Összeállításunk a harmincöt évvel ezelőtti Csernobili atomerőmű-robbanásról, amely alapjaiban rengette meg az emberek atomenergiába és tudományba vetett hitét, és véget vetett az atomkorszaknak. A szocialista tájékoztatáspolitika legnagyobb kudarca nagyban hozzájárult a Szovjetunió összeomlásához. Csernobil – a fukushimai atomkatasztrófával együtt – paradigmaváltáshoz vezet(ett) a világ energiaellátásában: a szén és az atom szerepét természetkímélő alternatív források veszik át.
A világkatasztrófák toplistáján a természeti csapások vezetnek (a háborúkat nem számítva), az áldozatok teljes számát illetően „behozhatatlanul”. Vita folyik arról, hogy valójában melyik volt minden idők leghalálosabb katasztrófája, a halálos áldozatok számának eltérései miatt, különösen a múlt század előtt bekövetkezett katasztrófákat illetően. A történelem leghalálosabb katasztrófáinak tízes listája nyilván hozzávetőleges, de jól mutatja a nagyságrendeket.
10. Aleppói földrengés (Szíria, 1138) – 230 000 halott
9. Indiai-óceáni földrengés/szökőár (Indiai-óceán, 2004) – 230 000 halott
8. Haiyun földrengés (Kína, 1920) – 240 000 halott
7. Tangshan földrengés (Kína, 1976) – 242 000 halott
6. Antiochiai földrengés (Szíria és Törökország, 526) – 250 000 halott
5. Indiai ciklon (India, 1839) – 300 000 halott
4. Shaanxi földrengés (Kína, 1556) – 830 000 halott
3. Bhola Cyclone (Banglades, 1970) – 500 000-1 000 000 halott
2. Sárga folyó áradása (Kína, 1887) – 900 000–2 000 000 halott
1. Sárga folyó áradása (Kína, 1931) – 1 000 000–4 000 000 halott
Az ember okozta – „műszaki” – katasztrófák közül az első igazán világrengetőnek büszke kortársai vagyunk. 1986. április 26-án felrobbant a Csernobili Atomerőmű 4-es reaktora, halált, és radioaktív szennyezést okozva maga körül nagy területen. A Csernobili Atomerőmű 110 kilométerre található az Ukrán fővárostól, Kijevtől. És nem messze Európa szívétől.
1986. április 26-án előkészületek voltak folyamatban a 4-es reaktor leállítására, hogy elvégezzenek néhány tervezett karbantartási és javítási munkálatot. Aztán úgy döntöttek, a leállást kihasználják, hogy egy tesztelést is elvégezzenek a reaktor biztonsági rendszerén (RBMK-1000). Sok minden rosszul sikerült a teszt alatt, emiatt hajnali 01:24-től gőzrobbanások sorozata vetette szét a reaktor védő burkolatát, és robbantotta le a tetejét, radioaktív anyagokkal szennyezve a levegőt, és a környező területet. A reaktor részlegesen leolvadt magjából származó nagyon radioaktív anyagok és a grafit beszivárgott a reaktorterem alá.
A helyzet nagyon veszélyessé vált, és azonnali beavatkozás volt szükséges azért, hogy ellenőrzés alatt tartsák a helyzetet. 192 tonna üzemanyag volt a reaktor magjában, és ennek a mennyiségnek nagyjából négy százaléka jutott ki a szabadba a baleset után még tíz napig. Radioaktív jód, stroncium, plutónium, és más izotópok kerültek ki a levegőbe. A radioaktivitás mértéke közel 50 millió Curie volt, ami egyenlő azzal a sugárzás intenzitással, amit ötszáz 1945-ös hirosimai atombomba együttes felrobbanása okozott volna. Az égő reaktorból a forró gázok elérték az egy kilométeres magasságot, és csak fokozatosan hullottak vissza alacsonyabbra. Az atomerőmű felett lebegő radioaktív felhőt a szél tovább fújta Ukrajna Polissya régiója, valamint Fehéroroszország, és Oroszország egyes részei irányába. Nem sokkal később emelkedett sugárszintet mértek Svédországban, Finnországban, majd Lengyelországban, Németországban, Franciaországban.
