Déry Tibor: A portugál királylány. Mesék, novellák. Válogatta és az előszót írta Szilágyi Júlia. Tanulók Könyvtára, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974.
Déry Tiborról – aki már tagadta meg művei egy részét – egyetlen könyve kapcsán írni legalábbis kockázatos. Nyolcvanadik születésnapját köszöntve Illyés Gyula nyelvének valamiféle eredendő népiességéről ír, másutt viszont azt olvassuk, hogy Déry a legurbánusabb író, és a magyar nyelvet is megtanulta. Ezzel viszont népet választott magának. Avantgarde költőként kezdte, s Párizsban a munka tisztelete ellen beszélt (akárcsak Illyés!), közben bolti szolga volt, s később a szocialista Magyarország egyik első írója.
Melyik is az igazi: az Ítélet nincs már-már exhibicionista gyónója, a Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról beatnikindulatú fiatalja, a Kedves Bópeer szerelmeitől búcsúzkodó, megnyugvó öregje?
Ez a három a legutóbbi műve, leszámítva a Napok hordaléka jegyzeteit. Egyesek szerint hetvenéves kora (A kiközösítő) után lett „nagy“. „Nem vagyok álszerény… – írta magáról. – Tisztában vagyok azzal, hogy ennek a kornak egyik legjelentősebb írója vagyok...“ De hogyan is? Hiszen kiderül, hogy híres nagyregényéből, A befejezetlen mondatból csupán néhány oldalt szeret, másik jelentős könyvét, a Feleletet, sőt még A kiközösítöt sem említi ünnepi interjúiban. Kedvence a Képzelt riport…
De abban a levélben van egy másik mondat is: „írni nem sokat kívánok már, regényemben (G. A. úr X-ben) nagyjából már elmondtam az utolsó szót arról, amit a világról tudok, s jobban kimondani aligha fogom tudni.“
És mindezek után, „mindenen túl“ írta nagy könyveit. „Túlvan mindenen?“ – teszi fel a kérdést Illyés Gyula. – „Nem művész, aki ezt nem érzi, valahányszor mindent újrakezd.“
És Déry sokszor, sőt örökké újrakezdte,
★
A válogatás, mely a tanuló ifjúságnak Déryt bemutatni hivatott, alcíme szerint „meséket, novellákat“ tartalmaz. Két kiegészítő megjegyzésem lenne. Az egyik, hogy Déry – bár novellistaként és költőként, sőt tanulmányíróként és műfordítóként is jelentős – igazán a regényben alkotott nagyot, s ezt a gyűjteményt valóban, a sorozat jellegének megfelelően, csak ízelítőnek kell számítanunk: már csak terjedelme miatt is.
Másik megjegyzésem, hogy nem a legszerencsésebb meséknek nyilvánítani – akár a szerző megjelölésének alapján is – néhány szürrealista novellát (köztük Tamásiéhoz hasonlót is, mint amilyen a Kaluskáék). Mert hiszen Dérynek volt egy erős avantgarde korszaka – s mikor a „realizmusra való áttérését“ dicsérik, úgy tűnik, ő maga sincs elragadtatva. Mi több, a szürrealista megoldások későbbi, sőt legutóbbi műveiben is fellelhetők (az Ítélet nincs halotti hadserege például, igaz, másfajta – reális? – tartalommal töltekezve.)
Dérynél ez a folyamat nemcsak egy-egy írására, hanem egész munkásságára jellemző. Az embernek az az érzése, hogy lassan minden helyére kerül nála, s éppen azáltal, hogy mindent természetesként fogad, már nem akar Salamonként tevékenykedni a világban.
Nem egy idős ember különcködése ez, de talán bölcsességnek se lehet nevezni. Déry mindeneken túl és felett egy modernnek nevezett kor válságérzetének legpontosabb kifejezője. És individualista – kortársaihoz hasonlóan, akiktől viszont védi érzékenységét, – azért is, mert költő. Prózaíróként is. Mindig kivetít, és nem bekebelez, ahogy a prózaírók „általában“, így hát, hiányozván belőle a néptribunus gőgös magabiztossága is, nem akar ítélkezni.
Hogy ennek a kései önmagyarázatnak vagy neki tulajdonított képnek Dérynél előbb is nyoma van, azt a novellák is bizonyítják.
