Mikor Wesselényi Miklósra emlékezünk, szemünk előtt felötlik Fadrusz János ércbe öntött remeke Zilah főterén: a jobbágyfelszabadító alakja. Vagy Barabás Miklós ember nagyságú olajfestménye Wesselényi vállas, megtermett képmásával. Kemény Zsigmond A két Wesselényiről írt klasszikus esszéje az apa és fiú halhatatlan figuráját állította párhuzamba, id. Wesselényi Miklósét (1751–1809), aki egy személyben „zsibói bölény”, „középszolnoki Götz von Berlichingen”, kastélyépítő, színházpártoló mecénás, a felvilágosodás századának embere és Ifj. Wesselényi Miklósét (1796–1850), a kiemelkedő erdélyi reformpolitikusét, az „árvízi hajósét”, akit később földije, Ady Herkules, Adonisz és Apollón együttes megtestesítőjének nevez.
A Habsburg-ellenes kiállásnak családjában tradíciója volt. Ősének mondhatta Wesselényi Pál kurucgenerálist, Kemény János erdélyi fejedelem mostohafiát. Id. Wesselényi Miklós, hősünk atyja, Kufsteinban raboskodik, s később az erdélyi ellenzék vezére, így a Wesselényi névnek a 19. század elején is rossz a csengése Bécsben. I. Ferenc, 1830-ban egy udvari fogadáson ifj. Wesselényi Miklós szemére veti: „A báró eldődei közt több tévedett s annálfogva szerencsétlenek voltak, okuljon rajtok s kerülje botlásaikat…”
Wesselényi sem maradt adós a válasszal. Feleletét az őt jellemző bátorság, önérzet és igazságtudat hatotta át „Fölség! eldődeim közt igenis voltak szerencsétlenek, de ártatlanok: az erőszak megtanítá őket szenvedni, de félni soha… S vajon melyik koronás fő lobbanthatja az eldődök hibáját s kiállott szenvedéseit az utódok szemére?” Újfalvy Sándor, a jelenet megörökítője szerint ettől kezdődik Wesselényi politikai üldöztetése. Persze ehhez olyan cselekedetei is járultak, mint az újoncszedés megakadályozása birtokain, „vándorpatrióta”-működése, kőnyomatos sajtó beszerzése és az erdélyi Országgyűlési Tudósítások engedély nélküli terjesztése s a híres szatmári beszéd, melyben a metternichi kormányzatot azzal vádolta meg, hogy „kilencmillió paraszt zsírját szívja”.
Munkássága egyre inkább a parasztnép sorsának enyhítése, majd a jobbágyfelszabadítás fele irányul. Bécs esküdt ellenségét végül is perbe fogják, hűtlenséggel vádolják s börtön-száműzetés lesz osztályrésze.
Az ország gazdasági életének és saját birtokának fejlesztése egyaránt foglalkoztatja. A hazai ipartámogató „védegyleti“ mozgalom és országos kereskedelmi társaság vezető harcosa, míg zsibói birtokán kitűnő jószágigazgatójával, Kelemen Benjáminnal modernizál és racionalizál.
Váltógazdaságot alapít, mezőgazdasági gépeket szerez be (így állati meghajtású, járgányos „cséplőgépelyt”), nemes szőlőfajtákat telepít, hamuzsírt égettet, tízezres létszámot meghaladó selyemgyapjas juhnyájat tart, s mezőgazdasági és ipari termékeivel tényező a piacon.
„Mens sana in corpore sano“ volt az eszménye a spártai szellemben nevelt Wesselényinek. Rettenthetetlen lovas, mesterlövész, kitűnő vívó, úszó és evezős, aki az 1838-as pesti árvízkor százak életét mentette meg. Az angol sportszellem híveként edzett ifjakat akart maga körül látni s azért elvbarátaival tornavívodát és úszóiskolát alapított Kolozsváron.
Közéleti arculatának igen értékes vonása az íróé. Közírói munkássága, politikai és közgazdasági munkássága irányt szabott a reformkori Erdély fejlődésének.