Hősök és áldozatok
Néhány perccel a robbanás után a reaktor kigyulladt. Két tűzoltó osztag, az egyik V. Pravyk hadnagy vezetésével, a másik, akik akkor szolgálatban voltak az erőműben, V. Kibenok hadnagy vezetésével a reaktor épületének tetejére rohantak. A szobák feletti tető egy része, ami közel volt az égő reaktorhoz, lángokban állt. Eloltották a tüzet a tetőn, ezzel megelőzve azt, hogy átterjedjen a 3-as reaktorra. Rövid időn belül tűzoltók érkeztek a környékbeli városokból, mindenhonnan a Kijevi régióból. A legtöbb tűzoltó, aki elsőnek érkezett a helyszínre, halálos vagy majdnem halálos mértékű sugárdózist kapott. Először a pripjatyi 126-os kórházba vitték őket (a ruháik még mindig a kórház alagsorában vannak, emiatt rendkívül szennyezett a hely). A doktorok minden erőfeszítése ellenére mindannyian meghaltak. Egy ötfős tűzoltó egység, H. Nahayevky vezetésével elvezette a reaktor alatt összegyűlt vizet, ezzel megelőzve egy potencionálisan pusztító mértékű robbanást. Helyi rendőri egységek, katonai egységek, és más speciális egységek is közreműködtek abban, hogy megelőzzék a katasztrófa további pusztítását. Április 27-én egy csapat katona és a légierő egységei Csernobilba költöztek, hogy segítsenek enyhíteni a katasztrófa következményein. Nagyjából 1800 helikopteres küldetéssel teljesítették a feladatot, amire kirendelték őket.
Az összetett erőfeszítések eredményeképpen, május 6-ra a kiáramlás a sérült reaktorból sok ezerszer kisebb lett. Ezután döntöttek arról, hogy elkezdenek építeni egy speciális védő szerkezetet, később ez “szarkofág” néven vált ismertté. A “szarkofág” fő feladata az volt, hogy lezárja a sérült reaktort, ezáltal minimalizálja a kiáramló radioaktivitást a környezetbe. Mindent egybevéve 1986-ban és 1987-ben, több mint 600 ezer civil és katona vett részt a katasztrófa hatásainak mérséklésében. Közülük sokan meghaltak, még többjük pedig maradandó egészségkárosodást szenvedett. Csökkentették a sugárzás szintjét, és lehetővé tették, hogy a csernobili Zóna látogatható legyen.
A lakosság evakuálása harminchat órával a baleset után kezdődött, 1986. április 27-én. Pripjaty városát evakuálták először. Pripjaty mindössze három kilométerre volt az erőműtől, és mivel a lakosságot (közel 50 ezer ember) nem értesítették a radioaktív veszélyről, mindannyian nagy dózisú sugárzást kaptak. Azt mondták az embereknek, hogy csak a legszükségesebb dolgaikat, és a papírjaikat hozzák magukkal, három nap múlva visszatérhetnek. Közel 220000 embert evakuáltak Ukrajna, és Fehéroroszorság szennyezett területeiről. Arról nincs pontos szám, hogy hányan szenvedtek egészségkárosodást a katasztrófa miatt. A szovjet propaganda híres volt arról, hogy a tényeket elferdítik, elhallgatják, ha az a rezsim érdeke. A ’90-es évek elején aztán megemelkedett számú megbetegedést regisztráltak Ukrajna lakosságánál, elsősorban légzőszervi, idegrendszeri, emésztőszervi, valamint a keringési rendszer zavarait. Összességében 3.200.000 ember tekinthető betegnek a katasztrófa miatt Ukrajnában.
