„Becsvágyam ezúttal nem művészi, hanem csak emberi volt” – írja Székely János Caligula helytartója című verses drámájának bevezetőjében, s még csak idézőjelbe sem teszi azt a csak-ot. De nincs semmiféle mesterkélt ellentét ebben a hitvallásszámba menő mondatban, ahogyan semmi kellék és trükk nincs a drámában sem. Fanyar kis mottója is inkább erre céloz, hiszen Székely János nagyon jól tudja, hogy egy művet „modernné” nem a műfogások tesznek. Azt mondanám, hogy modernné egy művet az örökérvényűségből „ ránk eső rész” kifejezése avat – bár ez éppen olyan groteszken hangzik így kinyilatkoztatva, mintha azt mondanám: Székely János modern író, mert így a modernség valamiféle külsődleges jegynek, álruhának is tűnhetne. Pedig ez utóbbinak bizonyságára itt van a dráma (versben, mintha csak versei szintéziseként is), s régebbi Dózsa-poémája, mellyel rokonítható. És a Soó Péter bánata című regénye (az Árnyék címet viselő hosszú elbeszélésével egy kötetben jelenik meg a közeljövőben). Meg verseinek gyűjteménye, melyet az Eminescu Kiadó ígér.
Nem lehet nem észrevenni, hogy valamilyen szintézis valósul meg máshoz szokott szemeink előtt. Székely János olyan csendesen különbözik ebben a mi irodalmi egyenlősdinkben, hogy azt csak ritka, jobb sorsra érdemes irodalmi publicisztikáiban ha észrevettük, de ilyenkor is, ki nem mondva ugyan, de ezt a különbözni-merést rótták fel neki (gondolok például az Ady-versek kapcsán kipattant vitára). Ráadásul Székely János elég ritkán szólal meg ahhoz, hogy oda ne figyeljünk – s a kritika közben néha el is felejtse.
Ha azonban megszólal, mindig valami lényegeset mond. Elszoktunk attól, hogy az írót a „mindenséggel mérjük”. A nagy vállalkozást sürgette s hiányát nehezményezte egyik vezér-kritikusunk is, s hogy Székely János majd mindig nagyot vállal, azt talán azért nem vesszük csak észre, mert nem látványosan, zajosan teszi, s nem áll be közíróink által meghirdetett lélek- és egyéb-mentő kampányokba, műve értékét a művön kívüli eredménnyel mérendő, fokozandó. Persze, mindig látványosabb a „tűzoltópolitika” (ott oltani mindig, ahol éppen ég), mint a csendesen, de kitartóan lobogó láng.
A jelen jegyzet azonban csak Székely Jánosnak az Igaz Szó 6. számában közölt drámájával kíván foglalkozni. Miről is szól hát ez a verses színmű?
Mondjuk talán arról, hogyan próbálja megkerülni (nem megszegni) császára parancsát az emberséges szíriai helytartó, Petronius, s nem felállítani a zsidók templomában Caligula aranyszobrát (a diktátor tudva tudja, hogy a birodalom belső egységét a hitben, ez esetben értsd: az alattvalók kiszolgáltatottságában lehet megteremteni), de a mindenhol jelenlévő árulás ellenében és szorításában végül Petronius is gyűlölt császára eszközeit kénytelen használni. Így lesz a zsarnok bűneinek igazolása az alattvalók árulása, a zsarnokság szülője pedig a kisszerűség és a félelem.
DECIUS:
Most már ne sírj. Hagyd el, Petronius,
Hagyd el, ne búsulj. Gondold meg, uram,
Egy császár miatt kényszerültél erre.
Míg zsarnokod van, van mentséged is.
PETRONIUS:
Ha igaz, amit mondasz, Decius,
Az alattvalók egyetlen valódi
Mentsége az, hogy túlélik a császárt.
De hát gondold meg, ez egy emberélet
Tartalmának tán mégiscsak kevés.
Vád ez, barátom, nem pedig vigasz.
Mert voltak éppen csakis ott van szükség
Mentségre, ahol nincs mentség.
DECIUS:
Igaz.
Az alaphelyzet Corneille tollára méltó; a drámában azonban semmi pátosz, semmi klasszikus egyszerűsítés vagy zártság, merevség (sőt Székely Jánosnak sikerül egyhelyütt még borzongató „franciás könnyedséget” is belopni, amolyan Cyrano-módra, hogy „megdöflek a versem végén”).
Számtalan megoldás, lehetőség kínálkozik – mind a főhős, mind a szerző számára –, s nem is a történelmi hitelesség akasztja meg a szerzőt ebben az ál-történelmi drámában, hogy a könnyebb, látványosabb, a tömegjelenetes megoldás útját válassza; itt „csak” az egyén lehetőségeinek próbálgatásáról, a számtalan s mindig felbukkanó válaszút megmutatásáról v an szó. Ebben az állandó szorongatottságban lesz több a dráma hőse, mint egy eszme megtestesítője, elvi képviselője: ember; s lesz a mű valóban hiteles, igaz. Mert tulajdonképpen a zsarnoki hatalom struktúrájáról, örökös és örökletes bűneiről van szó, arról, hogy meddig terjed a hűség és a kötelesség, s mire lehetne képes a hit. Az emberségről az embertelenségben. Arról van szó, ami örökkévaló s ami csak megismételhető. A szükséges rosszról és a választott jóról. És fordítva. Kétfajta hitről – vagy a hit kétféle értelmezéséről és „felhasználásáról” – szól a dráma: a fantom-Caligula számára a hit a megadást, a kiszolgáltatottságot, az elnyomottak számára ellenben a fegyvert, a harcot jelenti. És mindez egy, talán a szokásosnál is rövidebb drámai szövegben…
Székely János becsvágya lehet, hogy „csak” emberi volt. De ez a dráma – művészet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.
