Hevesi Sándor emlékezete
Száz évvel ezelőtt, 1873. május 3-án született századunk egyik kiemelkedő színháztudósa és rendezője, Hevesi Sándor. Éppen egyidős lenne tehát Reinhardttal, Gordon Craiggel (akiknek születésnapjára szintén ebben az évben emlékezett a színházi világ), de mondhatnák úgy is, hogy a rendezés modern értelemben vett művészetével. Születésének centenáriumán hadd idézzem Kárpáti Aurél 1939-ben, Hevesi Sándor halálakor megjelent méltató-emlékező sorait; mint kortárs szól róla igaz, őszinte szóval, s tömörebben úgysem tudnám felvillantani, összefoglalni e pályalvét, horderejét és jelentőségét: „Hevesi művész és tudós volt egyszerre. Mestere a gyakorlatnak és elméletnek minden régi és új kérdésben, akár a színpadon, akár íróasztala mellett szolgálta élete egyetlen igazi szerelmét: a színházat.”
Az elmúlt harmincöt esztendő egy cseppet sem torzította vagy fedte el a Kárpáti rajzolta képet: Hevesi épp oly jelentős színházi alkotóként áll előttünk ma is, mint a kortársak előtt. Az az elméleti és gyakorlati (rendezői- színházszervezői-nevelői-dramaturgiai) munka, amelyet ez a kiváló felkészültségű, nagyszerű művész a magyar színjátszás érdekében kifejtett, rendkívüli jelentőségű volt a maga idején. De nemcsak a maga korában hatott, hanem ma is hat mindazokra, akik a színházhoz az igazságkeresés szenvedélyével közelednek és a realizmus az eszményük.
Hevesi olyan munkát végzett a magyar színjátszás fejlesztéséért, mint korában ( vagy valamivel előbb) Európa-szerte a legnagyobbak: Németországban Brahm, Oroszországban Sztanyiszlavszkij, Franciaországban Antoine. A XIX. század második felében Európa-szerte hanyatlásnak indulta színjátszás művészete, a színházak műsorpolitikájában egyre uralkodóbbá vált – Hevesit idézve – „a rutin és a sablon, a konvenció és a gondolattalanság”. Csak a Rossik, a Salvinik, Dusék, Jászaik nagyszerű művészi egyénisége, tehetsége jelentett igazi örömet a színházi élményre vágyó közönségnek. Ebből a válságból a színházat a naturalizmus művészi irányzata vezette ki, amely az irodalomban ekkor már diadalra jutott. A színház reflexei rendszerint késedelmesebben működnek s ezért – különösen a magyar színjátszásban – a naturalizmus akkor kezd hatni a színpadon, amikor az irodalom már ismét új utakat keres. De ez a mozgalom minden korlátja ellenére jelentős lökést adott a színjátszás fejlődésének. Hiszen a valóság ábrázolását tűzte a színpadi alkotók: színészek, rendezők, drámaírók elé. A valóság hűségútját járva jutott el később a színpad a realizmus sokféle árnyalatáig.
Hevesi hatalmas feladatot vállalt magára a magyar színjátszás megreformálásában. Tíz éven át – még mielőtt a budapesti Nemzeti Színházhoz került volna rendezőnek – cikkeiben és tanulmányaiban behatóan foglalkozott a magyar színpad, s főleg a Nemzeti Színház előrelépését akadályozó okokkal. A hibák forrásáig nyomozott, hadatüzent a rutinnak, sablonnak, a megmerevedett, üressé vált szavalóstílusnak, a színfalhasogató játékmodornak. Cikkeiben és tanulmányaiban szenvedélyesen védte a maga álláspontját, de sohasem a személyes ambíció kedvéért, hanem kitartóan a magyar színjátszás ügyét szolgálva.
Csathó Kálmán, Hevesi Nemzetibéli rendezőkollégája Ilyeneknek láttam őket című emlékiratában játékosan jegyzi meg, hogy Hevesinek „a Nemzetihez való szerződtetése némelyek szerint csak ravasz fogás volt a Beöthy igazgató részéről: így akarta megakadályozni, hogy gyilkos kritikáival meg egyéb cikkeivel tovább támadhassa a színházat. Ha így volt is – folytatja tovább Csathó – , a taktika nem vált be. Hevesi nem adta föl a harcot, és ha a nyilvánosság előtt nem is, a színház falain belül annál veszedelmesebben rázta az avult konvenciók korhadó oszlopait. És lám, a színház fiatal tagjai – nem az években, hanem a lélekben fiatalok – hozzászegődtek, táborába sereglettek, mert egy új korszak hajnalát látták tanításaiban és a színház újjászületését várták munkájától és befolyásától.”
Persze nem volt olyan egyszerű Hevesi küzdelme, ahogy ez az idő távlatából mutatkozik a késői érdeklődőnek. De konok, kitartó munkájával olyan tekintélyt szerzett, hogy amikor 1903 őszén Lukács György, Benedek Marcell és Bánóczi László kezdeményezésére megszületett a Thália Társaság gondolata, Hevesit kérték fel szakirányítónak a Társaság élére.