★
A jelen kötet novelláinak nagy része is a szánalom (és megértés) jegyében fogant – Szilágyi Júlia válogatási szempontja is mintha ezt erősítené meg. Déry hősei nem hiába gyerekek, állatok, öregek. Mi több: egymáshoz nagyon hasonlóak, legalábbis „fontosságuk“ – azaz létezésük – tekintetében.
Ezekben az írásokban – ha nem is a történet, de a gondolat szintjén – tulajdonképpen mindig végletes élet-halál-helyzetek alakulnak ki. Még a Szerelem (1956) című novellában is, mikor a börtönből szabadult hős párbeszédeit olvassuk a világgal: az őrrel, az őt hazáig vivő emberekkel (kalauzlány, taxisofőr) és végül feleségével.
De a két helyzet között a különbség valóságosan az élet és a halál közötti. Az indító és a novellazáró beszélgetés szerkezete is szinte azonos: mindkettő gyanakvóan vagy inkább hitetlenül kezdődik, s végül eljut a bizonyságig, s a szabadulás-megérkezés motívumában a két helyzet azonos is. A közbeeső helyzetekben (például a taxisofőrrel való dialógusban) hiányzik a gyanakvás. Ez a helyzet adott, változatlan, „maga az élet“: olyan – amilyen. Csak annyiban fontos, hogy ezen keresztül jut el egyik végletből a másikba.
Az utolsó félmondat pedig ez: „… amíg élünk“.
S ha az életről van szó, minden élet, mely nem tör a másikra, egyformán fontos. A ló című elbeszélésben egy állat életének megmentéséért kioltanak egy másik (emberi) életet – és igazságosan. Nem az ember és az állat létezése, hanem a jó és rossz létezés között van a különbség.Nem a hasznosabb, hanem a tisztább marad életben. Hiszen a ló itt nem hasznos, csak halála tenné azzá: táplálékká válna.
De ő a védtelen, a szánalomra méltó, akárcsak vendéglátói, az emberek. S talán a humanizmus is ez: a hasznosság szempontjának elvetése az ítéletmondáskor. Számomra talán Déry állatokról szóló írásai a leghumánusabbak. Ezt az érzést csak erősíti, hogy nála, lám, az állatok beszélnek is, emberekhez hasonlóan, sőt sokszor bölcsebben, mert hátsó gondolatok nélkül. Nem arról van szó, hogy az ember azonosul az állatokkal; de egyenlő velük a létezésben. (A kutya a Nikiben ugyanúgy éli gazdája életét, de csak ő, a kutya, a gyengébb hal bele… Az emberi logika szerint az ember sem bírhatná tovább…)
Az ítélkezés tehát az egyedinél nagyobb, mélyebb, általánosságában is emberibb igazság nevében… marad el. Talán ettől költő Déry, s ennek felismerése a titka öregkori prózájának. Mert ennek az igazságnak nincsenek alternatívái, pusztán tudomásul vehető.
A kötet novellái a háborút követő helyzetekből íródtak – de nyilván fikciók. A végletes helyzetek nem a világ helyzetei (például nem maga a háború), legfennebb vetületei azoknak. Jellemző, hogy soha nem harcosokról szólnak, akik határhelyzetekbe viszik életüket. A „helyzet“ bonyolultabb, mert általánosabb. Harcot például csak színpadon látunk, A portugál királylányban. Ez az írás jó példánk lehet: egyfelől egy bizonyos általános, tehát egyedüli igazság meglétére, másfelől Déry helyzeteinek társadalmi, történelmi vagy egyszerűen: külső meghatározottsága tekintetében.