A szellemváros, Pripjaty
Pripjatyot 1970-ben alapították, az erőmű dolgozóinak. Ukrajna Polissia nevű részén, egy zöld mezőn épült fel, közel a Fehérorosz határhoz. Nincs még egy ehhez hasonló város az egész világon. Az egykori virágzó, boldog város, amely megtestesítette a szovjet erőt és a kommunista eszményt, szellemvárossá, egy poszt-apokaliptikus világ képévé változott ötven év alatt. A ’80-as években igazi luxusnak számított Pripjatyban élni. Kiváló infrastruktúrával rendelkezett. Megvolt minden, amiről egy átlag szovjet ember csak álmodhatott, öt iskola, tizenkét óvoda, kórház, boltok és bevásárlóközpontok, kávézók, éttermek, amelyek egyszerre hatodfél ezer vásárlót tudtak kiszolgálni, kulturális palota, mozi, művészeti iskola, tÍz tornaterem, három fedett uszoda, két stadion, a Jupiter gyár, buszállomás, vasútállomás. Mind az 50 ezer lakos fiatal, haladó gondolkodású, jól képzett ember volt az egész Szovjetunióból összetoborozva.
Pripjaty lakosságát nem tájékoztatták a várostól az erőműben történt balesetről. Az élet szokásosan zajlott április 26-án, miközben az emberek nagy dózisú sugárzásnak voltak hirtelen kitéve. Csak 36 órával a baleset után kezdték meg az evakuálásukat. Buszok érkeztek Kijevből, hogy biztonságos helyekre vigyék a lakosságot. A teljes evakuálás mindössze három óra alatt lezajlott. Az embereknek csak annyit engedtek, hogy magukhoz vegyék a pénzüket, útleveleiket, a feltétlenül szükséges dolgaikat, mert a tájékoztatás szerint három nap múlva visszatérhetnek. De sohasem térhettek vissza.
A várost háromszor szennyezés-mentesítették. A likvidátorok minden tőlük telhetőt megtettek: minden egyes épületet lemostak, amit belepett a radioaktív por, eltávolították a talaj felső rétegeit, és minden utat újra aszfaltoztak. A sugárzás szintje jelentősen csökkent ezáltal, de nem eléggé ahhoz, hogy emberek ott élhessenek.
Ezután elkezdődött Pripjaty másolatának, Szlavuticsnak az építése, és a legtöbb egykoron pripjatyi lakost oda költöztették, mivel a szennyezés-mentesítés után az erőmű megmaradt harmadik blokkját újra üzembe helyezték. Sok létesítményt használtak a baleset után, különféle célokra. A baleset után Pripjatyot őrizték, és a mai napig kerítés veszi körül. De sajnos nincs olyan szoba, amit ne fosztottak volna ki: miután a Szovjetunió összeomlott, a csernobili zóna őrizetlen maradt. Ennek ellenére a szovjet éra nyomai a mai napig megmaradtak a városban. Porték Leninről, propaganda plakátok, és szovjet zászlók mindenhol. Ezek által átélhetjük a történelmet, megtapasztalhatjuk azokat az időket, amik örökre eltűntek. A természet hihetetlen gyorsan veszi vissza az uralmat. Nyáron úgy néz ki a város, mint egy dzsungel. A nagy szovjet építményeket évről évre jobban benövi a zöld növényzet. Nem sok kell már, és Pripjaty örökre eltűnik.
A régi „szarkofág” és az új „szarkofág”
Az 1986-os katasztrófa következményeinek kezelésében a legfontosabb rész az volt, hogy elzárják a külvilágtól a felrobbant reaktor épületét. A szarkofág építése huszonnégy nappal a katasztrófa után kezdődött, 1986. május 20-án. A hatalmas sugárzás ellenére júniustól november végéig, 206 nap alatt elkészült. De ez csak átmeneti megoldás volt a problémára. A szarkofágot harminc évre tervezték. 1995-ben Ukrajna memorandumot írt alá az Európai Unióval és a G7 országaival, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon keresztül forrást biztosítanak az országnak, hogy megoldja Csernobil problémáját. 1997 szeptemberében megszületett a megállapodás, a Szarkofág Kivitelezési Terv, ami végre előrelépést jelentett. Ez egy olyan program volt, ami egyszerre teszi a szarkofágot környezetbaráttá, és biztonságossá.
