Endre Károly nyolcvanéves. Endre Károly tanú.
Nagy háborúk és nagy hősök idején és múltán is a csendes tanúk léte a legnyugtalanítóbb, akik azért lehetnek csendesek, türelmesek, mert örök eszmék nevében beszélnek, de ezért is nem ismernek mentőkörülményt sem; egy átkozott diktátorzseni bizonyosan előbb a lehetséges özvegyeket és árvákat irtaná ki, s csak azután küldené harcba katonáit – így „fordítaná vissza” valóban az időt – , nem törődne immár a későbbi impozáns statisztikákkal sem.
Endre Károly ráadásul hivatásos tanú: költő. Eleve megvesztegethetetlen, mert eszmékben, fogalmakban és nem helyzetekben gondolkodik. Nem feltétlenül történelmi, azaz időbeni, múló összefüggésekben, hanem a mellérendelés, a fű-fa-virág-ember együttélésének szövevényes és mindent átfogó kapcsolataiban. Nem az ősökkel, hanem a környező világgal, az örök természettel és renddel él irigylésre méltó szimultaneitásban. Nem a korok, hanem a szintek, nem a múltak, hanem a megtettek érdeklik. Tulajdonképpen mindaz, ami változatlan. Talán éppen ezért nem kiválni, hanem azonosulni akar. Így ír:
Mint árnyék az éjben.
Mint fuvallat a szélben,
Láthatatlan voltam
A látó beszédben.
(Mint)
Ez egyidejűség és azonosság.
Endre Károly költészete – legújabb kötete (Őszutóm versei, Facla Könyvkiadó, Temesvár, 1972) tanúsága szerint is – hasonlat az életre, egy örök és lényege szerint tulajdonképpen változatlan lét különböző hasonlatainak gyűjteménye. Amikor mindig a saját, az egyedi életet – az örök hasonlatát – kell felülvizsgálni, mérlegelni, helyességét – ha úgy tetszik, megfelelésének pontosságát – kell ellenőrizni, azt, hogy egy pillanat, egy emberélet mennyit „fed” és képes befogni az örök időből.
Így lesz a költészet valóban életforma, az ember önmegvalósításának kísérlete. Igazi műfaja pedig: az önvallomás: Az Őszutóm versei című kötetben is két „életrajzvázlatot” olvashatunk. És egyik sem adatot, konkrétumot hoz, hanem fogalmakat sorol, nem epikai kibontás, hanem tulajdonképpen ars poetica, ahol a „poetica” az élettel szinonim. A hasonlatok egyik „fele” pedig legtöbbször természeti kép (az örök), vagy akár a költészetben bizonyosság rangjára emelt jelkép, örök „kellék”, melyhez „viszonyul”, önmagát hasonlítja. Az igealakok nagy része „szenvedő” („nem lehettem idejében bevonva” – egy vitorlahasonlat kapcsán), a költő nem megtett valamit, hanem történik vele valami. Egy általános és örök törvény megérzéséről van szó, melynek megismerése csak hasonlatain (saját életén) keresztül lehetséges, s roppant általános neve mindig is: az élet.
De bármennyire felhevült ódákat zeng az életről, Endre Károly nem a romantikus költők közül való, még az Őszi éj-ciklus Poe-ra emlékeztető indításai, hangulatai ellenére sem. S nemcsak azért, mert Endre Károly szemlélődő, merengő alkat, s idős korában – ebben a kötetben főként – mérleget, számadásfélét készít. Inkább azért, mert nem ellentétekre épít, hanem azonosulni akar, „egyetlen célba olvad”, „mosódik”, éneit megosztja.
Mit eredményez ez? Elsősorban mégis kétségeket. Íme, a tétel:
Mindenikben tört szilánk
voltam más pupillán át
másba szövődöttem csak.
És a kérdő következtetés:
Hisz magam se tudhatom,
hogy igazán ki vagyok?
Magam most is keresem.
(Ki vagyok?)
Ez a „magakeresése” azonban a hely megkeresése az összefüggések, a dolgok között („Dolgokból szőtt énként / Kölcsönzött személyként / Kellett nékem élnem.”), s csak hasonlatokban fogalmazható meg.
De: „Vers lett a vér, az én testem.”
Ez is a hasonlóság egyik fajtája: azonosulás, a költő a verssel azonosul. Ennek ellentéte kortársánál: „a vers csak cifra szolga.” A Pantheon halott íróbarátokat idéz. (A cím és az egész költemény a fogalommá válásra utal, bizonyosságokat sorol, persze lehetséges bizonyosságokat.) Figyelemre méltó az Ady Endrére vonatkozó rész: … Te erős. / Kincs vagy már s nem kova”. Egy másfajta költőideál, magatartásforma tudatos ismeretére vall ez, a gyújtó, az erős, a forradalmár költőt idézi, de ezt is egy, az időben kitetsző ellentét kapcsán, bizonyosságként, mely egy hasonlítás alapja lehet. Endre Károly a saját helyét keresi a világban, főként az eszmék, az örök költészet világában. Melyik az a hely? Több választ ad rá, de mindenik lényege ugyanegy. Mert Endre Károly költészetének tanulsága ez lehetne: élni a világ részeként, egy körön belül.
Boldog költő, aki úgy tud azonosulni a világgal, hogy „önkorát” a végtelenig tágítja, azonosul, beolvad anélkül, hogy elveszne. Íme, mondhatnánk, a költészet hatalma! Hiszen Endre Károly számára a vers a minden, a versbe kerülő világ a világ. Minden költői iskolán és példán innen és túl, zárt, kiegyensúlyozott formáit, hagyományos verselését ez a meggyőződése alakítja, úgy hiszem.
Ez a költészet mégis kísérlet.
Emberi kísérlet a világ befogadására, önmaga megvalósítására – s mint ilyen, a legszebb költői tettek közül való. Endre Károly, nyolcvanévesen, ezt írja:
Ameddig örülsz a világnak,
Addig vagy reá jogosult…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.