Az írás szereplői itt is gyermekek. De nem akármilyenek, hanem háborús árvák, kényszerűségből gonosz kis tolvajok. A háborúra magára viszont csak utalás történik, bár a helyzetet az „állította be“. De a novellát végigolvasva úgy tűnik: nemcsak az. Úgy tűnik, a harc régebbi, általánosabb. Sőt: már mítosz, már misztikus. Miközben az olvasó mindegyre a háborúra magára asszociál, tehát annak képeit várná, az elbeszélés egy színpad leírását nyújtja, annak egész groteszk festőiségével – nem is érthető nyelven –. melynek bizonyos mozzanataival átélt helyzeteket azonosítanak a gyerekhősök, mégpedig a maguk nyelvén, de: örökölt, csak bizonyos korra jellemző nyelvi klisékkel is. (Ugyanígy azonosítja a maga, időben elhatárolható történelmi tapasztalataival az olvasó a Szerelem általánosabb helyzeteit.) Ez az azonosítás viszont A portugál királylányban igazolódik a finoman felidézett álomvilág által. Hiszen a kislány azt lát a színpadon, amit a világról álmodik, s így megerősödve úgy viselkedik, mint a színpadiak – a felnőttek –, elűzi a gyengébb férfit, véglegesen rögzítve a gyermekek és a felnőttek – egyúttal a háború és a színpad – világának hasonlóságát: mégpedig különbözőségeik ellenére. Hiszen a viszonyokat mind, mind egyformán befolyásolják. Ne feledjük a színház-motívumot sem, mely irodalmi tudatunkban is mindig a hiábavalóságok hiábavalóságával társul…
De A portugál királylányban újra arról van szó, hogy a tények, viszonyok, emberek – ebben a színpadi hiábavalóságban – megítélésüktől függetlenül egyenlőek, vagyis létezők – s itt válik a novella a mindenféle háború elembertelenítő hatásának kimutatásán túl filozofikus hitvallássá is. Hiszen a kislányban a világ különböző elemei egymással egyenlően jelentkeznek: ítélet ezért nincs. A lét tragikus – mindegy, hogy mi, hogyan hat rá. A többlet – számunkra – a történelmi helyzetre való hivatkozás, mely ennek a filozófiai tételnek egyben okát is adja.
Van ebben a kötetben egy társnovellája is A portugál királylánynak: A cirkusz. Szintén egy előadás leírása, szintén gyerekekkel, éppen csak a gyerekek maguk játszanak. És nem is kívülállóak, ártatlanok többé. Itt minden történelmi, „tágabb“ világtól függetlenül alakul ki a terrorisztikus helyzet… Ahogy a Jókedv és buzgalom gyerekhősei is maguk teremtették meg a végletes helyzetet, melyben gyilkolnak (hiszen abban a tágabb világban, az „igaziban“ nem járna nekik túlságosan nagy büntetés, amiért betörtek egy cukrászdába), nyilván az általános, az „igazi“ hatására, sőt mintájára.
Gyerekekről és öregekről írni mindig hálás dolog – tartja az irodalmi babona; és tartja magát. Csakhogy Dérynél, véleményem szerint, egy nagy irodalmi „fogásról“ van szó. Tudniillik a mesterségesen kialakított helyzetekben az effajta hősök – éppen kialakulatlanságuknál, illetve titokzatosságuknál fogva – egyfelől hitelt biztosítanak a lehetséges fikciónak: minden megtörténhet velük. (Eleve elvonatkoztatás is ez a „felnőttek világától“.) Másfelől Déry ravaszul épít arra, amit a bevezető írója „megszépítő hagyományos felfogásnak“ tart a gyermekek és az öregek megítélésében. Hogy tudniillik egyiket sem igen veszik igazán emberszámba, a felnőttek önhitt világában csak az erőseknek van létjogosultságuk. De ha a gyermekek világa azonosul a felnőttekével – ez eleve sokkhatású lehet, hiszen az érettkorúak kényelmes tévhitét cáfolja, saját erejükben teszi őket bizonytalanná. De Dérynéi a gyermekek világa nemcsak azonos apáikéval, hanem egyik lehetősége is annak – és fordítva –, amennyiben meghaladja. A tanulság persze több annál, hogy a felnőttek világa rossz. Ez csak a gyerekregényekben van így. ahol a gyerekek szemben állnak a felnőttekkel, ellentéteik és nem lehetséges változataik.
Azon túlmenően tehát, hogy a gyerekek és öregek szociális helyzete egy társadalom fejlettségi fokát méri – Dérynél szinte kategóriákká tisztulva szerepelnek gyermekek és öregek. Ez utóbbiak igen sokszor groteszkül, amennyiben bennük az élet és a halál már nem ellentéte egymásnak, hanem együtt-létezők. Az öregek lehetnek szépek, de inkább szánjuk őket, mint szeretjük (kevésbé a Philemon és Baucisban, inkább A szarvas ajándékában és Az emlékezet játékaiban).
Íme egy részlet Déry Egy öregember önarcképe című írásából:
„Túlbecsülöm-e magamat, kérdem […], ha jogot formálok arra, hogy szánjam emberi fajtámat? Pontosabban: ha minden szenvedés, vereség, megaláztatás, amely keresetlenül is tudomásomra jut, kihoz a sodromból – persze módjával, ahogy koromhoz illik? Egy beteg fa korhadása is szíven üt, mert az egészség, azaz a szépség pártján vagyok“.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.