Nem egy napra s nem egy hónapra; nem egy kiállításra s nem egy évre szál a díj, omit Feszt Lászlónak ítélt a Képzőművészek Szövetsége.
Nem az 1970-es év vívódó, érett-korba hajló grafikusának jár a megtisztelés, bármi lett légyen a díjosztó bizottság indítéka.
Mi annak a művésznek képzeljük oda a díjat, aki honi divatokon és rendeléseken át jutott el oda, hogy művész-szerszámaival röntgenképeket készítsen a világról, érzelmeinkről, vívódásainkról, bűneinkről és tétova szándékainkról.
Olyan képeket látni legutóbbi kiállításán, mintha orvosember aggatta volna falra egynapi röntgenező ténykedésének eredményét – a látleleteket. Értjük-e a remegő tüdő, az agytumor üzeneteit? Látjuk-e néha belülről magunkat? Hogy amíg észrevétlen összeszorul a fogunk, mily védtelenek, elesettek és megalázottak vagyunk – odabenn? Észrevettük-e a föld dermedt zsugorodását valahonnan lentről, repülők s helikopterek magasából? Hogyan szóródik védekezőn s rázódik össze tehetetlen az égre villanó, földi kaleidoszkóp?
Füstbarna gomolyog, s néha belecsillan a vörös. A fekete: mozdulatlan. Még ide-oda futó kacskaringéi is kormossá fagytak, mint a rácsok. Ám valahol, a világ gondolatai közé mélyen elrejtve él és lüktet egy táj – fehérben.
Fehérebben, mint a gyümölcsfák villanó pamacsai.
És makulátlanabbal, mint a behavazott dombok, árkok, erdők.
Vakítóbban, mint a tiszta lelkiismeret.
Igazabbul, mint a bomba szaggatta föld – pilótaszemmel.
Fehérbe öltözött gondolat, szelíd, lebegő táj – a falon. Nincs az a nyomda, mely szépségét – mélységét visszaadja. Ez az a kép, amelyről «/ művész kétségbeesetten száműzte a feketét, a füstöt, a vöröset. Nincs egyéb rajta: csak házak, kertek, kaszálók, lankák, veteményesek, dülőutak, utcák vannak s Feszt láthatatlanul megbúvó lelkiismerete.
Almunkban láthatunk – ritkán – ilyen tájat.
És fáj, hogy bennük nem szikrázhat föl soha, ennyi fehérség.
Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában, 1971. április 23-án.