2016 novemberében mérföldkőnek lehettünk tanúi, az új szarkofágot rátolták a régire, ezzel teljesen elfedve azt. Ezt a látványos eseményt sok kis lépés, kemény munka, és professzionalizmus tette lehetővé. Elvégezték az alapvető előkészületeket a területen, hogy megkezdődhessenek az építési munkálatok, illetve amennyire csak lehetett, figyeltek a munkások biztonságára. 2007-ben a Novarka konzorcium nyerte a szerződést az építésre, ami a Francia Bouygues és Vinci cégekből állt. Az első lépés a régi szarkofág stabilizálása volt. Az új szarkofágot 2012-ben kezdték el építeni. Nemzetközi projekt volt. 27 nemzet vett részt az építésben, és több, mint 40 ország és szervezet biztosította a közel 2 milliárd eurós költségét. 2016 novemberében a helyére tolták, befedve ezzel a megsemmisült 4-es reaktort. Védelmet nyújt bármilyen radioaktív sugárzás ellen, és biztosítja az eszközöket a régi szarkofág lebontásához és a radioaktív anyagok tárolásához. A “hatalmas” szó nem elég kifejező, hogy leírja ezt az építményt. Csak a fém alap szerkezet súlya 25 ezer (!) tonna. Ez 3,5-szer nehezebb, mint az Eiffel-torony! A teljes súlya pedig 36 ezer tonna.Magassága 108 méter, amivel még a párizsi Notre Dame-ot is befedné. Hossza 162 méter. Száz évre tervezték, ezalatt ki kell álljon mindent, amivel az anyatermészet csak próbálkozhat. Úgy tervezték, hogy kiállja a mínusz 43 fok és plusz 45 fok közötti hőmérsékletet, valamint ellenálljon egy 3-as kategóriájú tornádónak is. A Csernobili Atomerőmű dolgozói kulcsszerepet fognak játszani abban, hogy az új szarkofágot teszteljék, üzembe helyezzék, és biztosítsák a hosszú távú működtetését. A jövőben felmerülő kihívásokat nem szabad alábecsülni, de hála az új szarkofágnak, Csernobil hosszú távú biztonsága megoldottnak tekinthető.
GYOMORBA VÁGÓ EMLÉK: Chernobyl, HBO, 2016,
Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka.
Mihail Gorbacsov, a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, majd a Szovjetunió elnöke így értékelte utólag az 1986-os atomkatasztrófa, Csernobil jelentőségét. Amiről csak lassan, nagyon lassan derült ki a közvélemény számára, hogy milyen óriási tragédia volt valójában. És ami körül még ma, több mint harminc évvel később sem tisztázott minden kérdés. Az HBO új minisorozata, az öt egyórás részből álló Csernobil ezt a homályt szándékozik oszlatni, nem is eredménytelenül.
Amit nagyjából mindenki tud: a csernobili atomerőmű egyik reaktorában 1986. április 25-ről 26-ra virradó éjjel, nem sokkal fél kettő előtt súlyos üzemzavar történt. Egy vészhelyzet-szimulációs teszt rosszul sült el, majd az egymást követő és fölerősítő műszaki hibák és szakmai tévedések miatt a négyes blokk fölrobbant. Az erőmű teteje összeroskadt, a forró reaktormagból nagy mennyiségű radioaktív anyag került a környezetbe, a robbanás következtében keletkező tűz füstje messzire terítette a mérgező anyagokat. Minden idők legsúlyosabb nukleáris balesetéről a világ, így a magyarok is, csak napokkal később szerezhettek tudomást.
Az atomkatasztrófa után a sugárszennyezett területen dolgozó likvidátorok között kárpátaljai magyarok is voltak. Megkerestünk közülük két túlélőt. Egészségügyi támogatás nélkül, betegen, elfeledve tengetik napjaikat.