Elviségének formálásában nemcsak a családi környezet, a Thalia múzsáját istápoló atya és az igen művelt édesanya, Cserei Heléna buzgalma segítette, hanem a zsibói kastély gazdag és sokoldalú könyvtára, melyet az ifjú Brassói Sámuel, későbbi nagy polihisztorunk szedett rendbe. S az olyan nevelők és tanárok, mint az irodalomért lelkesedő Pataky Mózes, a francia forradalom eszméitől áthatott, Nyugatot járt Tőkés János, Méhes Sámuel, a kolozsvári református kollégium matematika- és fizikatanára, és az olyan barátok, mint Széchenyi István, aztán Bölöni Farkas Sándor, az észak-amerikai utazó, a klasszikus műveltségű Buczy Emil a politikában-sportban mellette álló Kendeffy Ádám, a mintagazda és híres vadász Újfalvy Sándor.
Ehhez hozzátehetjük: Berzsényi Dániel annyira megkedvelte a serdülő ifjút, hogy ódában üdvözölte, Kazinczy pedig melegséggel emlékezett a „fejedelmi Zsibó“-ra és a fiatal Miklóst az ország „ifjúsága fejedelmé”-nek titulálta. Ha futólagos felsorolásunkat olyan elvbarátok nevével bővítjük, mint Kossuth Lajos, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Deák Ferenc és Teleki László – a nagy kortársak, forradalmárok és reformerek valóságos arcképcsarnokává szélesül a tabló.
Hogy európai szintű gondolkodóvá emelkedett, utazásainak is köszönhető. Az elmaradottabb, a feudalizmus béklyóiba kötött Erdély fia 1814-ben a bécsi kongresszus császárvárosával ismerkedett meg, 1821–22-ben Széchenyi István társaságában az ipari forradalom és polgárosodás hevületében élő Angliát, a felvilágosodás, forradalom és napóleoni korszak eszméitől átitatott francia földet utazta be, de járt Horvátországban, Dalmáciában, Itáliában és Cseh-Morvaországban is. Nyilván utazásainak is szerepe volt politikai programjában, melyet így fogalmazott meg: „Honunkat ájultságából életre hozni”.
Köztudott, hogy a birtokos főnemes Wesselényi a fokozatos átalakulás híve, reformer volt és nem a forradalmi megoldások harcosa.
A diétákon, megyegyűléseken tartott beszédein, cikkein és levelein kívül eszméinek-gondolatainak maradandó emléke három könyve. A kezdet: A régi híres ménesek egyike megszűnésének okairól című munkácska (1829). Megírásának kiváltó oka a zsibói ménes 1828-as eladása körüli sok mesebeszéd eloszlatása és a frissítés indoklása. Célja azonban távolabbi: a lótenyésztés erkölcsi hasznának bizonyítása és a lovassport fejlesztésének igénye. Munkáját a magyar nyelvű szakirodalom egyik legkiválóbb műveként értékelik, mondatainak stiláris erejére Kazinczy is felfigyelt, „mely velős nyelv az oly embertől, s mily grammatikai precizióval, ki a nyelvet nem tette stúdiumává“ – írta.
Az erdélyi liberális reform programját Balítéletekről címmel fogalmazta meg 1833-ban, három évvel Széchenyi Hitelének megjelenése után. A metternichi cenzúra megtévesztésére címlapján az áll ugyan, hogy „nyomatott Bukarestben”, a valóságban azonban Lipcsében készült, annyi ellenzéki nyomtatvány szülővárosában. Munkája fedelére nem véletlenül akarta először az Előítéletekről címet illeszteni, a 323 oldalas mű tényleg mintegy kódexe azon gondolat kifejtésének, hogy előítéletekből és tájékozatlanságból országos „hátramaradások” és „számtalan rosszak” erednek.
Kimagasló politikai gondolkodónk művével olyan robbanóanyagot dobott a köztudatba, mely a bécsi abszolutizmusra és az erdélyi feudalizmusra egyaránt veszélyes volt. Hiszen a reformkor olyan alapvető fontosságú problémáját feszegette benne, mint amilyen a parasztkérdés volt.
