetlenül költői. Egyöntetűsége a közönyhöz hasonlítja, csak Hervaynál éppen az ellentéte annak.
„Itt van, felépítettem magamnak a / bánatot: beköltözhetek” – így indul az egyik vers, és számomra nyilvánvaló, hogy nem stilisztikai jellegű a „ház” behelyettesítése a „bánattal”, hanem az elemek egyforma súlya, nyomatéka és fontossága teszi lehetővé ezt a megoldást. Ugyanez groteszkben: „merőkanálban ülök, // belemerem magamat, / kimerem magamat / a világból.” Ne kérdezze senki, hogy mekkora az a merőkanál: éppen akkora, amekkorára szükség van a versben.
Nagyjából elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol Hervay és a világ, vagyis a Hervay és a „hétköznapok elemeinek” viszonyáról mondhatunk is valamit. Hervay vers-életrajza és -tája így néz ki: „Szülőföldet választok magamnak” – „Nincs tája a fájdalomnak” – „múltnak ennyi elég” – „Kihurcolkodunk a versből, / kiköltözünk a szavainkból” – és végül a magyarázatszerű megállapítás: „Én ember vagyok, nem Emberiség.” és „Igenis itthon vagyok. / Teremtek tájat magamnak. Szavakból / természetesen. Jó tartós szavakból.”
Ez a táj valami helyett van, ami háborúk és életek folyamán elveszett: hiányt pótol. Számomra ez az emberi (és nem poétikai vagy elvi) magyarázata annak, hogy a Hervay-vers viszonya a világhoz többnyire: hasonlóság (újrateremtés), s ez igazolja a hitvallását: „itthon vagyok”.
Ez az „itthon” külső és belső egyszerre. És ez a hasonlósági viszony teszi, hogy Hervay versei „érthetőek”, s akár összetéveszthetőek a „hétköznapok elemeivel”. Bár másról van szó. Nem a „merőkanálról” (ez elég hétköznapi, nem?), hanem a hangulatról abban a versben, melynek anyaga így: maga a hangulat.
Megteremtett világ ez, mely hasonlíthat ahhoz, amit reálisnak nevezünk. Érzelmi földrajz, melyben minden a helyén van – de ez sem megnyugtató. Csupán annyiban, hogy végre minden a helyén – a versben van. Zárt egységek keletkeznek (amelyekben egy olyan kétszárú nyitott szerkezet, mint a hasonlat megbontaná az egységet, kifelé csatolná és önálló létét veszélyeztetné; Hervay nem is használ hasonlatokat), és ezek az egységek, a vers egésze vagy akár maga a költészet vannak viszonyban a való világ „tényeivel”: néha hasonlítanak hozzá, máskor ellentétei azoknak a reális elemeknek, melyek időhöz, térhez köthetők és mindenki által érzékelhetők – a tényeknek demokráciájuk van.
Persze, abból kivonhatók az egyéni táj és élet adatai is, hiszen benne, az egészben alakultak. Ha lenne ilyen szó, azt írnám: Hervay „kivonatkoztat”. Minden versében jelen van ez a folyamat. Egy konkrét tény, tárgy lejegyzése szavakkal már elvonatkoztatás. A folyamat tovább a költői kép, vagyis a nyelv szintjén, a nyelv egyidejűségében játszódik le, s azok az elemek, melyek egyszerre vannak jelen mindig, képesek kimozdítani az eredeti tényt tárgyszerű állapotából, melyben még hasonlít a reálishoz. Ez az egyidejűségi viszony, melyben ráadásul minden elem egyenlő nyomatékkai van jelen, megszünteti az epikának még a lehetőségét is. A folyamat nem időbeli, hanem: versbeli – és elnézést a szószörnyért.
Vagy az ellentétes megoldás, mely szintén Hervay (vagy inkább a Hervay-vers) és a „világ” viszonyához szolgáltat adatokat: a tárgyszerű lejegyzés. Példa rá a Hajnal késsel című vers. Itt feszültség keletkezik maga a vers és a „beleírt” elemek között. A zárt egységben szilánkos, egyensúly nélküli tények szerepelnek, az egyidejűség örökkévalóságában: időhöz kötött tények, idegenül. Az eredmény: groteszk. Ez is viszonyt fejez ki. A „hétköznap tényei” a versben ugyan tények, de más lesz a jelentésük: nem azonosak önmagukkal.
Jó, tegyük fel, hogy részemről mindez elméleti konstrukció. (Bár azt a fajta költészetet szeretem, melyre egy ilyent ráépíthetek.) De csak eljutottunk vele oda, hogy a vers eredeti funkciójáról: élet- és életrajzteremtő erejéről beszélhetnénk. „Teremtek tájat magamnak. Szavakból / természetesen.”
Hervay tehát teremt, s azt szándékoztam kimutatni: hogyan, s egy kicsit azt is: miért így.
Befejezésül még egy kérdés. A teremtésre, az alkotásra vonatkozik. Elszoktunk attól, hogy a költőt „a mindenséggel mérjük”, szeretjük a hétköznapi tények szolgálatába állítani, mert így magunk is ellenőrizhetjük. Ha valaki teremtett valamit, s annak magasából néz ránk, könnyen előbújhat kisebbrendűségi érzésünk, s ilyenkor az első reakció az, hogy elutasítjuk ezt a teremtett valóságot. Melynek úgy kell léteznie a többi tény mellett, ahogy a költő érzékeli: egyenlő súllyal és eséllyel. Ezért van talán szükségünk mindig is a költészetre, s ezért gazdagít: a való világ tényeit, tárgyait gazdagítja, ha sikerül neki magának is önállóvá lenni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 14. számában, 1974. április 5-én.