Hogy hány ember életét követelte a katasztrófa, még megbecsülni is nehéz. Hatszázezer úgynevezett likvidátor dolgozott a romok eltakarításán (köztük magyarok is), közülük mára több tízezren meghaltak. Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, az életben maradottak ötöde rákkal és egyéb betegségekkel küzd. A Csernobil közelében lakó civilek ugyancsak rákos megbetegedésekben szenvednek, rengeteg gyerek született ritka genetikai betegségekkel.
De mi történt pontosan Csernobilban? Miért történt? Mi történt a robbanás után, miért úgy történt? Meg lehetett volna úszni kevesebb áldozattal? Lehetett volna jóval nagyobb, majdnem egész Európát érintő katasztrófa is belőle? Kik a felelősök? Craig Mazin és Johan Renck sorozata nem kevesebbet vállalt, mint hogy a lehető legjobb tudásuk szerint megválaszolják ezeket a kérdéseket. És közben, mivel egy tévésorozatról és nem egy dokumentumfilmről van szó, nem hagyják ki a személyes történeteket, az egyéni tragédiákat sem.
Eddigi munkásságukat ismerve meglepő, hogy az HBO éppen őket találta meg erre a feladatra. Craig Mazin eddig olyan filmeket írt, mint a Horrorra akadva és a Másnaposok folytatásai, a rendező Johan Renck pedig többek között Madonna- (Nothing Really Matters) és Kylie Minogue- (Love at First Sight) videókat, Breaking Bad- és The Walking Dead-részeket rendezett. Igaz, ő csinálta David Bowie hátborzongató búcsúvideóját, a már haldokló művésszel készült Lazarust is. Utóbbi hangulata visszaköszön a Csernobilban is.
A sorozat nem bajlódik a hosszas felvezetéssel vagy a fontosabb karakterek előzetes megrajzolásával. Itt mindenkit az események sodrásában ismerünk meg, hiszen egy rövid prológust leszámítva rögtön a robbanással indulunk. És az azt követő döbbenettel, hitetlenséggel és káosszal, a rossz döntések sorozatával. Az erőműben éppen úgy, ahogy azon kívül. A sorozat szerint a bent dolgozó mérnökök egyszerűen nem hitték el a katasztrófa súlyosságát, még akkor sem, amikor olyan kollégáik állították, hogy a reaktormag is megsérült, akik a saját szemükkel látták. Az erőműtől messze pedig elsőként természetesen az amerikaiakra gyanakodtak, de még azt is elképzelhetőbbnek tartották, hogy atomfegyverekkel való kísérletezés vagy valamilyen űrkutatási projekt okozza a megnövekedett sugárzást, mint hogy Csernobilban történt valami.
A sorozat két fő alakja Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes, a mentési és helyreállítási munkálatokat irányító bizottság elnöke (Stellan Skarsgård) és Valerij Legaszov atomfizikus (Jared Harris). Az ő párosuk a filmekben megszokott dinamika szerint a kölcsönös utálat és kényszerű együttműködés után jut el a tiszteletig, és annak felismeréséig, hogy közös lett a sorsuk. Az a sors, ami egyébként a legtöbb szereplőnek jut: halál azonnal vagy heteken, legjobb esetben öt éven belül. Ők egyébként azok is, akiket egyszer-kétszer arra kényszerülnek használni az alkotók, hogy elmagyarázzanak valamit, amit nyilvánvalóan tudnak. Vagy ha nem tudnak, akkor sem abban a helyzetben magyaráztatnák el maguknak, amikor körülöttük éppen összedől a világ. De mivel a nézők feltételezhetően nem tudják, hogy működik egy atomreaktor vagy miként folyik le a sugárbetegség, itt a hitelességet fel kellett áldozni az érthetőség érdekében.
SZVETLANA ALEKSZEJEVICS: CSERNOBILI IMA
Az eseményeket, azok utóéletét örökíti meg a 2015-ös irodalmi Nobel-díjas ukrán-belorusz írónő, oknyomozó újságíró megrázó regénye, Csernobil-mementója.
Leszerelés. Fölmálháztunk az autókra. Amíg a zónában mentünk, végig nyomtuk a dudát. Visszanézek azokra a napokra… Ott közel voltam valamihez… Valami fantasztikushoz. De ezek a szavak: „gigantikus”, „fantasztikus” – nem adják vissza mindezt. Volt olyan érzés… Milyen?