A Thália Társaságot is az az igény hozta létre, mint a hozzá hasonló német, francia, orosz törekvéseket, a Freie Bühnét, a Théátre Libre-t és a Művész Színházat Ottó Brahm, Antoine, illetve Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko vezetésével: leszámolni a megmerevedett konvenciókkal, a valós ember ábrázolást, a lélektani igazság alapján álló színészi munkát és az együttes játékot állítani a színházi munka középpontjába. „Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban”. Programnak ma sem kevés, sőt a legtöbb, amire törekedhetünk. És ezt Hevesi fogalmazta meg 1904-ben a Thália Társaság alakuló közgyűlésén.
A Thália története külön fejezete a magyar színjátszás történetének és Hevesi művészi pályájának. Jelentőségében a legnagyobb hatású művészi törekvés volt magyar színpadon, amely jól körvonalazott és tartalmas célkitűzéseinek megfelelően szolgálta az újat, olyan drámák színrevitelét, amelyek… a szó nemesebb értelmében modernek, azaz, ha akár kétezer évesek is, – de divatos, korszerű hazugságok, és a hatás kedvéért való írásbeli megalkuvások nincsenek bennük. A modernséget a Thália a művészi igazságban látja, lehet a dráma formája, stílusa akármilyen… Ebből az elvből nyilvánvalóan folyik a másik: a színjátszás és rendezés terén érvényesülő”.
Hevesi e művészi program megvalósítására tette fel egész életét, teljes művészi tudását. Nemzeti színházi státusa mellett csaknem ingyen dolgozik fáradhatatlanul a Tháliáért. 1904 és 1907 között mintegy huszonöt színpadi művet rendez (köztük több egyfelvonásost is) a Thália keretében.
Szemét állandóan rajta tartotta a világ színpadokon jelentkező új színházi törekvéseken, és a színpadi realizmusnak kötelezte el magát; de jól tudta, hogy ennek a művészi eszménynek nem felelhet meg a csupa régi, rossz beidegződésből élő, minden újnak ellenálló, rutinier-színész. Ezért vette át a társulatszervezés munkájában az orosz és francia tapasztalatokat. (Munkatársait többnyire kezdő színészekből és tehetséges műkedvelőkből verbuválta. Kiváló tehetségek színészi pályája indult a Tháliában, többek között a Huszár Károlyé, Gellért Lajosé, Törzs Jenőé, Somlay Artúré.) Ezért hozta létre a Thália iskoláját, amelynek hároméves működése idején Hevesi két alapvető színházelméleti munkája született meg: A színjátszás művészete és Az előadás művészete. Mindkettő a legjelentősebb ilyen irányú magyar szakmunkák közé tartozik. Hevesinek a Thália iskolájában elhangzott előadásait tartalmazzák s a színjátszás alapjait érintő kérdésekre keresnek és adnak feleletet. Abban a kérdésben például, hogy mi a színjátszás, Ifflanddal együtt azt vallja Hevesi, hogy: emberábrázolás. „Ez a definíció a XVIII. századból való, s nagy színművészek játéka sugallta. Egyetlen szóval bámulatos tömören fejezi ki azt, amit manapság a színjátszáson értünk. Valóban embereket akarunk látni a színpadon, s a színésznek az a feladata, hogy mindenkor a valódi ember hatását keltse. De minthogy a dolog természete szerint minden dráma, tehát minden szerep más-más jellegű, az emberábrázolás követelményében az is benne foglaltatik, hogy a színésznek mindig más és más embert kell ábrázolnia, tehát minden új feladattal egyúttal úgyszólván új bőrbe kell bújnia.
És itt rejlik tulajdonképpen a színjátszás fő problémája: embert kell adni, mégpedig mindig más embert. A színészi léleknek az a gyönyörűsége: másnak lenni, mint amik vagyunk, s itt van a színjátszásnak ősi gyökere s minden más művészettel való közös eredete. Kilépni önmagunkból, átömleszteni lelkünket egy más formába vagy hüvelybe, átérezni, sőt végigélni egymás lélekgyönyöreit és fájdalmait: ez a színjátszás csodája és titka, mert hiszen bizonyos mértékben minden művészet belehelyeződés egy tárgyba, átélése egy témának, objektumnak, emlékeknek, adatoknak megelevenítése, úgyhogy minden művészben van valami a színészből”. Ebből az idézetből (A színjátszás művészete II. fejezetének bevezetője) világosan kitetszik az is, hogy Hevesi az átélés művészetének volt híve és apostola. Azóta sok színházi konyháról más receptek is kikerültek, mert hát az élet, a társadalom, az emberiség fejlődése a maga mozgástörvényei szerint és annak érdekében a színházat sem hagyja érintetlenül, sőt, a színház talán minden más művészeti ágnál jobban alárendelt a társadalmi fejlődés-átalakulás dinamizmusának, s érthető módon igyekszik megfelelni a követelményeknek, esetleg a kordivatnak. De Hevesi tanítása a színjátszás művészetéről minden divaton innen és túl olyan igazságokat hordoz, amelyek biztos fogódzót adnak ma is minden igazságra – művészi igazságra – törekvő színházi embernek.
