Gálfalvi György: Szülőföldön, világszélen. Riportok. Forrás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Egyre bonyolultabb, egyre nehezebben áttekinthető korunkban, amikor az ember mindinkább hajlamos arra, hogy csak a vitathatatlan tényeknek higgyen, fokozott szerep hárul a valóság összefüggései közt eligazító, utat jelző, hitben közvetlenül megerősítő vagy a jövő szempontjából nélkülözhetetlen magatartásformákat sugalló írásra. Hogy a megmaradás eleven vágyához ne csupán a lehetőségek felkutatásával – cselekvéssel szerezze meg az ember a bizonyosságot.
Tegyük hozzá, hogy általában érvényesnek tekinthetjük azt a felismerést, hogy a XX. század írásművészetében két alapvető tendencia érvényesül: egyfelől az áttételességében mind elvontabb megközelítésmód, másfelől viszont a közvetlen, tényszerű valóságábrázolás. A valóságot átlényegítő alkotások belülről gazdagítják az embert, felfokozzák a személyiség energiáit, így teszik képessé a cselekvésre. A közvetlenül valóságfeltáró irodalom pedig úgy ébreszti öntudatra az embert, hogy nyomban cselekvésre is készteti: a körülmények megváltoztatása és önmaga kiteljesítése érdekében. A jó riport ezért mindig a társadalmi cselekvés szolgálatában áll, a társadalom önismeretének, önellenőrzésének egyik leghatékonyabb eszköze. Anélkül, hogy erőltetnők a párhuzamot, érdemes elgondolkozni azon is: a riporteri alapállás jellegzetesen lírai magatartást tételez fel, így az igazi riport valahogy a verséhez hasonló szerepet tölt be a szellemi életben.
Nem túlzás tehát, amikor erről a műfajról azt mondjuk, hogy a társadalom lelkiismeretének szószólója, a társadalmi beavatkozás műfaja: a cselekvés költészete. Nyilvánvaló tehát, hogy egy irodalmi élet akkor egészséges, ha nem játssza ki egymással szemben a valóság megközelítésének kétféle nézőpontjából született alkotásokat, hanem elismeri, hogy a kétféle megjelenítési mód feltételezi egymást. Annál inkább, mert ha igaz – és igaz –, hogy egyetlen műfaj művelése sem avat senkit jelentős íróvá, érvényesnek kell tekintenünk a fordítottját is: semmilyen műfaji előítélet sem vitathatja el annak az alkotónak a rangját, aki korszerű mondanivalójához, írói célkitűzéseihez alkalmassá tudja tenni még a nem (eléggé) becsült, teherbírásra esetleg alkalmatlannak tartott műfajokat is. Az igazi műből mindig kiérzik a tehetség műfaj-hasonító ereje, minden kötöttségen átizzó, alkotó szenvedélye. Még ha jellemző is – hiszen nem idegen az alkattól –, hogy az írói megnyilatkozás milyen műfajokat vonz.
Mindezt egy tartásos, jó riportkötet juttatja újra eszembe, Gálfalvi György könyve. Meglehet csak azért, mert 1961 óta először történik meg, hogy a népszerű Forrás-sorozat riporttal indít valakit írói pályáján.
Amióta ismerem Gálfalvi György írásait, azóta tudom, hogy állandó problémája ez eszmények és a valóság viszonya. Makacsul vallatja eszményeiért a környező világot, s talán ezért lett írói alapállása: a társadalom önismeretének szolgálata.
Riportjainak vallomása szerint alkatilag is megfelel ennek: kíváncsi és szenvedélyes ember, akinél a bizonyságkeresés, az igazmondás igénye a valóság feltárásának – társadalmi – bátorságával társul. Ő ezt őszinteségnek nevezi csupán, s ha mások netán kényelmetlen embernek tekintenék, rögtön hozzáteszi: „önmagam számára vagyok a legkényelmetlenebb”.