(Elgondolkodik.)
Olyat még a szerelemben sem éreztem…
Aljakszandr Kudrahin likvidátor
Próbáltuk volna bejelenteni akkor, hogy nem szabad kiengedni az embereket az utcára. Állítólag amikor a kormánybizottság elnöke, Scserbina a robbanás utáni első napokban megérkezett az erőműhöz, rögtön azt követelte, hogy vigyék az esemény helyszínére. Magyarázzák neki, hogy nem lehet, tele van grafittörmelékkel, eszelős sugárzási mezők, magas hőmérséklet. „Mit jönnek itt nekem a fizikával? A saját szememmel kell látnom! – ordította a beosztottjainak. – Este jelentést kell tennem a Politikai Bizottságban.” Háborús viselkedési sztereotípia. Másfélét nem ismertek… Nem értették, mi is valójában a fizika… A láncreakció… És ezt a fizikát nem változtatják meg semmilyen kormánydöntések.
Uladzimir Macvejevics Ivanou, a szlauharadi járási pártbizottság volt első titkára
Elvitték az intézet műszereit sugárzás-ellenőrzésre. Mindet elkobozták. Magyarázat nélkül. Fenyegető telefonokat kaptam otthon: „Ne riogasd az embereket, professzor. Mert elküldünk a jegesmedvék közé. Képtelen vagy felfogni? Elfelejtetted? Hamar elfelejtetted!” Nyomást gyakorolnak az intézet munkatársaira. Megfélemlítenek minket…
Írtam Moszkvába…
Hívat az akadémiánk elnöke, Platonov: A fehérorosz nemzet egyszer még megemlékezik arról, hogy milyen sokat tettél érte, az viszont hiba volt, hogy írtál Moszkvába. Súlyos hiba! Azt követelik, hogy bocsássalak el az állásodból. Minek kellett írnod? Hát nem tudod fölfogni, kivel akaszkodtál össze?
Nekem térképeim és számaim vannak. Nekik pedig?
„Pszihuskába” zárhatnak… Fenyegetőznek. Autóbaleset érhet… Figyelmeztetnek. Ebből akár bűnügy is lehet. Szovjetellenes propagandával vádolhatnak. Vagy akár egy doboz
szögért is meghurcolhatnak, ami nem szerepel az intézet leltárában…
Tényleg bűnügybe kevertek…
El is érték a céljukat. Infarktust kaptam… (Hallgat.)
Ott van minden a dossziékban… Tények és számok…
Bűnös számok… (…)
És senki sem felelt semmiért…
Öt év alatt… Harmincszor annyi gyerek szenved pajzsmirigyrákban, mint Csernobil előtt. Emelkedett a születési rendellenességek száma, több a cukorbeteg a gyerekek között, baj van a veséjükkel és a szívükkel…
Tíz év alatt… A fehéroroszok átlagos élettartama ötvenöthatvan évre csökkent.
Hiszek a történelemben… A történelem ítéletében… Csernobil nem ért véget, még csak most kezdődik…
Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt igazgatója
„A mama és a papa megcsókolták egymást, aztán megszülettem.
Korábban azt hittem, sose halok meg. Most már tudom, hogy meghalok. Egy fiú nem messze tőlem feküdt a kórházban… Vadzik Karinkou… Madárkákat rajzolt nekem. Kis házakat. Meghalt. A halál nem rémisztő… Az ember csak alszik nagyon-nagyon sokáig, és sosem ébred föl. Azt mondta, ha meghal, sokáig fog élni egy másik világban. Az idősebb fiúk közül beszélt neki erről valaki. Nem félt. Azt álmodtam egyszer, hogy meghaltam. Hallottam álmomban, hogy sírt a mama. És fölébredtem…”
Kislány a kórházban
- videó – HELIKOPTERRŐL
A pripjatyi atomerőmű 4-es reaktorának robbanása nemrég újra a figyelem középpontjába került Csernobil sorozatnak köszönhetően. Bár az atomkatasztrófához sokan Csernobil nevét kapcsolják, ma már egyre többen tudják, hogy valójában a régió Pripjatyot érte a legnagyobb sugárszennyezés. Nemrég került elő egy légifelvétel, amelyik röviddel a robbanás után készülhetett, helikopterről.