Nem lehet célom Hevesi egész életpályájának nyomonkövetése e megszabott helyen és terjedelemben (az érdeklődő számára hasznos útbaigazítást adhat László Anna könyve Hevesi Sándorról, amely most jelent meg új, átdolgozott kiadásban a budapesti Gondolat Kiadónál); nem térhetek ki tízéves nemzeti színházi igazgatásának minden fontosabb vállalkozására sem. De mégiscsak meg kell említenem, hogy tíz év alatt hat Shakespeare-ciklust rendezett, s egy-egy cikluson belül tizenkét-tizennégy mű került bemutatásra. Rendezett ezen kívül egy Moliére-ciklust, három Ibsen-ciklust, egy magyar népszínmű-ciklust és négy klasszikus sorozatot, amelyben a különböző drámairodalmak klasszikus műveit fűzte össze. A modern magyar szerzők közül Móricz Zsigmond volt a legkedvesebb szerzője; három művét mutatta be: a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, a Kerek Ferkó és a Légy jó mindhalálig színpadi változatát.
Rövid ideig tagja volt a Színművészeti Akadémia rendezőkarának, s előadássorozatai felölelték mindazt a tudnivalót és ismeretanyagot, amit rendezéselméletből és a rendezés művészetéről a legfontosabbnak tartott növendékeinek elmondani. Kurzusai között a következő címeket találjuk: Az utolsó ötven esztendő színpadtörténelme a naturalizmustól az expresszionizmusig; Mi okozta a naturalizmus forradalmát a nyolcvanas évek végén? Melyek a naturalizmus pozitív eredményei? Duse, Gordon Craig, Antoine, Brahm, Sztanyiszlavszkij, Tairov, Mayerhold, Copeau, Beinhard működése és hatása a mai színpadra; A mai színpad helyzete a múlt és a jelen drámájával szemben; A film hatása a mai színpadra; A mai színházak lehetőségei és kilátásai; A színpadi rendezés ma nemcsak művészet, hanem tudomány is; A színpad és a dráma viszonya; Lehetséges-e a színpad reformja igazi dráma nélkül?; A mai színpadi rendező hivatása. Elképzelhető, milyen hangsúlyú, és jelentőségű előadások voltak ezek. Már a puszta címek egymásutánja is, a maguk tömör fogalmazású tartalomra-utalásával, elmondja, hogy a modern színházművészet valóságos kis kézikönyvét nyújthatták a maguk idejében.
Hevesi mint rendező és színháztudós pályája egész folyamán behatóan és sok gyakorlati-színpadi eredménnyel foglalkozott Shakespeare-rel. Rendezte Shakespeare szinte valamennyi színpadi művét. A Hamletet 1911-ben és 1923-ban hármas, illetve négyes tagolású rekonstruált Shakespeare-színpadon vitte színre. A teljes művet akarta felmutatni, tizenkilencedik századi örökségek („korhű” díszletezés, jelenet-átcsoportosítások, húzások stb.) nélkül. Rendezését a fenti célokon túl arra a gondolatra építette fel, hogy Hamlet maga a tiszta erkölcs, akinek tragédiáját nem tehetetlensége és gyávasága, habozása és tétovázása okozza, hanem abból következik, hogy nem akar vaktában, bizonyosság nélkül cselekedni, szenvedélyes igazságkereső; a shakespeare-i drámaköltészet kvintesszenciája. Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések (1918) című nagyszabású tanulmányában összegezi Shakespeare-ről vallott nézeteit és gyakorlati tapasztalatait. Számára Shakespeare a legfőbb dramaturgiai és színpadi mérce. László Anna írja említett könyvében: „Elméleti tevékenysége szorosan összefonódik Shakespeare-rajongásával. Ha a modern színházról beszél is, Shakespeare a legfőbb mérték, a leggyakrabban használt példa; alig van elméleti írása, ahol legalább ne utalna rá. Talán pályájának egyetlen olyan hónapja sincs, amikor ne foglalkozna Shakespeare-rel.”
Aki ma Shakespeare-t rendez, jól teszi tehát, ha nem mulasztja el újraolvasni (vagy elolvasni) Hevesi Shakespeare-tanulmányait. Olyan ablakot tárnak Shakespeare-re, amelyen át dúsan árad felénk egy elméleti tudással és gyakorlati tapasztalatokkal gazdag színházi művész felfedezéseinek, intuícióinak továbbgondolkodásra serkentő oxigénje.
Mint színházi dramaturg, nemcsak dajkált, de maga is kihordott néhány eredeti színművet. De életművében ezek a legromlandóbbak. Rendezői gyakorlatának gazdag eredménye, ha ma már láthatóan nem is elemezhető – mert ilyen a színpad művészete – mégis benne él a színpad sok későbbi teljesítményében. Dramaturgiai és színházesztétikai tanulmányai pedig a század színpadművészetének nagy úttörői között jelölik ki a helyét.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 18. számában, 1973. május 4-én.