A konok embereket keresi, azokat, „akik saját barlangjában fojtják meg a hamis realitást, hogy más, emberarcúbb formájában támasszák fel” igaz mivoltában a valóságot. De ha nem így lenne, miként is vállalkozhatna arra, hogy létünk lényegi kérdéseire irányítsa a figyelmünket? A közéletiségben, népben, nemzetiségben gondolkozó, ennek sorsát vállaló, vallató és sorsáról valló riporter egyénisége pályája kezdetén az Ifjúmunkásnál formálódott, amióta pedig az Igaz Szó belső munkatársa, még nyilvánvalóbb, hogy tollát nem pusztán feltárás élménye és a tények rögzítésének öröme vezeti – sokkal inkább az a gond, hogy minél súlyosabb mondanivalók szolgálatába foghassa a tényeket. A szociográfia irányába tágítja műfaját, vállalja tehát annak az örökségnek a továbbépítését, amelynek maradandóságát művelői már a két világháború közt megváltották.
Gálfalvi riporteri nézőpontját a tájjal való összeforrottság, az emberekkel való azonosulás jellemzi. Igyekszik vallomásos helyzetekbe hozni riportalanyait, kivárja azt a pillanatot, amikor feltárulkoznak a közösség életébe bevilágító egyéni sorsok.
Így ismerte meg a görgényüvegcsűri László Jóska balladáját, aki megkísérelte a lehetetlent, csak hogy szülőföldje sorsán lendíthessen: s ha próféta nem is lett, életét beépítette a falujába – vagy például a rónaszegi öregeket, akikben az idő lényegére csiszolta az embert, mi közben sikerült legalább állig felhúzniuk a „világ peremébe fogózva görcsösen erőlködő” szülőföldet, „nehogy belehulljon a semmibe”. Előítéletek nélkül érkezik Gálfalvi mindenüvé, hisz Ivasiuckal vallja: a valóságfeltáró irodalom munkásainak meg kell tanulniuk felszabadulni az előítéletek és a félelmek alól, mert a hamis látásmód rabságában nem születhet olyan alkotás, amely az igazmondás erkölcséhez hű maradhatna.
Gálfalvi riportjai – ezek és a kötetbe nem gyűjtöttek – egyértelműen igazolják, hogy a valóságfeltárás e műfaja, bár legjobb darabjaiban valóban eszköz abban a pártos munkában, mely folytonosan a gondok leküzdésére, az élet jobbítására, a sorskérdések felmutatására és feloldására, a társadalom szüntelen tökéletesítésére törekszik. Ehhez Gálfalvi olyan riport-struktúrát alakít ki, amelyben az olvasó nem kapja meg problémátlanul a megoldásokat, hanem a riporterrel együtt maga is a választást kikényszerítő körülmények hatása alá kerül. Hogy a helytállás értelmére több fény essék, Gálfalvi nemcsak határhelyzetekben állítja elénk hőseit, hanem olyan színhelyen mutatja fel cselekedeteit, mely a maga valóságosságában több mint az írás szerkezeti eleme. Szülőföldjükön. Ahol erősebb szélverésben élnek az emberek.
Ahol szembetűnőbb a cselekvés hiánya vagy jelenléte. S mert így vizsgálódik, nyomban általános érdeklődést is tud kelteni mondanivalójához. Hiszen a szülőföld, mégha történetesen mostoha is volt, mindenkiben a legmélyebb érzelmeket kelti, mert kitörölhetetlen nyomot hagy életében. Ezért is fétisoszlató könyv a Gálfalvié; bizonyítja, hogy az egykor védettséget, biztonságos jövőt nyújtónak hitt szülőföld – mindenki abban a hiszemben nő fel, hogy ez a világ közepe – tulajdonképpeni jövője: fiai. És amikor az író megmutatja a szülőföld valódi arcát, illúzióban számbavételre késztet s olyan erőfeszítésekre a szülőföld érdekében, hogy fiai számára valóban a világ közepe lehessen.
Az emberi helytállásról szóló példázatait Gálfalvi Nyárádselyével kezdi, ahová egykor tanári kinevezését kapta. Nincs nyugta, amíg meg nem tudja, hogy kik elől „futott meg”, amikor újságírónak ment.
