– Régi nóta, hogy a mű önmagáért beszél. Ezek szerint a dráma is. Ha viszont abszolút igazságnak fogadnánk ezt el, arra a következtetésre jutnánk, hogy a szerző funkcionálisan csak két láncszemnek, az elsőnek és az utolsónak tudja betölteni a szerepét a színrevitel folyamatában: mint író, mondjuk otthon, és mint passzív néző a színházban. Mi hát a reális feladatköre a szerzőnek a színpadi munkában?
– Általában a drámaírók vagy túlságosan szűkszavúak, vagy bőbeszédűek (Shakespeare, Shaw) a szerzői utasításokban. A rendező vagy betartja a szerzői utasításokat, s akkor részben áthárítja az előadás kockázatát a szerzőre, vagy nem, s akkor maga vállalja a felelősséget. Van egy közbülső eset is, amikor a drámairó éppen a legszükségesebbet írja szerzői utasításként (szerzői utasításon nem csupán annyit értünk, hogy: „nevetve”, hanem az író esetleges bevezetését, darabértelmezését is). Vagyis ez az „együttműködés” tulajdonképpen nem más, mint két álláspont (a szerző és a rendező álláspontjának) megütközése, kompromisszumokkal mindkét részről.
– Minden esetben?
– Az is előfordulhat, hogy a szerző olyan ötleteket ad a rendezőnek próbák közben, amelyek a rendezés művészete szempontjából is gazdagítóan helytállóak, mint ahogy az is gyakori eset, hogy a rendező elgondolásai rejtett lehetőségekre hívják föl az író figyelmét.
– A szerzői-rendezői „határvillongásra” van-e mindkét fél részéről bevehető orvosság? Vagy íratlan játékszabály?
– Egy bizonyos: ha a rendező „még élő” szerzővel dolgozik, akkor sem szabad megfeledkeznie arról, hogy egy, már kész szöveggel áll szemben, amelyet kinyomtattak, s amely éppen ezért – végső soron a szerző első és utolsó véleménye a tárgyról. (Leszámítva azt az esetet, amikor a szerző kéziratban adja át művét a színháznak. Ez ízlés dolga. Én jobb szeretem a drámát előbb mint irodalmat kipróbálni.)
– Előfordulhat, hogy végül is a vita során a szerzőével merőben ellentétes rendezői vélemény kerekedik felül. Sőt az is, hogy ezzel mindenek után nemcsak a rendező, hanem a szerző is nagyot nyer a végső „osztozkodásnál”. Kié hát a babér?
– Természetesen, mint ahogy a háborúk után mindig a győztesnek van igaza, ugyanúgy a győztes előadások is a rendező (amennyiben a szerző ellenére rendelkezett), illetve a szerző (amennyiben betartották az általa előírt „játékszabályokat”) győzelmét igazolják. Ez persze még nem végleges győzelem. Az utókor se kutya. A rendezés – anélkül, hogy rangjától megfosztanám – hasonlít ahhoz a piaci árushoz, aki tudja, hogy keletje lesz a zöldpaprikának, mert Szent-Györgyi Albert a már világba hirdetett C-vitaminjához nyújtott vele „adalékot”.
– A modern színpadnak egyre kevésbé sajátja a szerző szcenikai bőbeszédűsége. Az Ügy című színjátékodban hatványozottan érzem ezt a törekvést: hiszen a véceajtót olyan ajtónak nevezed, „amelyre két nulla van rajzolva”, a szekrényajtót és az asztalt pedig, bár mindkettő eszmei csomóponttá válik a darab során, még „summásan” sem jellemzed. És ez tesz kíváncsivá: hogyan hangzik a meg nem írt, de minden bizonnyal elképzelt szerzői színképe a darabnak?
– Abból indulok ki, hogy a modern színházban a színkép (színpadkép) a néző számára egyből megragadható és rögzíthető kell hogy legyen. Ahogyan egy igazán jó festményt megőrzünk emlékezetünkben, s bármikor föl tudjuk idézni (ha nem is emlékszünk minden árnyalatára), ugyanúgy a színpadképnek is visszaidézhetőnek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy nem funkcionális, hogy nem rendelődik alá a darab eszméjének, a rendezői elvnek stb. A színkép tárgyainak szerintem feledhetetlennek kell lenniük. Ez a feledhetetlenség szintén nem azt jelenti, hogy ezek a tárgyak külön életet kezdenek élni, és nem segítik elő a szöveg-játék-rendezés „hármas egységének” kohézióját. Egy kalapnak, mint jelmeznek a darab jelmez-világán belül, éppúgy feledhetetlennek kell lennie, mint egy kakukkos órának a falon – a díszletvilágon belül. Ezek a jelmezek és tárgyak, akárcsak a mögöttes, a háttér, szerintem egy újfajta valóság jelzései, egy olyan valóságé, amely éppen úgy sohasem jelentkezett. A színpadihoz hasonló sétapálcát, tolókocsit, ablakot már láthattunk sokszor, de épp olyat soha. Ez a „feledhetetlen környezet” segít a „lélek memóriájának”, hogy – ha majd vissza akarunk emlékezni az előadásra – ne csak a darab eszméjét, hanem hangulatát is megidézhessük.
– Hogyan érvényesül ez az elv konkrétan Az Ügy díszletvilágának elképzelésében?
– Ebben a darabban, amelyet egyébként a váradi színház szándékszik bemutatni a jövő évadban, a következő díszlettárgyak szerepeltek: 1 illemhelyajtó, 1 szekrényajtó, 1 asztal, székek s egy nagy fehér fal. A darab eszméje szempontjából a két legfontosabb a szekrényajtó és az asztal. A szekrényajtónak, amely mögött az egész cselekmény lezajlik, olyannak kell lennie, hogy egyszerre emlékeztessen egy valódi szekrényajtóra, s ugyanakkor sugallja a következőt: ahogy az igazi szekrényben levetett ruhák préselik egymást, ugyanúgy e színpadi szekrényajtó mögött valakitől-valamitől „levetett egzisztenciák”, sorsok élik – halálukban is tumultusos – második életeiket. Természetesen ezt a Szekrényajtót én részletes, képzőművészeti vízióval nem tudnám leírni, hiszen akkor megfestettem volna. Az asztal groteszk monumentalitását az adja, hogy rogyásig tele van minden jóval, szinte nyög bele, s mégis a tőle néhány méterre létezők nem érik el. Minél festőibben dús ez az asztal, minél inkább idézi föl a kánaáni bőséget, annál jobban hangsúlyozza a kontrasztot. A sima fehér fal az utolsó részben valahogyan a tabula rasa-t kell hogy eszünkbe juttassa, hiszen a főhős mindenkit kipusztított maga körül, s most a maga teremtette tiszta tábla előtt várja sorsa beteljesülését. A jelmezeknek ugyanúgy „feledhetetleneknek” kell lenniük, hiszen ha a szövegnek el kell hinnünk (ezt tegyük föl!), hogy a darab alakjait haláluk után is a haláltól „óvják”, s hogy a túlvilági gyönyörök helyett haláluk után is a földi gyönyörökön akaszkodnak össze, úgy azt is elhihetővé kell tenni, hogy hőseink sosem látott jelmeze valóságos. Természetesen a legapróbb részletekre kiterjedő elképzelés végeredményben a rendező, a díszlet- és jelmeztervező dolga. Mint ahogy azt is természetesnek találom, hogy a fentebb leírt elképzelésen túl, sok, más (de nem a szöveg ellenére megépített) vízió is lehetséges.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.