A Balítéletekről a problémának széles távlatú történelmi-társadalmi elemzését végzi el. Nem elégszik meg a feudalizmus alapvető rétege, a parasztság viharos történetének és kiállott szenvedéseinek felvázolásával, hanem emberien, őszintén vallja: „Lelkemből óhajtom, hogy törvényesen javíttassék a földnép állapota, könnyíttessék sorsa”. 1847-ben azért akarta az európai parasztság történetét akadémiai pályázatban megíratni, hogy az megvilágítsa mindazt, ami a ,,jobbágyságbóli kiszabadulás óta az igazi emancipáció s polgárlét felé” tétetett. Mikor az 1846–47. évi érdélyi diéta olyan úrbéri törvényt kényszerít ki, mely a parasztság részleges földfosztását is jelentené, Wesselényi ünnepélyesen óvást emel. A karzaton ott van Avram Iancu, aki a nemesi országgyűlés magatartására célozva, a liberális Kemény Dénes nagyszerű szónoklatától feltüzelve így fakad ki: „Nem filozófiai és humanitárius érvekkel lehet meggyőrni a zsarnokokat, hanem miként Horea tette – lándzsával”.
Könyvében bőséggel szórja nyilait a feudalizmus fonákságaira, egész igazságtalan, elavult rendszerére, s jut belőlük elég az uralkodóosztályra, a nemességre is. Közgazdasági gondolatai a pénzforgalmazás, a hitel, kereskedelem és iparosítás megreformálását célozzák. Felismeri a céhek és monopóliumok fejlődésgátló szerepét, a hitel biztonságára és kereskedelem zavartalanságának biztosítására tesz javaslatokat.
Ha a Balítéletekről csak érintőlegesen foglalkozik vele, a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében (Lipcse, 1843) című munkájában a nemzett kérdés már központi helyet kap. A meghurcolt és elítélt „polgári halott”, a vak Wesselényi, felvázolva a 48 előtti Európa hatalmi viszonyait, részletesen elemzi a cári reakcióval szövetkezett szláv mozgalmakat.
Érthető módon különösen a soknemzetiségű Habsburg-monarchiában lehetséges liberális szempontú megoldások érdeklik, németek, olaszok, magyarok, románok, szerbek, lengyelek, szlovákok és más ajkú népek sorsa, együttélése. Nem tud ugyan elszakadni a nemesi meghatározottságú nemzeti-nemzetiségű szemlélettől, de mint széles látókörű politikus sok kérdésben radikális-demokrata gondolkodóként válik ki. Jogot követel a nemzetiségeknek az anyanyelv szabad használatához, az anyanyelvi oktatás és vallási egyenjogúsítás biztosítását kéri részükre.
Három önálló könyvén kívül politikai, közgazdasági és társadalmi vonzású publicisztikai írásokban szólt hozzá kora fejlődésének kérdéseihez, melyek részben az erdélyi reformerek fórumában, az Erdélyi Híradóban jelentek meg.
Írói munkássága azonban napjainkig sincs teljes egészében számba véve. Hiszen a megjelenteken kívül jelentős kéziratban maradt hagyatéka. Ifjúkorától kezdve naplót vezetett. Ebből több részlet megjelent ugyan (közülük a legterjedelmesebb az 1925-ben Kolozsváron nyomtatott Báró Wesselényi Miklós útinaplója. 1821–1822 című), de alapanyaga ma is kiadatlan. Nem mondunk újat, ha emlékeztetünk, hogy az olyan hallatlan munkabírással és energiával megáldott, széles skálán dolgozó Wesselényi után hatalmas levelezés maradt hátra. A hozzá intézett több ezer levelet nem számítva, az általa fogalmazott és elküldött, Levélmásolati könyvekbe foglalt misszilisek 45 kötete meghaladja a tízezer oldalt.
Feljegyezték róla, hogy szónoklatainak gondolatgazdagsága, mennydörgő hangja és sodró pátosza magával ragadta a hallgatóságot, s ez a lendület, gazdag tartalom és művészi kifejezőerő írásainak is tulajdona.
Politikus volt és író. S mint ilyen az írástudók felelősségével közeledett kora nagy nemzetközi, nemzeti és helyi kérdéseihez. Megjelent és kiadatlan írásait múltunk, művelődésünk, nemzetiségi önismeretünk értékes hagyományai sorában őrizzük és ápoljuk,
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.