A valamivel több mint negyedórás felvételen jól látható a négyes reaktor teljesen nyitott része, felbukkannak különböző munkagépek is, amikkel a sugárszennyezett romeltakarítást végezték. Már az elején felbukkan a videóban egy olyan gépkezelő munkás, akit csak egy szimpla maszk „védett” a sugárzás káros hatásai ellen, mi a valóságban persze semmit nem ért. Sok gépet ólomlapokkal kellett lefedni, mivel az erős radioaktivitás hatására sok szerkezet, műszer felmondta a szolgálatot. A videó vége felé pedig jól látható, ahogy szennyezett földterületeket, egész szántóföldeket fednek le betonlapokkal, semlegesítendő a radioaktív sugárzást.
2. video – DRÓNFELVÉTEL
20 TÉNY, AMIT NEM TUDOTT CSERNOBILRÓL
1. Az erőmű valódi neve – éltetve a kommunista Lenin-kultuszt – Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű. Neve azonban nem így vonult vonult be a történelemben, ugyanis a katasztrófa után azt szinte azonnal megváltoztatta a szovjet propagandagépezet, hogy a nyugati sajtó Lenin nevével mégcsak véletlenül se hozza összefüggésbe.
2. Az erőművel nem csak elektromos energiát állítottak elő, hanem – a majaki vegyi kombinát néhány erőművéhez hasonlóan – a hadiiparban használatos tiszta plutóniumot is, elsősorban taktikai atomfegyverek fejlesztéséhez.
3. Az Egyesült Államok már a 40-es években rájött, hogy a Csernobilban is alkalmazott, ún. “grafitmoderátoros” reaktorok veszélyesek, azokat az USA-ban be is tiltották. Viszont a hidegháborús retorikát követve az információt hadititoknak nyilvánították, így a szovjet tudósok csak a Csernobili reaktorok építésének idején ismerték fel a problémát (amiről azonban az üzemeltetőket elfelejtteték tájékoztatni).
4. Az atomkatasztrófa épp egy olyan tesztelés közben következett be, amely ennek az erőműtípusnak a biztonságát, pontosabban a tűrőképességét volt hivatott szolgálni: A cél volt annak igazolása, hogy a reaktor hűtőrendszere a „legnagyobb tervezett hiba” üzemállapotban is képes a folyamatos energiatermelésre.
5. Az erőműben valójában nem atomrobbanás történt, hanem több gáz- ill. gőzrobbanás. A radioaktivitás – elsősorban aeroszolok és porszemcsék által – ezekkel a detonációkkal került a légkörbe. (Az első gőzrobbanáskor azonnal a légkörbe kerültek a reaktorban lévő nemesgázok, így kripton és xeon. A radioaktív jód 55%-a gőz, szilárd részecskék és szerves jódvegyületek formájában került a szabadba, míg a 137Cs izotóp és tellúr aeroszol formájában jutott ki.) A robbanáskor kibocsátott porszemcsék nem illékony sugárzó izotópokat tartalmaztak, így többek közt neptúniumot és plutóniumot.
6. A reaktort – elsősorban költséghatékonysági okból – nem látták el teljes burkolattal, ennek is köszönhető, hogy a radioaktív szennyezés könnyedén a légkörbe került, melyet a napokig tartó grafittűz csak tetézett. Ennek a radioaktív szennyezésnek kb. a 60%-a Fehéroroszországban hullott le.
7. Az érintett 4-es reaktor épületben csupán két olyan dózismérőt szereltek fel, melyek a nagyobb sugárzást is képesek voltak mérni, azonban az egyikhez vezető utat elzárta a robbanás, a másik pedig elromlott. Így a reaktort működtetők csak abban lehettek biztosak, hogy a sugárzás szintje a reaktor területének nagy részén 4 R/h fölött van. – Valójában egyes helyeken 20 000 R/h fölött volt (a halálos dózis 500 röntgen körül van 5 óra alatt).
