Szinte teljes egészében egyetértek Huszár Sándorral (Kié a tévé? – A Hét 46. szám). Örvendek annak, hogy egy irodalmi kör vitáján olyan felismerések születtek, amelyek lényegében egyeznek mind a nagy, exhausztív, mind a jól válogatott, reprezentatív csoportokkal végzett felmérések eredményeivel – tegyem hozzá: a legtöbb tévészerkesztőség gyakorlatával, „profil-sémájával“. Lehet, fából vaskarikának tűnik a cím – és igény –, amelyet e sorok fölé írtam, ha a magyar adás heti két és fél órájára gondolunk –, de gondoljunk a havi tíz óra és ötven percre. (Ennyi az 1973-as havi átlag, vagyis évi 130 óra.) Ha hónapos keretben gondolkodunk – mint ahogy ez a szemlélet szerkesztőségünk műsortervezésében is érvényesül –, már másképp alakulnak a lehetőségek. Ezért merek a cikk egyik következtetése helyébe („ha mindenkinek nem lehet, adjunk műsort a többségnek“) egy – szerintem – még demokratikusabb óhajt-igényt megfogalmazni: adjunk műsort mindenkinek!
Persze, ez az előbbi követelménynél még nehezebb kérdést szül: de hogyan? (Az már közhely, hogy a jó műsor mindenkit érdekel, bármiről is szól. Azt, hogy jó műsorokat kell készíteni, jól tudjuk ,s hogy nem mindig sikerül, azért mindenkor állunk az építő kritika ítélőszéke elé.) Személy szerint az előbb felvetett „hogyan“ kérdés megoldását a műfajok, témák, formák, tartamok ésszerű megállapításától és érvényesítésétől remélem. A címre apellálok, ami Kodály jelmondatának – A zene mindenkié! – parafrázisa. Kodály tulajdonképpen egy ósdi mítosznak üzent hadat, miszerint vannak botfülűek, illetve jó és abszolút zenei hallású emberek. A Kodály-módszer világszerte győzött a zenepedagógiában, bebizonyosodott, hogy a hallás a „botfülűeknél“ is kialakítható és fejleszthető. Vajon kétségbevonható, hogy a látás és a (nem zenei) hallás fejleszthető? Legyen szabad nekem is Gaál Gáborra – mindenkori szerkesztő-mesterünkre – és az ő Korunkjára hivatkoznom. Szerkesztő-olvasó találkozókon mindig szóba került a folyóirat szigorú tudományossága és kifejezésben igényessége, valamint a megértés problémája. Az olvasók nagy része „közérthető“ cikkeket kért – a szerkesztőség viszont sohasem adta alább a tartalmi és formai színvonalat. Ritka volt az olyan eset, mint az a nagyváradi találkozón – amelyről Tóth Sándortól hallottam –, ahol egy munkásolvasó a többség ellenében a szerkesztőség oldalára állván így szólt: „Jó az, ha ágaskodnunk kell, mert úgy többet látunk.“
A tévé funkciójából adódik, hogy nemcsak szórakoztat, tájékoztat, hanem nevel is, a látás és hallás fejlesztésén keresztül. Mert ki merné tagadni, hogy megéri a többletfigyelmet, ha a néző a képek nyelvén is ért, ha a képszerkesztés jelrendszerét, a hang és kép ellenpont-tanát is megismeri – és ehhez nem kell szakkönyveket olvasnia, csak egy kicsit jobban, igényesebben odafigyelnie a képernyőre. A néző egyszer szükségszerűen észreveszi, hogy a több „csatornán“ fogott műsor többet ad, teljesebb esztétikai és szellemi élményt nyújt, mint ami félfüllel-félszemmel is érthető. Havi majdnem 11 órás időkeretünk még az úgynevezett „rétegadásokra“ is lehetőséget ad. Idézőjelbe tettem ezt a rádiós-tévés szakfogalmat, mert rendkívül viszonylagosnak tartom. Éppen konkrét felmérések cáfoltak rá sokszor a hipotetikus elvárásokra. Tudniillik a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a jól megszerkesztett, felépített műsorszám, a jó közírói szemmel végzett kérdésfelvetés foglalkozásra, műveltségre, sőt érdeklődési körre való tekintet nélkül a képernyőre szegzi a nézők tekintetét.
És valljuk be magunkról: az ember kíváncsi lény. Minden érdekli, ha azt nem unalmasan tálalják – és ha valami érdekes, arra minden különösebb ösztönzés nélkül odafigyel. Eddigi szerény, ötéves rádiós-tévés tapasztalatomra építve a jó témaválasztás mellett nagyon bízom a forma, a „tálalás” varázserejében, ezért merem leírni még egyszer: a tévé legyen mindenkié! A szerkesztő, a riporter bízik a nézőben, és azt várja a nézőtől, hogy ő is bízzék benne, bízzék abban, hogy amit sugároz feléje, annak van értelme – még akkor is, ha mondandója egy részének megfogalmazását a néző logikájára bízza.
Ha kölcsönösen magas igényeket támasztunk egymással szemben, azt jelenti, hogy megtiszteljük egymást. Mindenkori szándékunk: ha a kamerába nézünk, a képernyőn keresztül a nézőre lássunk – és úgy van jól, ha a néző is ellát a kameráig.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 48. számában, 1973. november 30-án.