Ha már a tanyasi tanárkodás helyett a hivatásos országjárást választhatta, úgy illik, hogy – bár könyvében – elsőként a selyeiek gondját vállalja magára. Hogy aztán a többi félreeső helyet miért kell felkeresnie? (Mert nemcsak jelképes értelemben igaz, de szó szerint is, hogy a Szülőföldön, világszélen szerzője „úttalan utakon” járva fedezi fel témáját, egy-egy közösség életének lényegbevágó problémáit, s e közösségek érdekében helytálló – sokszor a környezet értetlensége, gáncsoskodása ellenére alkotni, teremteni képes – hőseit, akikre bizton rábízhatja korszerű mondanivalóját. Olyan helységeket keres fel, amelyeknek semmilyen néven nevezendő tisztességes útja nincsen, vagy ha van is, az „annyira sosem szélesedett, hogy mindenki visszataláljon rajta”.) Hát azért, amit Bácsa Lajos rónaszéki igazgató így fogalmazott meg: „Ha szájtátiak vagyunk, rég felkapálták volna Rónaszék helyét”; „mindig Bukarestig kellett szaladnunk igazunkért”. Az állam segít minket, mondják a daraiak, de nem ad tisztességes helyet a vezetőség. Máshol meg az a baj, hogy akiket a közösség megbízott érdekképviseletével, nem teljesítették hivatásukat. Felső-Háromszéket forradalmi változásként érinti az iparosítás, de az egykori peremrajon lakóit ki segíti át az ugrásszerű változásokkal járó megrázkódtatásokon? Holott nem vitás, hogy valakinek segítenie kell őket, hogy ha többszörös erőfeszítéssel is, de új életformát alakítsanak ki maguknak.
(Első riportutam alkalmával, 1968-ban, Székelyudvarhelyen egy municípiumi vezetőember lelkesen bizonygatta, hogy az épülő cérnagyár körül az égvilágán semmi megírnivaló nem akad, hacsak az nem, hogy az építők mindössze 95 százalékban használják ki az egyik nagy teljesítményű emelődarut. Nem merném állítani, hogy az illetőt épp azért mozdították volna el állásából, mert nem figyelt fel arra a paradoxális helyzetre, amely az iparosítással állt elő a Székelyföldön – arra tudniillik, hogy bár a székely mesteremberek az egész országban építenek, épp akkor nem volt otthon elegendő munkaerő, amikor párthatározattá vált a vidék iparosítása –, de tény, hogy akkor belémnyilallt: hát senki sem figyel arra, mit is mozdítanak a frissen befektetett milliók e táj népének sorsán, mely kénytelen volt eddig világba engedni, szétszórni fiait?! Ezért olvastam nem kis izgalommal Gálfalvi György könyvéből, hogy a mindig másoknak építő üvegcsűriek végre saját házuk táján is körülnéznek, mintha vizsgázni akarnának az itthoniak, a világ és kicsit önmaguk előtt is mindabból, amit vándorlásaik során megtanultok. És ezért is hagyta talán a legmélyebb nyomot bennem a Háromszék Párizsa, mert ebben a riportban láttatni is tudja a szerző e vidék talpraállását.) És Gálfalvi úgy segít e tájak lakóinak, hogy a közvéleményt mindenütt azok oldalára állítja, akik közvetlen környezetükért az állóvizeket is megmozgatják, a sziklából is vizet fakasztanak. Akiknek meggyőződése, hogy minden ember annyit ér, amennyit az őt éltető közösségért tenni képes.
A Szülőföldön, világszélen persze nem csak Gálfalvi felfedezéseinek foglalata. A valósággal való mérkőzésének is dokumentuma. S mint ilyen, vereségeire, kudarcaira is figyelmeztet. Hiszen a jó riport nemcsak az igazság felismerésének – az igazság érvényre juttatásának is a műfaja.
Márpedig a szerző bizony sok esetben nem tudott mozdítani az elébe hulló közösségi gondokon. Sajnos, nem tudunk arról, hogy valamely közösség jó működése érdekében leváltottak volna állásából vagy pedig visszahívtak volna közéleti szerepébe valakit, csak azért, mert „Gálfalvi megírta”. Pedig riportjai épp azért emlékezetesek számunkra, mert ő megírta.
Hogy helyette nem írhatta meg senki őket.
Persze, van olyan vélemény is, miszerint csak a tények feltárása lenne a riporter dolga. A változtatás már a közösség, a társadalom feladata. A szájtátiság azonban akkor sem igazolható, hiszen a riporterek a közösség, a társadalom érdekében hadakoznak.
Megjelent a Hét V. évfolyama 45. számában, 1974. november 8-án.