8. A tragédiát súlyosbította a helyi vezetés hozzá nem értése. A kezelőszemélyzet nagyrészt olyanokból állt, akiket nem ilyen típusú reaktorokhoz képeztek ki: az igazgatónak szénfűtésű erőművekhez volt képesítése és tapasztalata. Főmérnöke szintén a hagyományos erőművekhez értett, a főmérnökhelyettes pedig csak kisebb atomreaktorok területén rendelkezett tapasztalattal.
9. A robbanás(ok) következtében Ukrajnában több mint 4,6 millió hektárnyi terület szennyeződött, köztük a világ legtermékenyebb mezőgazdasági területei is. Azóta – mint itt írtuk – az élővilág lassacskán visszahódítja a legszennyezettebb, un belső zónát is.
10. A robbanást követő hónapokban összesen 600 ezer katonát, tűzoltót és kárelhárító munkást küldtek a katasztrófa helyszínére, kitéve őket a veszélyes sugárzásnak.
11. A kármentesítés céljából a helyszínre rendelt likvidátor egységek napi 24 órán át dolgoztak, sugártalanítottak és minden állatot lelőttek, hogy ne vigyék tovább a sugárzást.
12. A „biorobotok”-nak nevezett katonák pár percig dolgozhattak csak, mert ezeknek a sugárzó grafitdaraboknak az ereje 1000+ röntgen volt (egy évi terhelés: 2 röntgen).
13. Romániában egyes óvodákban és iskolákban jódtablettákat osztottak ki, ugyanis a nem radioaktív jód – beépülve a pajzsmirigybe – kiszorítja a belélegzett radioaktív jódot.
14. Az osztrák hatóságok a katasztrófáról értesülve megtiltották a magyar termékek (főleg élelmiszerek) kivitelét a határon, mivel azt szennyezettnek vélték a Szovjetunióval való szomszédság miatt.
15. Tanúk beszámolója alapján az egyik tűzoltó leírta, milyen érzés volt sugárzásnak kitéve lenni: fémes ízt érzett a szájában, és úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák az arcát.
16. A – többségében alaptalan – félelemkeltés egyik jellemző példája az Európában tapasztalható abortuszok számának növekedése, mely a balesetet követő hetekben közel 40 000 többlet művi vetélést jelentett. Holott az akkoriban születettek között mutációval, születési rendellenességgel összefüggő többlet előfordulást sehol sem tudtak kimutatni.
17. Az erőmű körül egy állandó 30 km-es „halálzónát” jelöltek ki, ahol tilos emberi lakóhelyet létesíteni.
18. Röviddel a robbanás után Ukrajnában és Belorussziában több ezer gyereket és felnőttet akut sugárzási betegség támadott meg (hányás, hajhullás, fájdalmas kiütések). Az ukrajnai gyermekek körében megháromszorozódtak a daganatos megbetegedések.
19. Az élőlényekben felhalmozódott sugárzás még évtizedekkel később is mindennapi problémákat okozott Európában. Bajorországban 2013-ban a sugárzás a vizsgált vaddisznók közel felében meghaladta a határértéket, több egyednél a tízszeresét állapították meg, aminek következtében húsuk fogyaszthatatlan volt.
20. A térséget a baleset 25. évfordulóján, 2011 márciusában megnyitották az idegenforgalom számára. A kijevi utazási irodák egynapos túrákat kínáltak a 4-es reaktorhoz és a környező kihalt vagy újratelepült falvakhoz, városokhoz. Az idegenvezetéshez Geiger-Müller számlálót, radioaktivitásmérő műszert is lehet kölcsönözni. A területre való szervezett utazásokat pár hónappal később, 2011 júniusában ismét betiltották.
Az 1986. április 26-án bekövetkezett katasztrófa kronológiája itt tekinthető meg.
